Fotó: Kollányi Péter (MTI)

Azt hisszük, Móricz ezt a témát már elintézte, de semmi sincs elintézve.

Oravecz Imre mégis befejezi az Árvai család történetéről szóló trilógiát: éppen dolgozik az Ondrok gödre és a Kaliforniai fürj folytatásán – derült ki Visegrádon, a Fiatal Írók Szövetségének irodalmi táborában. Az Ondrok gödréről (2007) sok kritikus úgy tartja, a magyar paraszti sors, a parasztság elkerülhetetlen pusztulásának egyik legjobb rajza. A családregény folytatása, a Kaliforniai fürj témaválasztásában is új: a kivándorlás történetét „magyarul ilyen mélységben, kifejtettséggel előtte senki sem” írta meg, mondja Szilágyi Zsófia a Literán. Kevesen vannak, akik a prózában és a lírában is meghatározóak: Oravecz Halászóember című kötetet (1998) a kritika újabb kori költészetünk legjelentősebb könyvei között tartja számon.

Az idén 70 éves Oravecz Imre részt vett egy beszélgetésen a fent említett táborban, utána mi külön is kérdeztünk tőle. 

A Halászóember abszolút csúcspont a magyar líra történetében – kezdené felvezetni egyik első kérdését Hansági Ágnes, a beszélgetés vezetője, azonban Oravecz Imre kedvesen közbevág: „Jókai állítólag mindig zavarba jött, ha nem dicsérték, én meg mindig attól jövök zavarba, ha nyílt színen dicsérnek.”

Hagyjuk is a kötelező köröket, minden, amiért fontosak ezek a könyvek, benne van Oravecz válaszaiban.

Aki szegény volt, nem ment sehová

A Kaliforniai fürj ott fejeződik be, amikor az Árvai család úgy dönt, nem tér vissza Szajlára, Amerikában marad (a regényről itt írtunk). Felmerül, hogy van-e párhuzam az akkori kitántorgás és a mai kivándorlás, külföldi munkavállalás között. „Nagyon sokan elmennek Magyarországról, de nekem eszem ágában nem volt erről írni. Csak azt tudom mondani, hogy ez egy természetes dolog, és az is természetes, hogy ettől megváltozik az ember, és esetleg soha vissza sem jön már” – mondja Oravecz, számára más a fontos a kivándorlás történetében.

„A távollét, a migráció dráma, mert soha nem ugyanaz az ember jön vissza, aki elment. Beépül a másik társadalomba, ez sok konfliktussal jár, különösen, ha gyerekekről van szó, akiket kiközösítenek az iskolában amiatt, mert egy senki által nem értett és még furcsa nyelvet is beszélnek. Annak idején százezrek mentek el, sokkal többen, mint most. József Attila kitántorgott magyarjait mindig cáfolni szoktam, mert a nagy része nem is magyar volt, hanem a monarchia polgárai vegyesen. A befogadó ország statisztikájában úgy szerepeltek, hogy magyarok, mert a hivatalok nem foglalkoztak azzal, hogy ez most éppen horvát, rutén, szlovák vagy magyar. A tántorgást én úgy értelmezem, hogy az ember nem tud mit csinálni, és bódult állapotban elindul valamerre, aztán vagy elesik, vagy továbbmegy. Nem lehetett kitántorogni, mert nagyon sokba került. Aki nagyon szegény volt, nem ment sehová, sokaktól már az útlevélkiadást megtagadták a szolgabírók, és akkor a drága hajójegyet, a szükséges készpénzt még nem is említettem. Ugyanis ha az ember nem felelt meg a bevándorlási hivatalban, akkor visszaküldték oda, ahonnan érkezett, azzal a hajóval, amivel jött, de arra a hajóra hetekig kellett várni.

Gyötrelmes dolog volt, csomó téves beidegződés él ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor tény, hogy sokan visszajöttek és sok pénzt hoztak haza, a magyar kormányok ezért is törekedtek arra, hogy a munkások kint tudjanak maradni dolgozni és aztán jöjjenek haza a pénzükkel. A hazatérők ezt meg is bánták, legkésőbb a hatvanas években, mert amit keserves áron megkerestek, azon földet vettek, amit aztán el is vettek tőlük.”

Arról voltunk híresek, hogy ittunk

A vendégmunkások másik fájdalmas tapasztalata abból fakadt, hogy nemcsak gyötrődtek Amerikában, hanem megszokták, hogy ebben a világban demokrácia van, hogy a hatóság egyenrangú emberként beszél velük, és majdnem ugyanolyan jogok illetik meg őket, mint az amerikai állampolgárt. Hazatérve azonban újra folytonos megaláztatásban volt részük a hivatalokban.

„Mi magyarok arról voltunk híresek, hogy nagyon ittunk, amit meg lehet érteni, mert a legtöbb férfi éveken át család nélkül kuporgatott, nem úgy, mint az amerikai szakszervezeti munkás, aki négy szobás házban élt, üdülni járt, színházba ment. A vendégmunkás a kocsmába járt, ha hazaindult és ordibált vagy nyilvánosan pisilt az utcán, letartóztatták, és még aznap ítélet született arról, hány napot kell bent töltenie. A hősöm is beül munka után a kedvenc toledói kocsmájába meginni a sörét, hazafelé, amikor a többiek vizelnek, rendőrök futnak elő, és őt is letartóztatják. Kiderül, hogy ő nem vizelt, de kap egy idézést a bíróságra, és borzasztó frászban emlékszik vissza a magyarországi hatósággal való élményeire, pedig az ő szülei módos parasztgazdák voltak, nem zsellérek, akikkel bármit meg lehetett csinálni. A lényeg, hogy van egy rossz beidegződése, és ehhez képest azt tapasztalja, hogy nagyon emberi módon bánnak vele.

Ez részint velem is megtörtént, a rendőröktől én is mindig ideges leszek a mai napig. Egyszer Kaliforniában úgy, ahogy a filmekben lehet látni, autóval mentem hazafelé, utánam jött egy rendőrautó, és kiderült, hogy nem érvényes a rendszámom, a kereskedő, aki eladta, valamit rosszul csinált. Kaptam egy sárga jegyet, amin van egy kellemes rovat, hogy ez nem jelenti azt, hogy bármit is elismerek abból, amivel a rendőr vádol. De azért ideges lettem. Jött egy idézés hetekkel később, és azon az volt, hogy egy dollár ellenében szabadlábon védekezhetek. Ez nem vágott földhöz, szóval végül szabadlábon védekeztem, közben tisztázódott, hogy nem követtem el semmit, majd felhívtam a bíróságot, és azt mondták, dobjam el az idézést és elnézést kérnek” – meséli Oravecz.

A rossz beidegződésekhez hallhatunk egy személyes, disszidálás utáni történetet is: „Amikor másodszor is disszidáltam – 1976-ban Chicagóba –, beiratkoztam az Illinois-i Egyetemre, már diplomával a zsebemben, 33 évesen. Általános nyelvészetet tanultam, jártam Chomskyhoz, rettenetesen utáltam az óráit, nem is értettem az anyagot, és úgy gondoltam, kis időre van szükségem, hogy utolérjem a többieket. Chomsky azt mondta, menjek el az egyetemi pszichiáterhez és mondjam meg, hogy fáradt vagyok és szabadság kellene. A pszichiáter leültettet, nagyon kedves volt, kérte, mondjam el a problémámat. El kellett volna mondanom, hogy Magyarországról disszidáltam, és ez meg ez a bajom, de akkor egy pillanatra teljesen leblokkoltam, mert a pasas pont úgy nézett ki, mint az, aki Budapesten a BM épületben faggatott, és akkor belém nyílalt, hogy ezek tudnak rólam. Ez a beidegződés is megmaradt.”

Nem tudok a valóság ismerete nélkül írni

Szajla meghatározó témája Oravecz Imrének: a Halászóember kötet versei a mai falut írják meg, az Ondrok gödre és a Kaliforniai fürj a 19. század közepétől a 20. század elejéig követik a sorsát. A Kaliforniai fürj az 1930-as évekig jut el, amikor az Árvai család meghozza a döntést, hogy nem tér vissza Szajlára.

Oravecz innen szeretné folytatni az Árvaiak történetét. Tavasszal ismét Amerikába utazott, hogy kutasson a készülő regényhez. „Érdekes módon a kutatás közben még találkozik is az ember a hőseivel, azok leszármazottaival. Amikor megint kint voltam, kimentem a temetőbe, láttam az alakjaim nevét a sírokon. Sűrűn szerepel a könyvben a Limoneira nevű cég, ezen a vidéken terem a legtöbb citrom meg narancs. A Limoneira cég mostani igazgatótanácsának egyik tagjával találkoztam, aki az egyik hősöm unokája” – mondja Oravecz.

„Nem tudok a valóság ismerete nélkül írni, lehet, ezért nem vagyok igazi prózaíró, és borzasztóan zavar, ha valami téves” – árulja el magáról. Szajla többször egymás után keletkezett, kb. ezer éve laknak ott emberek. Utoljára (harmadszorra) a Rákóczi szabadságharcot követően néptelenedett el a falu, majd újraéledt, amikor az új telepesek és a régi lakosok visszajöttek. Innen indul Oravecz Szajlájának története.

„A regény idejének Szajláját ismertem, ez a világ még gyerekkoromban is olyan volt, mint száz évvel azelőtt, ugyanolyan hagyományos volt a gazdálkodás, az életmód, és a gondolkodás sem lett lényegesen más. Kellettek források, de nem mindent kellett onnan megtudnom. Nem volt szekerünk, lovunk, de tudom, hogyan kell befogni egy lovat, vagy hogyan kell megrakni a szénásszekeret, mert ezeket még én is láttam, megtapasztaltam. Minél közelebb jutottam az időben, annál nehezebb volt rekonstruálni, mert a kivándorlás időszakáról, a húszas, harmincas évek Amerikájáról nincsenek tapasztalataim. Itt a forrásokra kell támaszkodnom, utána kellett néznem az akkori olajfúrásnak, a 19. század végi Santa Paulának.”

Rosszabb, ha szembesülök vele, mintha nem látnám

Meg lehetne írni a mai Szajla történetét is? – kérdezzük Oravecz Imrétől. „Szajla az elmúlt ötven évben alig létezik, mint sok magyar falu, szinte megszűnt” – érkezik a válasz.

Az író sokszor nyilatkozza, hogy nem tudja már elképzelni az életet a nagyvárosban. „Budapestből lett igazán elegem. A teljes anonimitást nem szeretem, persze már a falvak is kezdenek ilyenné válni, csak egy álom ma már, hogy olyan világban éljünk, ahol legalább az emberi környezet nem idegen. Amikor Szajlára költöztem, egy dologra nem számítottam: ha minden nap szembesülök azzal, mi történt ezzel a faluval, az még rosszabb, mintha nem látnám. Parlagon azok a földek, amik eltartottak egy egész falut, az emberek panaszkodnak, hogy nem tudnak megélni, de nem is művelik a földet.”

A találgatások ellenére a harmadik regény sem jut majd el a téeszesítésig. Oravecz a miértet feszegető kérdésünkre csak annyit mond, a Halászóember azért részint erről szól, még hozzáteszi:

„Katasztrofális a helyzet. Magyarország igazi értéke a föld, tényleg kertország lehetnénk. Mindig hallom a híradóban, hogy a gazdák így meg úgy, de kik a gazdák? Nincsenek ma gazdák, birtokosok vannak, én nem látok egy árva gazdát sem. A parasztság bomlása már régen, a jobbágyság alatt megkezdődött, hiába kaptak az emberek földet, a kisbirtokok nem tudtak versenyezni a nagybirtokkal, azt hittem, a szovjet intermezzo fogja végleg betenni a kaput, de valójában az elmúlt húsz év elszalasztott esélyei lehetetlenítették el teljesen.”

De miért nem foglalkozik senki a mai Szajlával, a mai parasztsággal? „A téeszesítés utáni történetet is meg lehet írni, de az nem én leszek. Biztosra veszem, hogy valaki meg fogja írni, és nem kell hozzá első kézből származó információ. Móricz sem volt szegény, a szülei sem, mégis meg tudta írni a szegénységet. Persze az is igaz, bár abszurdum, hogy főleg a német irodalom példái miatt, a paraszt meg a föld nácigyanús téma. Van egy versem, a Katonasírok, ami azon alapul, hogy a földünkön, a temető mellett eltemettek ’44-ben 17 német katonát. Ezt a verset felolvastam egy német gimnázium rendkívüli irodalomóráján, ahol azok a gyerekek ültek, akiknek a nagyapáiról van szó, és abszolút semmi reakciót nem váltott ki belőlük. Mint akik agymosáson estek át, és ez nem normális dolog.

Azt gondoljuk, Móricz ezt a témát már elintézte, de semmi nincs elintézve. Én nem ismerem a móriczi világot, Szajla jómódú, gazdag falu volt akkor, a kivándorlók nem a szegények közül kerültek ki, az én világom egy másik parasztság.”

Magyarok a vas és olaj földjén - korábbi cikkünk a Kaliforniai fürjről