Szőnyei Tamás öt évig kutatta az irodalmi élet sakkban tartására vonatkozó titkosszolgálati múlt levéltárban őrzött anyagát. Titkos írás című könyve az ügynökakták megnyitásáról szóló törvényjavaslat körüli politikai viták hevében jelent meg. A titkosszolgálati dokumentumok, bár igazságtartalmuk gyakorlatilag ellenőrizhetetlen, mégis jellemző képet mutatnak a kádári-aczéli korszakról. A Titkos írás a megzsarolt és a rosszindulattól vezérelt ügynökök, az értelmiségiek és a műveletlen rendőrök, a beteg gyerekükön segítő szülők és a kényelmes életre vágyó törekvők jelentésein, a hálózat működésén keresztül enged bepillantást a közelmúlt (irodalom)történetébe. A korszakról, az ügynökmúlt megismerésének jelentőségéről, a tényfeltáró munkáról a szerzőt, Szőnyei Tamást kérdeztük.

Túlbuzgó jelentések tömege

A rendszerváltás óta csak néhány tízezren kérték ki a saját vagy hozzátartozójuk aktáit. Ez az alacsony szám mintha azt mutatná, hogy a politikai és értelmiségi viták ellenére valójában nincs elsöprő igény a társadalomban a múlt megismerésére. Szőnyeit arról kérdeztük, hogyan látja: inkább a politikai elit, az értelmiség vagy a társadalom igénye a titkosszolgálati múlt leleplezése? „Azt gondolom, az igény a társadalom minden rétegében megvan, csak nem olyan elementáris és kiterjedt. Valóban nem kérték ki sokan az őket érintő iratokat, de nagyon érdekes, hogy valahányszor egy-egy ügy előkerül és valamely ismertebb emberről, közszereplőről, művészről kiderül, hogy a hálózat része volt, akkor az állampolgári oldalról hullámszerű érdeklődés mutatkozik a levéltárban. Mintha akkor jutna eszébe sok embernek, hogy megpróbáljon utánanézni, hogy őt vagy a közvetlen hozzátartozóit ki, mikor és miért figyelte meg. A kutatóknak ettől függetlenül megvan a saját igényük arra, hogy valamit megtudjanak abból, ami a papírokban van. Hogy az állampolgári érdeklődés miért csak időszakos, miért nem kiterjedt, nem lehet megmondani. Talán benne van az is, hogy a nem-tudás bizonyos esetekben kényelmesebb, mint a tudás: hiszen lehet, hogy egy közeli barátról derül ki, hogy jelentéseket készített, ez pedig megviseli az embert. Gyakran elhangzik az is, hogy Magyarországon nincs igény arra, hogy a közelmúlttal – 1944-gyel, ’56-tal, ’68-cal, ’72-73-mal stb. – szembenézzünk. Ez a szembenézés talán valóban nem igazán.”

A kötet névmutatójában 490 fedőnév szerepel, a jelenleg hatályos előírások betartásával azonban Szőnyei csak 267-et azonosíthatott. A Titkos írást forgatva az egyik legmeglepőbb tapasztalat, hogy több ponton nevetségesnek hat a diktatúra állambiztonsági hálózatának működése, a semmitmondó és a túlbuzgó, de kevéssé használható jelentések tömege. A könyv mintha azt mutatná meg, a titkosszolgálati múlt kiderülése korántsem olyan megsemmisítő az egyes volt ügynökök számára, hiszen nem egy fekete-fehéren megítélhető jelenségről van szó. A közölt iratok és a hátteret szűkszavúan, tárgyilagosan megvilágító tanulmányok, lábjegyzetek egyfajta méltányosságra késztetik az olvasót, aki a dokumentumhalmazban elmerülve azon veszi észre magát, hogy elveszíti a biztos ítélkezéshez való kedvét. Lélekben megnyomorított, kizsigerelt ügynökök és rosszindulattól, gúnytól vezérelt önkéntesek egyaránt dolgoztak a hálózatban, hogy éppen ki hová tartozik, azt pusztán a névmutatók, ügynöklisták alapján lehetetlen volna megmondani. Szőnyei szerint azért tartanak általában mégis a nyilvánosságra kerüléstől, mert előfordulhat, hogy kínos, kellemetlen, csalódást okoz, ha valakinek, akire a jelenben felnéznek, van egy sötétebb folt a múltjában. „Ezzel nem jó szembesülni, de sajnos hozzátartozik a közelmúltunkhoz. Ha lehetőségünk van arra, hogy ezt megismerjük, akkor miért kellene inkább sötétben maradnia? Ezt nem tudom belátni” – összegezte.

Tar Sándor például minden szempontból áldozata lett a titkosszolgálati múltjának: miután fény derült arra, hogy 1979-ben beszervezték, és „Hajdu” fedőnév alatt jelentett barátairól, munkatársairól, elszalasztotta a Kenedi János által kínált szeretetteli és tisztességes kiutat. Az 1999-ben nyilvánosságra hozott sötét múlt és a reakciók hatására Tar magánéleti és írói válságba került. „Néha azt gondolom, jobb előbb meghalni, mint hogy kiderüljön valakiről, hogy a barátairól jelentett, de legalábbis az embernek saját magának kellene a nyilvánosság elé tárnia a múltját, mert ezután tisztán élhet. De ezt nem adhatom bárkinek is feladatként, csak gondolhatom így. A könyvemben idézem Eörsi István javaslatát egy általa hálózati személynek föltételezett szociológusnak. Eörsi azt tanácsolja neki, hogy írja meg, hogyan történt a beszervezése, ő pedig elintézi, hogy szamizdatként leközöljék, és attól kezdve az egykori ügynök tiszta lesz, sőt segít a demokráciáért való küzdelemben azzal a hasznos információval, hogy hogyan nyomorították meg az embert. Az illető azonban nem írta meg. Nem tudjuk, mi lett volna, ha mégis megteszi, de szerintem jót tett volna neki” – mondta Szőnyei, aki egyben óvja az olvasót attól, hogy a történelmi és az esztétikai értékítéletet összemossa. A Titkos írás és a kutatók munkája a művek mögötti események, az irodalmi élet működésének, az érdekcsoportok alakulásának történetét, a politikához való kapcsolódását kiegészíti, de az esztétikai megítélést nem befolyásolhatja.

Mindenki ügynöklistát akar

Szőnyei Tamástól mindenki konkrétumokat akar hallani: kik kiről és mit jelentettek, de ő rendszerint visszakozik. A szerző úgy véli, a titkosszolgálati múlt feltárásának tétje ugyanis elsősorban nem az ügynöklisták gyártása, az ügynökök leleplezése. „Nem mondom, hogy nem fontos, ki mit csinált és hogyan működött együtt az államhatalommal: hogy szívesen, sőt túlteljesítve még az elvárásokat is, vagy vonakodva, nehézkesen, alkoholistává válva. Rengetegféle történetet lehetne összeszedni azokról, akik belementek vagy hagyták magukat beleráncigálni ebbe. Képtelen vagyok arra, hogy ebből az iszonyatos mennyiségből kiragadjak egy-két érdekesebb nevet. Ezért sem az ügynökök működése köré építettem fel a könyvet, hanem annak a megértése vezetett, hogy egy-egy irodalmi kört, közeget, egy-egy írót és a köré csoportosulókat hogyan érintett a titkosszolgálat működése, hogyan foglalkozott velük a hatalom. A dolog működése az, ami szerintem érdekes, hogy a különböző kezdeményezéseket miért és hogyan nem hagyhatta érvényesülni a Belügyminisztériumon keresztül az államhatalom, a proletárdiktatúra. Például az irodalmi lapkezdeményezéseket nem engedhették kibontakozni, komoly szerzők (például Illyés Gyula, Csoóri Sándor) sem kaphattak ily módón saját fórumot. Ahhoz azonban, hogy a hatalom intézkedni tudjon, előbb informálódnia kellett, és itt kapcsolódnak be a hálózati személyek, akik vagy közismertek, vagy nem. De semmiképpen sem helyezném az ügynököket a centrumba, és nem szívesen emelnék ki senkit. És milyen alapon is tehetném ezt? Azon az alapon, hogy valaki ismertebb? De lehet, hogy hálózati személyként jelentéktelen szerepet játszott. Más viszont – akinek a neve ma már nem mond semmit – tucatnyi dossziét írt tele igencsak jól hasznosítható jelentésekkel. Azt gondolom, aki olvassa ezt a könyvet, utánanézhet azoknak, akik számára érdekesek” – érvel Szőnyei.

A Titkos írás ugyan kronologikusan halad, de a fejezetek nagy része hosszabb történeteket mond el, mint amit egy-egy merev évszámmal le lehetne zárni. Szőnyei Tamás ezért a szerkesztés során arra törekedett, hogy a könyvben lehessen ugrálni a szereplők, az irodalmi körök egyéni története között. Az öt évig tartó munka eredménye egy tömény adatbázis, kísérő tanulmányokkal, hosszú lábjegyzetekkel. Bár Szőnyei tömörségre törekedett, a 2250 oldalas könyv a becslések alapján talán a felét tudta feldolgozni az irodalmi életről szóló 1956–1990 közötti titkosszolgálati jelentéseknek. „A lehető legtöbb dossziét próbáltam megnézni, de három halmaz kimaradt a könyvből – válaszolja a hiányokat érintő kérdésre Szőnyei. – Tudok olyan iratokról, amelyeket érdemes lett volna elővenni, de periférikusan érintették a témát, ezért kimaradtak, halasztódtak. Tudok egy olyan halmazról, ami dokumentáltan létezett, de nem elérhető, és van egy harmadik halmaz, ami valószínűleg létezett, mert logikailag léteznie kellett, de nem elérhető.” (A feldolgozott több száz, különböző típusú dosszié leltárja a Titkos írás végén megtalálható.)

Az eltűnt, nem elérhető dossziék közül elsősorban az ún. objektumdossziék volnának érdekesek, amelyekben egy-egy intézményre, személyre, csoportra vonatkozó anyagokat gyűjtöttek össze. Van, hogy bár megtalálható egy objektumdosszié a levéltárban, de irreálisan kevés oldalt tartalmaz, tehát valamikor valakik oldalakat vettek ki belőle, de hogy hány darab papírlapot, és azok mit tartalmaztak, nagy kérdőjel maradt. Szőnyei Tamás utóbbi esetre az ELTE bölcsészkarának objektumdossziéját hozta fel: nem létezik, hogy arról az intézményről, ahol több generációnyi fiatal író tanult és kezdett írni, csak egy vékonyka mappa legyen meg a levéltárban. Más szempontból, de ugyancsak a hiányokra figyelmeztet Konrád György és Szelényi Iván megfigyeltetésének anyaga, ami akkor készült, amikor a szerzők Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvön dolgoztak Csobánkán. A több száz oldalas vizsgálati anyag megtalálható a levéltárban, de a jéghegy alsó része hiányzik. A vizsgálati dosszié tartalmazza azokat az iratokat, amelyek az ún. nyílt nyomozás – a kihallgatások, a házkutatások, az őrizetbe vételek, az ügy lezárása – során keletkeztek. De logikusan kikövetkeztethető, hogy a rendőrségi eljárást megelőző bizalmas nyomozás anyaga hiányzik. Nincs nyoma, rendőrségi dokumentuma például annak, hogy Konrádék felfedezték a házban a lehallgató készüléket, kitépték a falból, eltették, de a berendezés később eltűnt, vagyis biztosan elvitték onnan titokban. Szőnyei feltételezése szerint a bizalmas nyomozás iratait valószínűleg leselejtezték.

A Titkos írás alapján jól látszik, hogy az irodalmi élet közéleti szerepét igen jelentősnek értékelték 1990 előtt. „Össze sem lehet vetni azt a fontosságot, amit a politika akkor és most az irodalomnak tulajdonít. Ami részben jó, mert az, ami 1990 előtt volt és az iratanyagból kiderül, természetellenes. Ma az irodalomnak nincs jelentősége politikai szempontból, ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a helyére került” – véli Szőnyei.

A tényadatok és az irodalom határán

A Titkos írás forrásgyűjtemény is, a könyvben tipográfiailag elkülönülő ügynöki jelentések stílusa, hangulata ezerféle, a tehetséges írók, tanárok, újságírók és a műveletlen spiclik szövegeiben mégis van valami közös, ami miatt a feltárult szövegtengert nem lehet felületesen olvasni. „Az állambiztonsági jelentéseknek sajátos nyelvezete van. Nem misztifikálni akarom, de kell egy idő ahhoz, hogy az olvasójuk azt értse rajtuk, amit mondani akarnak. Ez csak részben adódik abból, hogy ezeket a belügyi papírokat – különösen az ötvenes, hatvanas években – műveletlen, rossz helyesírású besúgók, rendőrök írták. A hálózati személyeket, informátorokat, ügynököket megpróbálták rávenni például arra, hogy a jelentéseikben E/3-ban beszéljenek magukról, az „egy barátomtól értesültem” szófordulat pedig általában magára a jelentést író besúgóra vonatkozik. Ha felkészületlenül olvassa ezeket az ember, félresiklik az értelmezésben” – utal a veszélyforrásokra Szőnyei.

A Titkos írás bevezetője Rainer M. János történész nyomán hangsúlyozza, hogy a jelentések konstruált személyeket ábrázolnak egy konstruált világban, és a dokumentumok igazságtartalma gyakorlatilag ellenőrizhetetlen – de mégis jellemző képet mutatnak a kádári-aczéli korszakról. Szőnyei számára a legszembetűnőbb az államhatalom indokolatlan erőfeszítése:  „A végtelen, sok esetben fölösleges hercehurca. A demokrácia és az internet biztosította szabad publikálási lehetőségek felől nézve képtelenségnek hat, hogy az irodalmi életre így rá akar telepedni a politikai akarat. De volt ez a néhány évtized, amikor az irodalmi élet nem működhetett a maga természetes módján, mert az államhatalomnak célja volt az irodalommal, befolyásolni akarta, fel akarta használni. Ezt nyilván el lehet mondani egy mondatban is, de nagyon tömény mennyiségben tud igazán hatni vagy elriasztani.”

Szőnyei az egyedi esetek tragédiáját vagy gyomorforgató színezetét igyekezett semlegesen kezelni a könyvben. „Egyik történet jön a másik után, néha viccesek, néha tragikusak, de nem pszichologizáló, nem is szociografikus, pláne nem szépirodalmi művet írtam – tárgyilagosan viszonyultam az egyéni sorsokhoz. Ennek ellenére is nagyon könnyen átélhető az, hogyan lehet egy szülőt a gyereke iránti szeretettel sakkban tartani. Undorító dolgokkal van tele a levéltár. Nagyon megindító például, amikor egy vidéki hálózati személy, akinek nem tudom a polgári nevét, a tartótisztjétől azt kéri, segítsenek tranzisztoros rádiót szerezni a gyerekének, aki súlyos betegen kórházban fekszik a hatvanas évek elején. Egy ilyen rádió az akkori Magyarországon ritkaság volt, az, hogy a tartótiszt azt mondja a szülőnek, hogy a kérése akceptálható, hát, az egy novella. De az én könyvemben csak három sor. Ha az ember belegondol, hogy ez is lehetett a besúgóvá válás szempontja, a könnyeivel küszködik. Ilyenkor írás közben nyelek egyet, és folytatom.” A tragikus sorsok mellett pedig ott vannak az erős gyomrot igénylő jelentések, amelyekből süt az ügynöknek a megfigyelt személy iránti rosszindulata.