Fotók: Tuba Zoltán, Origo

Kaján Tibor szerint a karikatúra kötelessége, hogy olyasmit fejezzen ki, amit a politikában nem mondanak ki egyenesen. A Ludas Matyi egyik alapítója márciusban lesz 93 éves. Három éve nem publikál, mert nem tartja illendőnek, ugyanakkor olyan érzése van, mintha a karikatúrától megint félni kellene. Internetet azonban nem néz. Meglátogattuk otthonában, ahol arról beszélt, hogyan védte saját szépségét a hatalom, illetve miért tartja teljesnek az életét annak ellenére, hogy úgy érzi, se rá, se kollégáira nem fognak emlékezni.

Mikor és mit rajzolt utoljára?

Most is rajzolgatok, ma délelőtt egy régi rajzomat újítottam föl. Szerettem ezt a rajzot, de nem volt befejezve, csak vázlat volt, és most befejeztem. Szabadon rendelkezem az időmmel, önmagamnak adok feladatokat. Körülbelül tízezer rajzot csináltam, és annak csak egy része van meg, mert miután elküldtem őket a nyomdákba, egy részét visszakaptam, más részét nem. Elkezdtem utánajárni, hogy visszakerüljenek, mielőtt kidobják őket az írógéppel írt anyagokkal együtt. Most ezeket a rajzokat és vázlatokat rendezgetem. Tulajdonképpen nem is tudom, milyen célból, nem tudom elképzelni, hogy milyen sorsa jut majd a maradék rajz, amiből hagyaték lesz.

Korábban azt mondta, hogy az egyik célja az események mögötti rejtett összefüggések megfejtése volt. Ilyen szemmel figyeli az eseményeket?

Ez a karikatúra egyik lényege: hogy az elbújtatott, rejtett dolgokat napfényre hozza. Azoknak az igazságoknak a kimondása - a rajzon keresztül -, amiket szégyellünk egy kicsit, amiről nem szívesen beszélünk.

Milyen téma foglalkoztatja ebben a pillanatban?

Próbálnék eligazodni a magyar politikai helyzetben a választások előtt. Úgy érzem, hogy túl korán kezdték a kampányt. Ha a választásokhoz közelebb kezdték volna, intenzívebb lenne az emberek hozzáállása. Kicsit talán untatni fogja az embereket mindig ugyanazoknak az arcoknak és a kicsit sablonos mondatoknak a gyakori említése.

 
Ma is aktuális rajz (Kattintson a többi Kaján Tibor-karikatúráért!)

Egyszer azt mondta, hogy „nevetésre szüksége van az emberiségnek és ezt az igényt az újságoknak ki kell elégíteniük”.

A célunk - így utólag, ha sommásan akarom megfogalmazni - a nevetés megteremtése volt. Az volt a problémánk, hogy hogyan tudjuk létrehozni az igazi mosolyt. Nagyon sok álkarikatúra volt, különösen az ötvenes évek szigorú államvezetésében.

Mielőtt rátérnénk arra az időszakra: a mostani lapokban hogy látja a karikatúra helyzetét?

Az az érzésem, hogy most nagyon mélyponton van a karikatúra, már-már megszűnni látszik. És talán a közönség sem igényli. Talán közrejátszik ebben az is, hogy a szerkesztők ismét óvatosak, mintha a karikatúrától megint félni kellene.

A globális internetes népművészetben azért vannak klasszikus és nem klasszikus karikatúrák.

Nincs internetünk, így ezt nem tudom követni. Én a karikatúrát kizárólag papír és ceruza formájában tudom elképzelni. Egyébként a Képzőművészeti Főiskolán, ahova jártam, azt a szót, hogy karikatúra, nem volt szabad kiejteni. Nem tartozott a művészetek körébe. Falfirkaként, és - kis túlzással - mint valami komolytalan képzőművészeti tevékenységet tartották számon. Holott egy jó karikatúra elkészítése épp olyan gond és épp olyan szellemi erőfeszítés, mint egy szobrász vagy egy költő művének az elkészítése. Az igazi karikaturista ugyanúgy megkomponálja a rajzát, mint egy festőművész.

Kaján Tibor íróasztala, ez a kedvenc töltős ceruzája, amit ilyen kis méretben már nem lehet kapni

Mondta korábban, hogy részben azért szeretett bele a karikatúrába, mert „a karikatúra csak egy kis kocka, és mégis minisztereket lehet megbuktatni vele”. Volt az elmúlt kb. 70 év magyar sajtótörténelemének – azaz a tevékenysége időszakának - olyan korszaka, amikor volt ilyen ereje a karikatúrának?

A megbuktatás nem volt túl gyakori, de a vita igen. A politikában nagyon sok az olyan ügy, amit nem fejeznek ki egyenesen, az ilyen dolgokról a karikatúrának kötelező beszélnie, hiszen ez a műfaj sajátossága. A karikaturista Magyarországon ugyanúgy szerződésben állt egy-egy lappal, mint egy újságíró. Ennek a szerződésnek a megtartása is hozzátartozott a karikaturista életéhez. Az ötvenes évek után volt egy olyan időszak, amikor három úgynevezett vicclap is működött, amik humorosan, de azért bírálók is voltak: a Ludas Matyi, a Szabad Száj és a Vidám Képes Esti Hírlap. De hát azt kell mondanom, hogy sok eredménnyel nem járt ekkor a műfaj. A hatalom mindig megtalálta a módját annak, hogy játéknak nyilvánítsa a karikatúrát, hogy azt sugallja, hogy ne vegyük nagyon komolyan. És ott volt még a szerkesztők félelme, akik saját pozícióikat féltették. Nem akartak olyan kritikát közölni, ami veszélyeztette a biztonságukat.

A karikatúra ön szerint csak ellenzéki lehet?

A karikatúra ellenzéki műfaj, de nem mondhatjuk ki, hogy kizárólag az. Nem gyakori, de a történelem során mindig előfordulnak hatalompárti karikaturisták is, akik a kormány gondolatait képviselik. Ez nem a karikatúra legnemesebb oldala. Az igazi karikatúra mindig a nép gondolataiból, akaratából, kritikájából kel életre. A karikatúra alaptulajdonsága a hatalom ellenőrzése. Ezért a karikatúra története tele van konfliktusokkal a hatalom és a rajzoló között. Honoré Daumier, az egyik legnagyobb rajzoló és a karikatúra egyik legfontosabb alakja fél évet ült börtönben egy konfliktus miatt. És ismerjük a történelmünket: nálunk is borzasztó könnyen el lehetett távolítani embereket különösebb vita vagy törvényes összemérés nélkül.

Kattintson a képre Kaján Tibor többi karikatúrájáért!

Mi volt a legerősebb felelősségre vonás, ami a munkája miatt érte?

Olyan nem volt, amiért eltávolítottak volna. Olyan előfordult, hogy valaki egy rajz miatt hátrányokban részesült – a legkézenfekvőbb az volt, hogy kimaradt a fizetésemelésből. Ez velem is előfordult. Volt, hogy más előnyöket is megvontak az embertől. Elég kiszolgáltatott helyzet volt, és emiatt a karikatúra éle is tompább volt. Ott volt például a portré, egy vezető személyiség ábrázolása. Többször visszakapta a rajzoló a rajzot, ha nagyon csúnyának ítélték az ábrázolt személyt. Ilyenkor a saját szépségét védi a hatalom.

Önnél volt olyan, amikor nemet mondott valamire?

Igen, volt, de ilyenkor nem rajzoltatták meg egy másik rajzolóval, hanem kimaradt az újságból. De már nem emlékszem a konkrét esetekre.

És olyan pillanat volt, amikor valakin az látta, hogy az ön karikatúráján akad meg a tekintete, miközben az utcán vagy a metróban olvasta például a Ludas Matyit, ahol hosszú éveken át dolgozott?

Sokszor volt olyan, hogy utaztam a villamoson, és miután tudtam, hogy az újságban, amit olvas, hol van a rajzom, figyeltem a velem szemben ülőt vagy mellettem ülőt, hogyan reagál, amikor odaér. Nagyon sokan átlapozták. A felismerés örömét is láttam, de ritkán. Sokan vannak, akik a rajzot reklámnak tekintik: aki nem akar reklámot nézni, az a karikatúrát sem nézi meg. Valószínűleg részben a hasonló megjelenési forma miatt.

Kattintson a karikatúrára!

Milyennek kell lennie a karikatúrának?

Az jó, ha egy karikatúra könnyen olvasható. Néha kicsit primitívnek is kell lenni, egyszerűsíteni is kell, le kell szállni a doktriner gondolatokról. A politikai szöveg világából ki kell kicsit lépni. Fontos, hogy az ember – az igazság megőrzésével – redukálni tudja a mondanivalót.

Mikor jelent meg legutóbb rajza?

Nem tudom megmondani, mert elhatároztam, hogy a kilencvenedik évem után már nem dolgozom. Ilyenkor nem illik már publikálni. Kell az embernek szabnia egy határt. Nem élünk a végtelenségig és nem kell minden korszakban tolakodnia az embernek, hogy jelen legyen.

Oscar Niemeyer építész még százéves kora fölött is alkotott.

A filozófiánk különböző. Nem egyformán fogjuk fel az életet.

Sok nekrológ-karikatúrát készített és csakis olyan emberekről, akiket nagyra tart – mint amilyen pl. Jacques Tati, Charlie Chaplin, Einstein, Liszt Ferenc, Beethoven, Mándy Iván. Egyszer azt mondta, hogy önmagáról nem tudna nekrológ-karikatúrát készíteni. Van olyan kollégája, akitől szívesen látna ilyet?

Rólam? El leszek felejtve épp úgy, mint a többi kollégám. Az élet ilyen. Kevés név marad fönn, különösen ebben a szakmában. Ez egy nagyon zsurnalisztikai műfaj, az idővel együtt halad és megy feledésbe. Újságcikkből is nagyon kevés van, ami klasszikusként fönnmaradt volna.

Évekkel ezelőtt készített magának egy ún. karikatúraautomatát, ami három korongból állt, ami az asszociációs gondolkodás segítségére fejlesztett ki. Sokat forgatta őket?  

Ez egy kísérlet volt részemről, miután rengeteg rajzot csináltam, rengeteg témával és személlyel foglalkoztam, és ezeknek rengeteg helyszíne volt. Megpróbáltam ezzel – naivan – megkönnyíteni a saját munkámat. Ezért a karikatúra lehetőségeit három korongra írtam: az egyiken érdekes helyszínek, a másikon személyek, a harmadikon tárgyak voltak. Ha megtekertem, teljesen véletlenül találkozott három fogalom. Ez a három együtt feltétlenül valami feltűnő bizarrságot adott ki. Volt, hogy működött, volt, hogy nem. A cél az volt, hogy egy értelmes gondolat megszülessen. Már nem használom, a Petőfi Irodalmi Múzeumban van, kiállították, aztán megvették. 

Kaján Tibor és felesége, Osvát Katalin, a Nők Lapja volt újságírója otthonukban

Martin Józseffel írt könyvében arra a kérdésre, hogy mi az a kérdés, amit várt, de soha nem tették fel, azt mondja: az, hogy „elégedett-e az élettel?”. Ezért mi most ezt megkérdezzük.

Máig sem kérdezték meg, valóban (röviden elgondolkodik). Határozottan azt kell mondanom, hogy igen. Mert azzal foglalkozhattam, amit szerettem. Ezt igazán nem mindenki mondhatja el magáról. Már az egy pozitív érzés, ha az ember a vágyai szerint működhet az élete során. Úgyhogy elégedett vagyok – ez persze nem vonatkozik a fizetésekre, a rangokra, más dolgokra; egyedül az életemre. Tízéves koromban készítettem az első karikatúrát, Gáspár Antal volt a példaképem és még néhány külföldi szerző. Gyerekkori vágyam beteljesedése, hogy karikaturista szerettem volna lenni és az lettem. Se több, se kevesebb.