Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Eugen Ruge azért ment matekszakra, mert középiskolában beleszeretett a nála négy évvel idősebb matektanárnőjébe. Aztán egy épülő atomerőműnek kellett volna biztonsági elemzéseket készítenie, amit már nem vállalt el és inkább színdarabok írásába fogott. Az áttörést 2011 hozta meg számára, amikor A fogyatkozó fény idején című bemutatkozó regénye megkapta az év legjobb német nyelvű regényének járó Deutscher Buchpreis nevű elismerést. Regényében négy generáció életéről ír az NDK-ban, és bár sok fiktív elemet vegyít a történetekbe, voltaképp a családján keresztül mutatja be a keletnémet hétköznapokat. A budapesti könyvfesztiválon róluk, a berlini fal mögötti életről, nem túl szimpatikus alteregójáról és az életkor és az írás összefüggéseiről beszélt meglepő őszinteséggel. Valamint arról is, hogy miért bosszankodott, amikor leomlott a berlini fal.

Egy interjúban azt mondta, hogy regényével az volt a célja, hogy az emberek megértsék, hogy azok a cselekedetek, melyek ma már abszurdnak tűnnek, egy bizonyos időpontban teljesen hitelesek voltak. Hogy azok, akik az NDK-ban maradtak, nem voltak mind gyávák, őrültek vagy rosszindulatúak. Nagyjából két évvel a regénye megjelenése után kijelentheti, hogy elérte a célját?

Nem emlékszem, mikor mondtam ezt, de nem is hangzik rosszul. Biztosan nem tudhatom, hogy elértem-e ezt a hatást, de a visszajelzések alapján talán igen. De persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a felolvasásokra olvasók jönnek, az olvasó pedig egy egészen különös embertípus: olyan, aki az átlagnál kicsit többet gondolkodik a dolgokon. Tőlük főleg pozitív reakciókat kaptam. Azok az emberek, akik nyugatról jönnek – és itt nemcsak Nyugat-Németországra gondolok, hanem amerikaiakra, hollandokra, franciákra vagy dánokra – nagyon érdeklődők, és látszik, hogy sok mindent megértettek. Egy regény és az NDK mindennapjai között nem lehet persze egyenlőségjelet tenni, de az irodalom egyik legfőbb értelme éppen az, hogy olyanok, akik más időben, más helyen éltek, elmesélik, hogy milyen volt akkor és ott. John Updike regényei például engem is érdekelnek, mert általuk jutok közelebb a közép-nyugaton élő amerikaiakhoz. Nélküle ez aligha lenne lehetséges. 

Másképp reagáltak az egykori NDK, mint az egykori NSZK területén? A Zeit című hamburgi lap például a „nagy NDK-Buddenbrook” regényként (Thomas Mann első, 1901-ben megjelent regénye A Buddenbrook ház, amely negyven évet felölelve mutatja be egy család történetét) méltatta a könyvét.

Összességében nagyon pozitív volt a kritika. A Deutscher Buchpreis után persze megjelentek kritikusabb hangok is, amikről nem nagyon tudok mit mondani. És igen, kicsit másképp reagáltak rá Kelet- és Nyugat-Németországban, de pont erről van szó: a keletnémetek nagyon gyakran mondták, hogy úgy érzik, megértették őket – függetlenül attól, hogy a könyvben ábrázolthoz hasonló családban vagy teljesen másmilyenben nőttek-e fel. Inkább a keletnémet életérzés lehet ennek az oka, mert ha valakinek nem a nagyapja volt olyan, mint a regénybeli, akkor a nagybátyja vagy más hozzátartozója. És még ha valakinek nem is volt orosz az anyja, volt más kötődése a Szovjetunióhoz.

A nyugatnémetek számára pedig a regény nyilvánvalóan bepillantást nyújtott abba az életbe, ami a berlini fal mögött zajlott. Azt ma már mindenki tudja, hogy milyen volt a fal; hogyan őrizték; hogy lelőtték azokat, akik át akartak jutni rajta. De az emberek azt is tudni szeretnék, hogy hogyan éltünk a fal mögött, egészen az olyan apróságokig, hogy hogyan ünnepeltük a karácsonyt.


Könyve megjelenése után többször is említette, hogy miután 1988-ban átmenekült Nyugat-Németországba, egy évvel később, a berlini fal leomlásakor először abszurd módon egy kis bosszúságot érzett: ha csak egy évet várt volna, sokkal egyszerűbb lett volna minden. Mit gondol ma erről?

Nem voltak vegytiszta érzelmeim. Mindig nagyon eltérő érzések kavarogtak bennem erről, nagyon szorosan egymás mellett. Amikor leomlott a fal, a valóban abszurd bosszúság mellett örültem is nagyon, mert addig biztos voltam benne, hogy a határ örökké zárva marad számomra. És ez a határ a szüleimtől, a barátaimtól, a gyerekkoromtól és mindattól választott el, amit addig a hazámként éltem meg. Emlékszem, amikor még egészen új voltam az NSZK-ban, elutaztam Nyugat-Berlinbe, és onnan néztem át Babelsbergbe, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Nagyon nehéz pillanat volt. Az életem jelentős része ott volt a túloldalon, és tudtam, hogy ennek most már végleg vége. Olyan ez, mint egy válás, plusz még rosszabb: egy válás még akkor sem könnyű, ha úgy válnak el a házastársak, hogy már nem értik meg egymást. Az életük egy darabját vágják el, és tudják, hogy azt elveszítik. A válásnál és egy országtól való elválásnál is az a kérdés, hogy hogyan tudja az ember valahogy mégis megőrizni azt az életet, amit éppen elveszít. Amikor az első düh jelentkezik, még nem képes erre, mert a partnerében ekkor még csak a rosszat látja és a házassága vélhetően tényleg nem volt jó, de aztán mégis fontos lesz neki, hogy visszaszerezzen belőle valamit. És erről szól a könyvem.

Hol lakik most?

Kelet-Berlinben, Prenzlauer Bergben, ahol korábban sokszor laktam, legelőször 1976-ban. Úgy érzem, hogy bizonyos előjogaim vannak arra, hogy ott lakjak (nevet). Szóval nem azért költöztem oda, mert most annyira felkapott az a városrész. A Schönhauser Allee és a környéke gyerekkorom óta jelenti az igazi Berlint számomra.


Könyvének szereplői fiktív figurák ugyan, de a regénye tele van önéletrajzi elemekkel – szögezte le korábban jópárszor. Miután megírta családja fiktív elemekkel megtűzdelt történetét, jobban megértette a családját vagy az egyes családtagjait?

Ezt így nem jelenteném ki. A hozzáállásom a családomhoz természetesen átalakult, és persze az évek múlásával is változott. Ilyen például az apámhoz vagy a nagyanyámhoz való viszonyom – utóbbi a könyvben a Charlotte nevet kapta. A családunkban a nagymama – Charlotte előképe – mindig is karrieristának számított, ő volt a fekete bárány és az apám sem beszélt róla túl kedvesen. Ahogy telt az idő, megpróbáltam megérteni őt az élettörténete, a gyerekkora, a bátyjával való rivalizálása alapján; de ez egy éveken át tartó folyamat volt. Az írásra készülve elolvastam a családi levelezéseket, és az apámhoz való viszonyom is folyamatosan változott. De vele már megbékéltem akkor, amikor súlyos beteg lett és a gondját viseltem.

És a többi családtag?

Az orosz nagymamámat mindig nagyon szerettem. A nagyapámat a családban mindenki fafejnek tartotta, és senki nem vette komolyan. A család igyekezett teljesen elhatárolódni tőle, persze muszáj volt meghívni születésnapokra stb., de számomra nem az volt az érdekes, hogy leírjuk, hogy na, ő teljesen hülye, sokkal érdekesebb volt, hogy hogyan lehet ezt ábrázolni. Például a születésnapi jelenetnek a végén elénekli ezt a teljesen idióta pártdalt, a Die Partei hat immer rechtet (A pártnak mindig igaza van). Nem tudom, mennyire jön ez át, de aki figyelmesen olvas, az talán rájön, hogy ez az ember teljesen komolyan veszi ezt a dalt. Néhány olvasó mesélte is, hogy kifejezetten idegesítette ez a rész. 

Az mindenesetre feltűnt, hogy nemcsak a nagypapa, hanem a négy generáció egyetlen tagja sem száz százalékig szimpatikus. Nincs egyetlen olyan alak sem a regényben, aki erkölcsileg vagy más módon a többiek fölé emelkedne.

Persze, mert az giccs lenne. Egyébként az orosz nagymama szerintem elég szimpatikus, de vele meg tényleg nehéz azonosulni, mert az ő világa nagyon távoli. Ő egy megkérdőjelezhetetlen karakter: szerény, jólelkű asszony. Sokan az anyával, Irinával tudnak azonosulni; a volt NDK területén élők számára pedig az apa, Kurt ilyen figura, aki ugye egy keletnémet tudós. Persze ez még messze nem jelenti azt - és ebben igaza van -, hogy Kurt alakja emiatt pozitív lenne. Ha csak egyetlen teljesen makulátlan alak is lenne a könyvben, az olyan lenne, mintha a szocialista eszményképhez akarnánk hűek maradni. Vagy nem is, inkább egyfelől a kommunista párthoz, ami az NDK-ról szóló irodalomban pozitív hősöket akart, másfelől az amerikai filmproducerekhez. Egyik sem szereti, ha a hősei sérülnek, egy kicsi talán rendben van, de nagyon semmiképp sem, mert akkor az emberek már nem szívesen ülnek be a moziba. Én inkább az összes figurámat kicsit megkarcolom, mindegyikük kicsit ellentmondásos, összetett, mindegyiküknél van olyan, amikor azt mondjuk a tetteikre, hogy na, ez most nem volt szép. Még Alexander sem különösebben szimpatikus.

Szándékosan olvastam el előbb a regényt és csak utána a részletes önéletrajzát, de még így is elég hamar feltűnt, hogy Alexander az alteregója. Vele sem volt különösebben elnéző.

Szerintem az írásban az egyik legfontosabb dolog az, hogy ne legyen elnéző az ember. Egyfelől, hogy olyankor is szeressük a figuráinkat - gyengeségeikkel és ellentmondásaikkal együtt -, ha nem pozitívak. A másik, hogy az ember ne tegyen kivételt egyetlen alakjával sem. Az pedig elég nagy butaság lenne, ha a saját alteregómmal szemben elnézőbb lennék, mint a többiekkel. Nagyon tudatosan tettem Alexandert bizonyos helyzetekben kifejezetten ellenszenvessé. Egyébként, ha tudni akarja, én a valóságban szimpatikusabb vagyok (nevet).

Annyiban mindenesetre van közvetlen átfedés, hogy Alexanderhez hasonlóan önnél is komoly betegséget diagnosztizáltak. Ez volt az egyik kiváltó oka annak, hogy elkezdte írni a regényt?

Így van és ezt nehéz is eltitkolni. Eleinte nem akartam beszélni róla, de mivel nagyjából ez tette föl a pontot az i-re, nem hallgathattam el. Az esetemben egyébként vagy spontán gyógyulás történt vagy téves volt a diagnózis, de az egész már legalább öt éve lezárult. Azóta egészséges vagyok, és a félelmeim is elmúltak. Persze mit jelent ez? Ötvenéves korodig tudod, hogy egyszer meghal az ember, ötven fölött viszont azt tudod, hogy te is meg fogsz halni. Világos számomra, hogy nem tart örökké az életem, de a betegségtől nem félek.

A történet az NDK fennállásának időszakát öleli fel, de mégsem 1989-ben, a berlini fal leomlásával ér véget, hanem 2001-ben. Történelmi okból döntött így, vagy a család története diktálta, hogy várjon még tizenkét évet?

Történelmi okokból döntöttem így. Egy korszakot próbáltam körüljárni: ez egy keletnémet történet, a világháború utáni időszak, ami valamikor 1989 és 2001 között ér véget. Ez az én olvasatomban az átmenet időszaka az egyik szembenállásból a másikba. A '89 és a 2001 közti időszak a könyvben meglehetősen homályos, a történelemben pedig ekkor alakultak ki az új ellenségképek, az új ellentétek. Amikor lezárul ez a korszak, befejeződik a regény is.

Édesapja, Wolfgang Ruge ismert keletnémet történész volt. Mielőtt megkezdte tudományos életét, hosszú éveket töltött a Gulágon és száműzetésben, és később gyakran beszélt arról, hogy az élete kissé megkésve, csak 39 éves korában indult el igazán. Feltűnő a párhuzam, hogy ön sem volt már éppen húszéves, sőt, ötven elmúlt, amikor regénye megjelent.

Hát tényleg bőven túl voltam már a húszon. Egyfelől viszont sokkal jobb szerintem, ha kicsit később tapasztalja meg az ember a sikert, mint a fordítottja: amikor korán jön a siker, aztán nem történik semmi. Másfelől – és remélem, hogy ezzel nem sértek meg sokakat -, ahhoz, hogy az ember egy olyan könyvet írjon, ami sok mindent mesél el sok emberről, nem árt, ha megél előtte pár dolgot. Sok szerző elképesztően tehetséges, de még nem élt át túl sok mindent, és így nehezen talál témát. Ez szerintem voltaképpen normális. Korábban írtam kisebb színdarabokat és azok meg is feleltek az akkori élettapasztalataimnak, ezt a témát pedig sokáig görgettem magam előtt, mert féltem belevágni.

Nálam egyébként a matematika miatt tolódott ki ennyire az egész, elmúltam harminc, amikor írni kezdtem.

Eugen Ruge a könyvfesztiválon dedikál

A második könyve júniusban jelenik meg Németországban. Úgy tudom, nagy körülötte a titkolózás. Mennyit árulhat el?

Nehéz, mert egy nagyon egyszerű történetről van szó. Mondjuk, hogy egy utazóregény, egy keresés leírása, amikor a főhős nem találja meg, amit keres, de talál helyette valami mást. De ez így egy kimondottan rossz jellemzés.