Fotó: Magócsi Márton [origo]

George Szirtes megbecsült költő, műfordító, tanár, munkájáért szinte minden területről gyűjtött már be díjakat. A Reel című kötetéért elnyerte a legnagyobb költészeti elismerést, a T. S. Eliot-díjat. 1990-ben Az ember tragédiája fordításáért megkapta a Déry-díjat, a Sátántangót most választották az év legjobb angol fordításának, de gyerekverseiért is jutalmazták már. George Szirtes 1948-ban Budapesten született, de 1956 óta Angliában él. A Hay Fesztiválra érkezett Budapestre, ahol arról kérdeztük, miért szeretik jobban Krasznahorkait Amerikában, milyen veszéllyel jár az áldozati szerep elfogadása, érdekes-e a magyar irodalom az angolszász olvasóknak, és hogy bizonyos szempontból a britek provinciálisabbak a magyaroknál.

Bár Krasznahorkai könyvei előbb jelentek meg Angliában, a szigetországban mégis kevésbé sikeresek. Amerikában választják a legjobb fordításnak a Sátántangót, közönségtalálkozókat, felolvasókörutat szerveznek, a Guardian szerint a fiatal New York-i írók körében menő Krasznahorkai Lászlót olvasni. Miért ez a különbség?

Amerikában valóban nagyobb a sikere Krasznahorkainak, de Angliában is szép recenziók születnek róla, ott is kezdettől fogva érezhető az író kultusza, felkerül a különböző díjak hosszú listáira, igaz, a rövidekre már nem. A különbség oka a lényegesen eltérő amerikai és angol ízlés. Elegen vannak Amerikában, akik nagyon szeretik az apokaliptikus, elsősorban modern, kísérletező könyveket. Természetesen Krasznahorkai stílusa, ahogy írja, építi a narrációt, nem szólít meg mindenkit, rétegirodalom az övé. Főleg Kelet-Magyarországról ír, ahol mindig esik az eső és ahol senki sem boldog, témája miatt is elsősorban azok olvassák, akik általában is figyelnek a nem angol nyelvű irodalomra. Egy szűk, ám befolyásos amerikai körben nagyon tisztelik, szeretik Krasznahorkait, már a könyv megjelenése előtt foglalkoztak vele, elismerően írt róla a New York Times, több fontos kritikus, és ezért lehetett folyamatos a siker kirobbanása.

Most, hogy Magyarország olyan sokat szerepel a nyugati sajtóban, sokszor megkeresik, hogy nyilatkozzon? Legutóbb a Guardianben írt publicisztikát, amelyben felsorolta, mi tölti el aggodalommal, és azt írta, a kritikusokkal szemben Orbán a patriotuzmus kártyát játssza ki újra és újra.

Csak azért nyilatkoztam, mert úgy éreztem, válaszolnom kell az oldalon pár héttel korábban Tibor Fischertől megjelent elfogult írásra. Próbáltam úgy írni, hogy ne Magyarországot, hanem a kormányt kritizáljam, amely látványosan a harmincas évek felé fordult.

„Budapest a bizonytalanság központja” – mondta sok évvel ezelőtt. Egy 2008-as interjújában is beszélt arról, hogy Budapesten szinte látható a tragikus 20. század történelme. A publicisztikájában is utal arra, hogy Magyarország a múltba néz. Ennyire nem változna nálunk semmi?

A múlthoz fordulás érthető a magyar történelem miatt. Ez alapvetően nem probléma, a történelmet fel kell dolgozni, valahogy be kell illeszteni a mindenkori identitásba. A probléma okai inkább a történelemre adott reakcióban keresendők, abban, ahogyan viszonyulunk hozzá. Félre ne értsék, én nem lakom itt, nem akarom megmondani, mit kellene csinálnia a magyaroknak. Úgy gondolom, a magyar pszichén sebek vannak, amelyek állandóan készek felszakadni, és sajnos mindig van, ami feltépi azokat. Értem, mi okozta a sebeket, értem, miért olyan érzékeny a magyarok történelmi emlékezete. A magyar történelem traumái már Mohács előtt elkezdődtek, ez egy nagyon nehéz örökség, tele veszteséggel, borzalmas vereségekkel, rövidéletű reményekkel. Minderre jut négy évtized békés időszak 1867-től az első világháború végéig. A magyar történelem gazdag forrása a nosztalgiának, sok magyar írót megihletett a 20. században is, remekművek születhettek ebből a fájdalomból. Ugyanakkor azt gondolom, az áldozati szerep elfogadása veszélyes. Ha elfogadjuk, hogy az egész világ állandóan ellenünk van, hogy ez az oka annak, hogy a magyarság szenved, azzal mindenkinek ártunk, mert ezzel párhuzamosan nem mérlegeljük a nehézségek valódi okait, nem próbáljuk megtalálni a valódi megoldásokat. Nagyon leegyszerűsítő a példa, de a következő öt évben Erdély biztosan nem jön vissza, viszont akik ott élnek, azoknak az embereknek most is valahogy élniük kell. Erre nem ad megoldást az, ha visszasírunk egy időszakot. Szembe kell fordulni a múlttal, figyelni kell a jelenre is. Azt gondolom, ez nem lehetetlen, nem vagyok olyan pesszimista, mint Krasznahorkai könyvei. A nyolcvanas évek óta gyakran látogatok Magyarországra, tudom, milyen elképesztő tehetség, intelligencia gyűlt itt össze, milyen perszonális energia működik itt. Remélem, ez a tehetség hatékony gyakorlatokat dolgoz majd ki ahhoz, hogy tovább lehessen lépni.

A múlt megértéséhez sok segítséget adhat a művészet, azon belül is az irodalom. Nyolc éves volt, amikor a családja 1956-ban emigrált. Olvasott esetleg ’56-ról szóló magyar regényeket?

Figyelek arra, hogy mi jelenik meg az irodalomban erről az időszakról. Nagyon érdekes, persze törvényszerű is, hogy sokáig nem tudták megfogni, most mintha kezdődne valami. 1919 ősze, ’44-45, ’56 megértéséhez nagyon fontos, hogy szülessenek róluk irodalmi művek, mert az irodalom a lélekbe száll, és nem az a feladata, hogy pusztán tényeket közöljön. Mindegyik nemzetnek időben kell reflektálnia a traumákra, gondolom, a következő tíz évben még több regény fog megjelenni, és nem partizán módon, hanem valódi szükségletből. Megírni, hogy mit jelent 1956, azt hiszem, több író feladata lesz.

Mennyire követi, mi történik a kortárs magyar irodalomban?

Sajnos sosem eléggé, mert annyi mindent csinálok, hogy nincs időm minden folyóiratot, híroldalt elolvasni. De igyekszem képbe kerülni.

Sokszor fanyalgunk azon, hogy a világirodalom nem kap kellő figyelmet a magyar kritikában. Ön szerint provinciális a magyar kritika?

Nem gondolom, de én az angolszász felől nézem, ami legalább olyan provinciális, ha nem még inkább az. Az angolszász irodalomban szinte minden visszhangtalan. A legújabb román, cseh vagy dán könyv mind az. De még az új francia, orosz, sőt a német regények is keményen küzdenek az angol olvasókért. A külföldi irodalom akkor igazán érdekes ezen a zárt piacon, ha politikai hírértéke is van. ’89 előtt jóval több mű jelent meg a közép-európai irodalomból, ’89 után politikailag érdekesebb volt Kína, az arab országok, az angol olvasók inkább a kínai és az arab írókat keresték. Most divat a norvég krimi, de ez sem jelentős azon a piacon, ahol három-négy százalék a fordított könyvek aránya, vagyis száz könyvből mindössze három-négy a külföldi, ezen osztozik az összes nem angol nyelv irodalma. Az angol olvasók konzervatívak és az oktatási rendszer nem elég erős ahhoz, hogy kíváncsi olvasókat neveljen. Ez komoly probléma.

És lehetne ezen változtatni, a kiadók esetleg próbálnak nyitni?

A nagy kiadók elsősorban üzletek, a kisebb kiadók újra és újra nekifutnak, de nem sok sikerrel. Krasznakorkai amerikai kiadója, a New Directions nem kommersz kiadó, folyton pénzt veszít, nem keres sokat. Néha van egy-egy hihetetlen siker. A Harry Potter angol kiadója, a Bloomsbury például szépirodalmi kiadóként indult, rétegízlést szolgált ki, egyszer csak megjelent a Harry Potter, és a Bloomsburyből hatalmas cég lett. Ha éppen nem volt Harry Potterjük, kerestek más népszerű terméket, így a kiadó profilja jelentősen átalakult mára, de még mindig ad ki szépirodalmat, viszont ennek a részlegnek együtt kell élnie a kommersszel. Általában inkább azt látni, hogy a kisebb kiadók tudnak csak szépirodalomból fennmaradni, de ebből megélni nem lehet. Hiába most adják el a valaha legtöbb könyvet, ennek nagyon kicsi szelete csak az irodalom, még kisebb része a szépirodalom.

Példányszámokban ez mit jelent?

Nem tudom, hogy fogyhattak Krasznahorkai könyvei Angliában a Sátántangó előtt, de azt hiszem, inkább száz, mint ezer példányokban. Ha van egy jó angol elsőkönyves regényíró, négy-ötszáz példányban fogy a hatvanmilliós országban. Ma Magyarország és Nagy-Britannia hasonlítanak abban, hogy az emberek alig vásárolnak szépirodalmi könyveket, ha vesznek könyvet, akkor inkább celebritások írásait vagy szakácskönyvet, de verseskötetet háromszáz példányban lehet eladni mindkét országban. Sikeres az a költő, aki ezerötszáz-kétezer példányban elkel. A fiatal angol írónak sincs nagyobb esélye, mint egy újonnan bemutatkozó külföldinek. Ez borzasztó, de egyben új kihívást is jelenthet a kiadóknak, lehetne népszerűsítő internetes kampányokat is indítani. És nem egyedi eset ez a világon: ha Magyarországon megkérdeznénk valakitől, olvasta-e a legújabb könyvét XY szlovák írónak vagy hallott-e Z fiatal íróról, valószínűleg nemet válaszolna.

Előfordul, hogy ön javasol fordításra magyar szöveget egy kiadónak?

Általában a kiadó keres meg egy konkrét kéréssel, mit fordítsak. Főként a könyvvásárok alapján választanak, esetleg valaki elolvas egy német fordítást, és ezután kér meg – még mindig főként német közvetítéssel jutnak ki az angolszász piacra a magyar könyvek. Néha előfordul, hogy én sikeresen ajánlok, de nagyon ritkán. Például Kiss Judit könyvével véletlenül találkoztam, lefordítottam három fejezetet, elvittem több kiadóhoz, mindenki mondta, hogy nem tudja kiadni, majd a Telegram rábólintott. De ott is megkérdezték, ingyen lefordítanám-e, mert valószínűleg nem lesz belőle nyereségük. Legalább a vacsorákra elegendő pénzt kértem érte. Végül egy vacsora sem lett, kétszáz fontot kaptam a nyolc hónapos munkáért, ami csak elég későn érkezett meg. Fordításból nem lehet megélni, csak ha folyton fordít az ember, és van mellette más is: én az év végéig még tanítok a Kelet-Angliai Egyetemen és írom a sajátomat.

Munkamániásnak tűnik.

Igen, az vagyok. Minden nap, ha nem tanítok, tíz órát legalább az asztalnál ülök, esetleg a feleségem szól, hogy menjünk el sétálni, akkor felkelek. Egy héten hét napot dolgozom, ez a boldogságom, az életem, ezt választom. Itt Budapesten is dolgoztam most egy kicsit, fordítottam, frissítettem a blogot, a Facebookot.

Hányan fordítanak most magyar irodalmat angolra?

Hét-nyolcan vagyunk fordítók, akik magyar regényt angolra ültetünk át, három-négyen, akik verset is. Minket keresnek fel a kiadók. 1987 óta nem volt olyan hónap vagy hét, hogy ne fordítottam volna valamit, mostanában inkább regényeket, de szívesen visszatérnék a versekhez. De sajnos egy kiadó sem kopog be hozzám, hogy itt egy nagyszerű magyar költő, fordítsd le nekünk angolra. Nagyon szerettem volna például Mándyt fordítani, de nem volt még alkalmam rá.

Akkor esélytelen, hogy újrafordítások szülessenek?

A versek esetében nem, azokat folyton újra is fordítják, ott van például József Attila költészete. A regényeknél azonban valóban kevés az esély erre, de nagyon ritkán előfordul, például nagy klasszikusok, Proust, Kafka vagy Cervantes esetében. Vagy Kertész Imre esetében. A Sorstalanság első angol, 1992-ben készült fordításának a címe Fateless volt, ez nem sikerült túl jól. A Nobel-díj körül újrafordították, a címe is változott, Fatelessness lett. A második sokkal jobban sikerült. Mindenképpen érdemes lenne újabb fordításokat készíteni, de nem hiszem, hogy még az én életemben születik mondjuk Márai-, Esterházy- vagy Nádas-újrafordítás, viszont nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a következő generációk újra előveszik ezeket a könyveket, ahogy egyre inkább bizonyossá válik, hogy időtálló, értékes művekről van szó.

A verseknél maradva: három évvel ezelőtt szerkesztett magyar költészeti antológiát is, amely az 1989 utáni generációtól gyűjtött össze verseket [New Order: Hungarian Poets of the Post-1989 Generation]. Milyen volt a fogadtatása?

A verses kötetek között elég jó. Olyan fiatalok szerepeltek benne, akik ’89 után nőttek fel, váltak költővé, és nagyon érdekes volt, mit hogyan érzékelnek, hogyan írnak. Számomra fontos tapasztalat volt, hogy nem nagyon foglalkoztatják őket a szociális kérdések, inkább a lírai én volt a hangsúlyos, de érezhető a változás, hogy keresik azt a hangot, hogyan beszéljenek a szociális és politikai témákról.

Találkozott már lefordíthatatlan szöveggel?

Igen, pontosabban olyannal, ami számomra lefordíthatatlan. Főként versekkel. Fordítottam például Csoórit, de nem hiszem, hogy nagyon jól. A magyar eszemmel megértem, de angolul nagyon nehéz átvinnem a sorait. Nagyon nehéz Weörest átültetni. Neki vannak olyan versei, amiket nagyon jól meg lehet oldani, például néhány héttel ezelőtt jelent meg egy gyerekverskötetem, amelyben a saját versek mellett magyar gyerekversek fordításait is belevettem többek között Weörestől, ezek viszonylag jól fordíthatók. Emlékszem, még a nyolcvanas évek végén, mielőtt Weöres Sanyi meghalt, megjelent egy könyv, ami összegyűjtötte a legjobb Weöres-fordításokat azzal a reménnyel, hogy az angol verzió megjelenése után jobbak lesznek az esélyek a Nobel-díjra. De nem volt elég igazán jó fordítás a könyvben. Volt néhány ilyen, de nem elég.

Mi miatt gondolja így?

A költészet alapja a heves szenvedély. Hogy ez átmenjen egyik nyelvből a másikra, nemcsak a fordítón múlik, van, hogy az adott nyelvek között nehéz megtalálni az átjárást. Kosztolányitól az Édes Annát és néhány verset, köztük a Hajnali részegséget fordítottam, a regényei és egyes versei jól fordíthatók angolra, de nem mind. Úgy érzem, Kosztolányi a finomsága, iróniája miatt könnyebben megy át franciára, mint angolra. Az angol nyelv ugyanis nagyon materiális, tömör, lényegre törő, sok főnevet használ. Lágyabb, líraibb szöveg írására az angol nyelv nem feltétlenül ideális. Lehet persze így írni, Keatsnek, Shelleynek például kifejezetten sikerült. A mai angol nyelv azonban még szikárabb, a kortárs angol költészetben éppen ezért ritka a heves szenvedélyesség, általában ridegebb a versek nyelvezete. És akkor még csak arról beszélünk, mi minden nem megy át a nyelvek között, a fordító saját nyelvét nem is említettük.

Több helyen is írja, hogy a fordító csupán a szöveg egyik olvasója a sok közül, az értékes szövegeknek azonban sok olvasata van, melyek kétségkívül nem egyenrangúak. A József Attila-fordításokból megjelent kötetekben ez szépen ki is rajzolódik: mintha nem is ugyanazt a verset olvasnánk a különböző fordításokban. Megkerülhetetlen, hogy a fordító az értelmezését is beleszője a munkájába?

Megkerülhetetlen, de másként az a prózában és a lírában. A versekben minden apró nyelvi elem jelölhet engem, a prózában van hely arra, hogy elbeszéljem magamat. A fordítónak nehéz dolga van: egyszerre kell ráéreznie, megfejtenie ezeket az elemeket, ugyanakkor nem mondhatja ki, pontosan mi mit jelent. A lefordított költeménynek nem volna szabad új versnek lennie, mégis gyakran ez történik, hiszen minden fordítója értelmezi is. A prózában ugyan több a lehetőség arra, hogy ezt kikerüljük, de ott is óvatosnak kell lenni, hogy a fordító ne adjon hozzá új stilisztikai tartalmat, hogy úgy fordítson, hogy ne kelljen lábjegyzeteket, extra mondatokat beletennie magyarázatként a szövegbe. Az előszók segíthetnek ezt elkerülni: az angol Szindbád előszavában például meg lehet magyarázni, miért működik úgy Krúdy prózája, ahogy.