M. Nagy Miklós az Európa Kiadó főszerkesztője, illetve az egyik legtöbbet foglalkoztatott műfordító: Jack Kerouac, Bret Easton Ellis, Vladimir Nabokov és Borisz Akunyin könyveit is ő ültette át magyar nyelvre. Miért nem válhat Krúdy Gyula a világirodalom részévé? Hogyan lesz a dobozos sörből konzervsör? Miért nem jelenhet meg magyarul a kortárs nemzetközi irodalom több fontos alakja? M. Nagy Miklós sok egyéb mellett ezt is megválaszolja, majd rámutat a bajok forrására, illetve a magyar és az orosz kultúrpolitika közötti különbségre.

2011 novemberében megjelent az Úton újrafordítása, a Könyvhétre érkezik az Ulyssesszé is. Sok rossz magyar fordítás készül a világirodalom élvonalának műveiből, vagy más oka van annak, hogy az újrafordítás kérdése egyre gyakrabban felvetődik?

Általában kimondani, hogy nem jók a fordítások, természetesen nem lehet. Olyan könyveket is újrafordítanak, amelyek szövege teljesen rendben van, és még csak azt sem lehet mondani, hogy különösebben elavult volna. Ennek oka az, hogy nem mindig lehet megszerezni a jogot egy klasszikus mű meglévő magyar fordításának kiadására. Ha egy kiadó azt mondja, mindenáron akar egy Flaubert-t, vagy egy Bűn és bűnhődést, de a fordítói jog le van kötve, akkor megcsináltatja magának az új fordítást. Ez egy fontos gyakorlati szempont, de persze az is igaz, hogy gyakran a jó fordítások is elavulnak egy idő után.

Mit jelent egy fordítás esetében az elavulás?

Alapvetően kettőt jelent. Jelenti azt, hogy a magyar nyelv változik. Puskin például a maga korában a lehető legtermészetesebb, legtisztább orosz nyelven írta a verseit, elbeszélő költeményeit és prózáját. Egy Puskin-szövegnek ahhoz, hogy egy mai olvasó számára élvezetes legyen, nagyon tiszta, egyszerű, bizonyos értelemben hétköznapi nyelven kell megszólalnia. Ha egy korábbi Puskin-fordítás túlságosan költői, akkor az elavult, ma már nem érezzük természetesnek, részben a nyelv változásai miatt. Egyébként az igazán nagy mesterek fordításai kevésbé avulnak el, az ő nyelvük – mint ahogy Puskiné – kevésbé kötődik az időhöz. Puskin hiába az 1820-as, ’30-as években írta a műveit, azok ma is tökéletesen természetesnek hatnak. A másik ok, ami miatt ma különösen gyakran érezzük, hogy egy fordítás elavult, hogy hihetetlenül okosak lettünk az internet miatt. Ma már gyakorlatilag mindent tudunk, de képzeljük el, mit tudott kezdeni egy fordító 20-25 évvel ezelőtt egy olyan művel, ami teli volt Magyarországon nem létező reáliákkal, utalásokkal.

Bret Easton Ellis regényei gazdag popkulturális hálójának például hogyan lehetett utánanézni az első fordítások idején, a kilencvenes évek elején?

A Bret Easton Ellis-fordítások esetében azért már egy olyan korban éltünk, amikor internet ugyan még nem volt, viszont elég gyorsan kapcsolatba lehetett lépni magával az íróval. Mondjuk, ez Ellisszel nem olyan egyszerű, de ma is működik, hogy, ha a fordító elakad, kapcsolatba lép a szerzővel. Meg a kilencvenes évekre az embernek már kiterjedt kapcsolatrendszere volt, egy ismerőstől meg tudta kérdezni, ha egy popkulturális utalást nem értett. Ez egy más időszak volt, mint a hatvanas-hetvenes évek, amikor egy magyar fordítónak alig-alig volt külföldi kapcsolatrendszere. A régi fordításokban nagyon gyakran vannak egyszerű félreértések amiatt, hogy nem volt még lehetőség arra, hogy az ember az interneten utánanézzen az utalásoknak, vagy, mert valamilyen reália még nem létezett akkor Magyarországon, tehát nem volt rá szavunk. Bartos Tibor például konzervsört emleget a Kerouac-fordításában, mert akkor nálunk még nem volt dobozos sör. De sok más ilyen példa is van.

Egy példát én is hoztam. Bret Easton Ellis Amerikai psychójában Bart István Patrick Bateman kedvenc filmjét, a Body Double-t az Este testének fordítja. A film azonban magyarul is megjelent Alibi test címmel. Az 1994-es fordítás már a hatodik újrakiadásán is túl van, de a film címe még mindig az Este teste.

A változások követése, hogy minden egyes újrakiadás esetében újravégezzük a szerkesztést, óriási munka lenne. Gyakran elvégezzük ezt a szöveggondozási munkát, de nem minden esetben, mert nincs rá kapacitásunk. Most, hogy felhívta rá a figyelmemet, az Amerikai psycho legközelebbi újrakiadásakor figyelni fogunk rá.

Kerouac ős-Útonjának jazzes ritmusát például hogyan, milyen módon lehet átmenteni a magyar kiadásba? Sok jazzt hallgatott hozzá?

Amikor fordítok, általában meghallgatom azokat a zenéket, amik a szövegben előfordulnak. Kerouac esetében sok korabeli bebopot hallgattam, ez lehet, hogy segített, de nem gondoltam rá, nem tudatosan csináltam. Ma a fordítók általában is meghallgatják azokat a számokat, amikre említést találnak a munkájukban. Egyébként, ha úgy érzi, megvan a szöveg jazzes ritmusa, annak nyilván örülök, mert ez volt a cél. A műfordításban sok mindent el lehet magyarázni, meg lehet tanítani, de például azt, hogy a nyelvnek legyen ritmusa, zeneisége, azt annyira nem. Ha az Útonnak ez a ritmusa megvan, annak örülök, de nem tudom, hogy ezért mit tettem. Érzésből dolgoztam.

Egy korábbi interjújában említette, hogy Kosztolányitól például jelzőket, kifejezéseket gyűjtött. Ez mit jelent? A műfordító néha leemeli a polcról a magyar nyelv nagyjait, majd elkezdi jegyzetelni őket?

Ha az utcán járok-kelek, vagy villamoson, buszon vagyok, akkor is figyelem, milyen szavakat, kifejezéseket használnak az emberek. Nemrég például Borisz Akunyin egyik regényét fordítottam, ami felerészben a 17. században játszódik, ahhoz Mikes Kelement olvastam, tőle vettem át bizonyos fordulatokat. Füst Milán, Kosztolányi, akár Arany – sok olyan magyar író van, akit nem csak az élvezetért, hanem azért is olvasok újra, hogy felfrissítsem a magyar nyelvemet.

Ha már Arany Jánost említette: Arany fordítóként tudatosan eufemizálta Shakespeare drámáit. Mit tehet egy fordító az ellen, hogy beleessen abba a klasszikus hibába, hogy a saját ízlésére formálja a szöveget?

Arany nyilván semmit sem tudott volna tenni ez ellen, mert egyrészt ezeket a durva testi utalásokat nagyon gyakran nem is értették az erőteljes szleng miatt Arany kortársai, másrészt volt a kornak egy bizonyos követelménye, működött egy belső cenzúra, hogy mit szabad leírni és mit nem. Ennek ellenére nem érzem úgy, hogy az Arany-fordítások nem Shakespeare nyelvén szólnának, bár tény, hogy hiányoznak a durva effektusok. Vannak fordítók, akik valóban a saját képükre formálják a szövegeket, de nem akarok neveket említeni. Az eszményem az, hogy a fordító ne tolja magát előtérbe, és próbáljon meg rátalálni arra a stílusra, ami a magyarban megfelel a külföldi író stílusának, ne akarja feljavítani, vagy más regiszterbe tenni a szöveget. A műfordító, amennyire lehet, legyen a lehető  leghűségesebb, legalázatosabb az eredetihez. Ugyanakkor tény, hogy én is szeretem olvasni azokat a könyveket, amelyeket zseniális stiliszták fordítottak le, akik az esetek többségében maguk is írók, vagy nagyon erőteljes saját stílusuk van. Ezek nagyon élvezetes, ízes szövegek, de hát az ilyen műfordítónál az a probléma, hogy ha tíz könyvet elolvasok a fordításaiból, akkor, mondjuk, Mark Twain és Stephen King ugyanazon a nyelven szólal meg, miközben az angolban teljesen más a stílusuk. De ezzel nem hiszem, hogy túl sok mindent lehet kezdeni, mindig is voltak és lesznek is egyébként nagyon jó műfordítók, akiknek erőteljes a saját stílusuk. Ez egy másik oka annak, hogy manapság gyakran felvetődik az újrafordítás kérdése. Kicsit az Ulysses is példa erre, Szentkuthynak is egy nagyon erőteljes, saját stílusa volt, és ezért is kell egy olyan magyar Ulysses, amely hűségesebb az eredetihez.

A világirodalmat kiadó Európa főszerkesztőjeként hogyan látja, mennyire lassan jutnak el a fontos könyvek a magyar olvasókhoz?

Ha megnézzük a könyvpalotákat, azt látjuk, iszonyú mennyiségű könyvet árulnak, az ember nem is érti, mert ennek alapján úgy tűnik, az emberek mégis olvasnak, a könyvkiadás pedig nagy biznisz. De egy könyvpalotában nagyon kicsi rész a mai világirodalom, és annak is csak egy szelete a mai mainstream, minőségi világirodalom. Sok mindenben friss a fordításirodalmunk, ha van egy óriási világsiker, az nagyon gyorsan megjelenik nálunk, de egy csomó minden továbbra is hiányzik, olyan szerzők is, akik minden kultúrnemzetnél ott vannak, például Margaret Atwood. Ennek részben az az oka, hogy úgy tűnik, ma Magyarországon hiányzik egy erőteljes, viszonylag jómódú, igényes olvasóréteg. A mai világirodalom egyik legnagyobb alakját, Margaret Atwoodot például nem adja ki senki rendesen Magyarországon. Itt-ott ugyan jelent meg pár könyve, remélhetőleg az Európánál most elkezdhetjük sorozatban is kiadni, de korábban nem volt meg Atwood rendesen magyarul, mert nincs meg az a biztos 1500 olvasó, aki az ilyen típusú könyveket megvenné. Amikor megjelenik egy ilyen nagyszerű szerző, akit 800 példányban, vaskosan veszteségesen tudunk csak eladni, akkor látszik igazán, hogy az igényes irodalmat fogyasztó és a könyveket megvásárolni képes középosztály milyen szűk lett Magyarországon. Emiatt rengeteg minden nem jön be a világirodalomból.

A fordításirodalmon segítene az, ha a kritika nagyobb és tudatosabb figyelmet fordítana rá? Milyen érzés az például, hogy egy újrafordítás alig kap több figyelmet, mint egy szimpla újrakiadás?

Van, amikor nem kapnak semmilyen figyelmet, például Vári Erzsébet Bűn és bűnhődéséről pár éve senki nem írt. Engem viszont ennél jobban zavar az, hogy általában a világirodalom nem kap figyelmet a magyar kritikai életben. Sokkal több írás jelenik meg  nem túl jelentős magyar szerzők műveiről, mint a nagyon jelentős külföldi szerzőkéiről. Sokszor elmondtam már, hogy ebben érzek valami provincializmust, valami befelé fordulást, ami általában jellemző ma Magyarországra. A saját kis dolgainkkal foglalkozunk, kevésbé vagyunk benne a világ vérkeringésében. Nem azokat a diskurzusokat folytatjuk, amiket a világ, hanem a mi saját, egészen belterjes diskurzusainkat, és ez kicsit érvényes a kritikai életre is. Ha megjelenik egy Borges-életműsorozat, arról alig írnak, ha van végre Nabokov-sorozat, arról alig írnak. Az, hogy a fordítás nem kap figyelmet, nem zavar különösebben, alapos fordításkritikát írni nagyon nagy munka. Ha egy kritikus megjegyzi egy szubjektív benyomás alapján, hogy a fordító kiváló munkát végzett, vagy a fordító lehetett volna figyelmesebb, mert éppen pár hibát észrevett, az igazából semmi. Bosszantó tud lenni, de néhány hibát mindenben lehet találni. Ahhoz azonban, hogy igazán komoly fordításkritikát írjon valaki, annyit kell dolgozni, amit ma senki nem fizet meg itthon. És nem is csak a fordításkritikáról van szó. Régen sok életrajzi munka született, ma egy kiadónak eszébe nem jut felkérni egy jótollú magyar írót, hogy írja meg ennek vagy annak az életét, mert az akkora munka, hogy nem tudja megfizetni. A baj forrása, hogy szegények vagyunk, és semmire nincs pénz.

Ebben a helyzetben lett az Európa Kiadó egyik sikerkönyve az ős-Úton. Mi miatt lehetett a beatbiblia most ennyire fontos Magyarországon?

A sikeréhez több dolog járult hozzá. Egyrészt, Gerhes Gábornak köszönhetően, sikerült nagyon szép kiadású könyvet készítenünk, vonzó borítóval és érdekes tördeléssel, amely visszaadja a szöveg suhanását. Gondolkoztunk azon is, hogy esetleg valóban tekercseket is kiadunk, de az valószínűleg túl bonyolult lett volna, mindenesetre azt hiszem, tipográfiailag sikerült megoldanunk, hogy a szöveg suhanjon. Másrészt az Útonnak volt már két fordítása, de ha az ember az interneten egy kicsit utánanéz, találni fog hibalistákat arról, hogy ezekben mi nem volt rendben. Sokan várták, hogy legyen egy olyan Úton, ami hűségesebb az eredetihez, miközben a Bartos-fordítást rengetegen imádják. Olyan véleményt is olvastam Az eredeti tekercs kapcsán, hogy végre van magyar Úton, de olyat is, hogy a Bartos-szöveg mennyire ízes és különleges volt, ez viszont nem annyira briliáns, bravúros.

A sikerének harmadik tényezője talán az, hogy megint kezd kialakulni az igény egy olyan ellenkultúrára, aminek mindenképpen maradandó, óriási könyve az Úton. Nemcsak a beatirodalomnak, hanem általában a túlságosan merevvé vált hatalommal, establishmenttel szembeni lázadásnak az örök vezérkönyve, bibliája marad. Kulturálisan elég régóta élünk egy bizonyos mainstreamben, mely bár valóban nagyon tarka, régóta nincs igazán ütős ellenkultúra. És ez nem csak a kultúrára érvényes, hanem általában igaz a politikára meg a társadalomról való gondolkodásra. Mintha kiveszett volna a mai világból – de főleg a fiatalságból, hiszen mindig a fiatalságtól várjuk az alternatív gondolatokat – a képesség arra, hogy alternatívákban gondolkozzunk, az Úton pedig ezt az igényt lelkileg erősíti. A negyedik ok, hogy ideje elolvasni az Útont nem beatbibliaként, hanem irodalmi műként. Amikor 2007-ben Amerikában megjelent az ős-Úton, a kiadónak nagyon erőteljes szándéka volt, hogy paradigmaváltást hozzon a recepciójában, hogy művészregényként olvassák. Az ős-Úton nagyon finoman megkomponált mű, és persze azt is tudjuk már, hogy a megalkotása egyáltalán nem volt olyan spontán, automatikus. Rengeteg próbálkozás eredménye volt az, hogy végül Kerouac 1951-ben le tudott ülni, és három hét alatt megírta az ős-Útont, de egyáltalán nem három hetes őrült kábulatban, hanem rengeteg korábbi jegyzetét felhasználva komponálta össze a végleges művet, amely esztétikailag nagyon pontosan végiggondolt, a különlegesen nagy metaforikus részek a legjobb helyeken vannak elhelyezve.

Kerouacot mindig is idegesítette, hogy a könyve esztétikáját eltakarja az, hogy az olvasói az ellenkultúrát emelik ki belőle.

Igen, Kerouacot ez halálosan idegesítette, ő egyáltalán nem érezte jól magát a beatnemzedék pápájának szerepében. Az interjúiban, amikor megkérdezték tőle, mit jelent a beat, általában kicsit provokatív módon azt válaszolta, hogy számára a beat a beatitude-ot jelenti, az üdvözülést, az íráson keresztül az üdvözöléshez akar eljutni. Soha nem beszélt arról, hogy ő egy új nemzedék életérzését akarja kifejezni, vagy annak a vezére akar lenni. Ő elsősorban író volt, azért élte át ezeket az élményeket, mert meg akarta írni őket, és ahhoz, hogy nagy könyvet lehessen írni, nagy életet kell élni. Legalábbis ez volt a beatkorszak nagy alakjainak az alapelve, de nem csak a beatkorszaké. Ez újra és újra előkerül az irodalomban, például a 20. század elején az orosz szimbolista irodalomnak is az egyik jelmondata az volt, hogy a művészet nem csak műalkotások létrehozása, hanem az élet műalkotássá tétele is. Ebben én sok igazságot érzek, gyakran érzem azt, hogy egy író, akinek nincs igazából élete, vagy az első sikerek után veszti el az életét, elveszti a hangját is.

Mit jelent az, hogy egy író elveszti az életét?

Azt, hogy attól kezdve csak írók és szerkesztők között mozog, egész életében utazik, könyvbemutatókra, fesztiválokra, könyvvásárokra jár, és már nincs meg az az élete, ami az irodalom számára nyersanyagként szolgálhat.

Törekszik arra, hogy nagy műveket fordítson?

Részben én választok, időnként megbíznak munkákkal, amiket vagy elfogadok, vagy nem. Nem tartozom az olyan elitista fordítók közé, akik mindig csak kiváló írók kiváló művét fordítják. Inkább olyan gyakorlatot próbálok követni a pályámon, hogy egy-egy nagy mű után, mondjuk egy Nabokov, vagy Tatyjana Tolsztaja, vagy Szorokin, vagy Pelevin után jöjjön valami egyszerűbb, ami azért annyira nem meríti ki az embert. A több mint hatvan könyvből, amit eddig lefordítottam, nagyjából fele-fele lehet a nyelvileg különleges irodalom és az egyszerűbb könyvek aránya.

Kepes András Tövispusztájának szerkesztését miért vállata el?

Ritkán szerkesztek magyar szerzőket, de előfordult már az Európánál, hogy magyar szerzővel, például Fehér Bélával dolgoztam. Kepes András könyvének szerkesztését azért vállaltam, mert mindig szerettem, amit csinált, nagyon értékes embernek gondolom a magyar kulturális életben. Kíváncsi voltam, milyen regényt ír. Gördülékeny volt az együttműködésünk, nagyon jó volt Kepes Andrással együtt dolgozni, azt hiszem, nagyon kiváló regényt írt, a lányaimnak feltétlenül odaadom majd, hogy olvassák el ők is. Bizonyos értelemben talán felüdülés is volt, mármint olyan értelemben, hogy ez egy kicsit másfajta munka volt, mint amit általában végzek, a külföldi regények szerkesztése, a műfordítás, vagy korábban a kritikaírás.

Vannak olyan könyvek, amelyek esetében az ihletett fordítás sem elég az átültetéshez?

Vannak olyan könyvek, amiket soha nem fordítanak le emiatt, a legjobb példa a Finnegans Wake. Az egyik kedvenc írómtól, Szasa Szokolovtól két regény jelent meg magyarul (Bolondok iskolája, Asztrofóbia), de a harmadik könyve annyira a nyelvvel foglalkozik, hogy fordíthatatlan a szövege. Ezekben az esetekben a művek nem válnak a világirodalom részévé. A magyar irodalomból is lehet olyan szerzőket mondani, akik annyira kötődnek a magyar nyelvhez, hogy nem tudnak a világirodalom részévé válni. Hiába tudjuk, hogy Krúdy mennyire megérdemelné, hogy az egész világon megismerjék, de azt hiszem, őt sehol nem tudták még úgy lefordítani, hogy a külföldi olvasó is érezze, mekkora íróról van szó. Esterházyt persze a világon mindenhol lefordítják, a Termelési regény orosz fordításába nemrég beleolvastam, és azért nem ugyanaz, mint az eredeti. Ha nem ilyen szélsőséges esetekről van szó, hanem a fordíthatóság határán elhelyezkedő szövegekről, akkor a fordító a legjobb tudása szerint megoldja a szöveget, tudva azt, hogy nagyon sok minden elvész az eredetiből. Ha ezt mindenhol lábjegyzetekkel oldanánk meg, a könyv olyan lenne, mint egy tudományos kiadás, elriasztaná az olvasót. A lábjegyzet a fordító kudarca. Amit meg lehet oldani a szövegen belül, azt meg kell oldani a szövegen belül. Az álláspontom a kérdésben az utóbbi időben változott. Volt, hogy ezeket a megoldhatatlan részeket, mondatokat lábjegyzeteltem, aztán később úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem kell egy regénybe lábjegyzet, ami megmarad, megmarad, ami elvész, azt egy lábjegyzettel nem hozom vissza.

Mi volt a legnagyobb kihívásként megélt munkája?

Két fajta nagy kihívásról lehet beszélni. Volt olyan, egészen különleges szöveg, aminél szinte az első pillanattól úgy éreztem, benne vagyok, rátaláltam a hangra, és annak ellenére, hogy borzasztó nagy kihívásnak tűnt, mégis nagyon jó érzéssel emlékszem vissza arra a munkára. Ez TatyjanaTolsztaja Kssz! című regénye volt. Aztán vannak olyan szövegek, ahol valóban iszonyatosan sokat kell küzdeni azért, hogy minden rendben legyen. A legjobb példa erre talán Toni Morrison két regénye, a Szerelem és A kedves. Rengeteg balladisztikus homály van a regényeiben, egy-egy mondatának megértéséért is sokszor küzdeni kell, nagyon lassan lehet fordítani és olvasni is. Ezért azt mondanám, Toni Morrison a legnagyobb kihívás nekem, mint fordítónak. De nagy kihívás egy kiadónak is, hogy végre sikerüljön eladni a könyveit és megértetni, népszerűvé tenni. Morrisont az egyik legnagyobb amerikai írónak tartják, Magyarországon azonban soha nem tudott áttörni, amit nagyon sajnálok, mert gyönyörű regényeket ír.

John Lukacs írásaiból is ültetett át magyarra. Lukacs véleménye az orosz kultúráról általában lekicsinylő, és szerinte még Dosztojevszkij sem ad sokat a magyaroknak. Ez nem bántja azt a fordítót, barátot, aki az orosz irodalom szakértője is?

Egyáltalán nem bánt. Miért ne gondolhatna John Lukacs bármit az orosz történelemről, az orosz kultúráról? Nem kell, hogy mindenben egyetértsek vele, nyilván nem értek vele egyet abban sem, hogy a ’60-as évek egész kultúrája, a beatkultúra, a rockkultúra az ördögtől való, ahogyan azt gyakran írja a könyveiben. Amikor éppen beszélgetünk, nem vitatkozom vele, mert úgyis fölösleges volna.  John Lukacs nagyon jó barátom, néhány évvel ezelőtt, amikor a Hitlerről és Sztálinról szóló könyvét írta, együtt voltunk Moszkvában. Életében először utazott el akkor Moszkvába. Nyilván az orosz történelemről, az orosz kultúráról nem változott meg alapvetően a véleménye, de azért nagyon jól érezte magát, különösen nagy élmény volt számára, hogy találkozott az igazi oroszos vendéglátással és azzal, milyen egy orosz értelmiségivel beszélgetni. Látta Moszkvát, ami szintén különleges élmény lehetett neki, mint ahogy mindenkinek különleges élmény, aki Moszkvában vagy még sohasem, vagy csak nagyon régen járt, mert a világ egyik leggazdagabb városa lett, egészen különleges, kicsit félelmetes hely.

De visszatérve az eredeti kérdésre, John Lukacsnak nagyon karakteres véleménye van az orosz kultúráról, történelemről, mentalitásról, de ő elsősorban 20. századdal foglalkozó történész, és amit a 20. századi orosz vezetőkről, kül- és belpolitikájukról, diplomáciájukról ír, azzal azért olyan nagyon sokat magam sem vitatkoznék. A szovjet diplomaták valóban sok mindent ostobán csináltak. Néha Lukacs elmegy a nemzetkarakterológia egy olyan irányába, aminek az általánosításait annyira nem szeretem. Ő szereti a nemzetkarakterológiát, én kevésbé szeretem. Ha válaszolnom kellene arra a kérdésre, hogy milyenek az oroszok, akkor egy jó barátomat, akit szintén fordítottam, egy Magyarországon élő angol írót, Bob Dentet idézve azt mondanám: „Az oroszok? De pontosan kicsoda közülük?”

Nemrég Putyin hosszan értekezett arról, hogy szükség volna egy száz könyvet tartalmazó orosz kánonra, amit minden iskolából kikerülő orosznak ismernie kellene. A kritikusok attól félnek, Putyin a szovjet időszak ideologikus szövegeit olvastatná, és manipulálna a listával. Ön szerint mennyire jogos ez az aggodalom? Szüksége van egyáltalán Oroszországnak egy ilyen kánonra?

A kánonok kialakulnak maguktól, semmiképpen se szóljon bele a politika. Nyilván szükség van kultúrpolitikára, de az legyen lehetőleg értéksemleges, és bízza rá az irodalmi, kulturális életre, hogy hozza létre a saját kánonát. Ezt nyilván nem minden esetben egyszerű, mert, ha egy ország – mint ahogyan Oroszország és Magyarország is – kettészakadt, akkor két különböző kánon alakul ki, és vívja egymással a saját kultúrharcát, ami Oroszországban is van, de nem olyan erőteljesen, mint nálunk. Oroszországban egészen furcsa dolgok működnek. Az egyik legnépszerűbb és legjelentősebb orosz író az a Zahar Prilepin, aki Limonov nacionál-bolsevik pártjának a tagja, abszolút Putyin-ellenes, az egyik legnépszerűbb regénye egy rendszerellenes forradalmi akcióról szól. Ennek ellenére Zahar Prilepint lényegében mindenki elfogadja, mindenféle díjakat kap – a Putyin pártjához kötődő irodalmi elittől is. Általában a Putyin körül lévő kulturális vezetők az ilyen embereket megpróbálják úgy neutralizálni, hogy bevonják a saját erőterükbe: írjon, amit akar, de valamennyire tartozzon hozzájuk.

Orbánt gyakran hasonlítják Putyinhoz, azt mondják, olyan diktatúra alakul ki éppen nálunk, mint Oroszországban, miközben csak nagyon felszínes hasonlóságok vannak. Nincs olyan mértékben kettészaladva a társadalom, mint nálunk, ezért nagyon finomak a manőverek. Oroszországban egy nagyon posztmodern diktatúra, társadalom működik, ellenben a magyarországi politika sok tekintetben archaikus, a 20. század elejének kulturális felépítményei, politikai viszonyai ismétlődnek nálunk. Az oroszok körülbelül 20 éve vitatkoznak azon, mi legyen az új nemzeti ideológiájuk, de ebből soha nem lesz semmi, mert a posztmodern társadalom lényege éppen az, hogy nincs mögötte ideológia – ahogyan Kína, úgy Oroszország is ideológiamentes társadalommá vált. Őrült eklektika jellemzi az oroszokat: a szovjet korszak szimbólumai együtt szerepelnek a pravoszláv és a mélyorosz történelmi szimbólumokkal. Persze van nagyhatalmi gőg, de ez inkább csak erőpolitika. Ehhez képest is archaikusnak tűnhet a magyar politikai élet, ahol minden érzelmekkel és ideológiával telített.

Oroszországban tömérdek olyan dolog megtörténhet, ami nálunk teljesen elképzelhetetlen. Például Vlagyiszlav Szurkov, az orosz politikai élet egyik legjelentősebb szereplője, akit mindenki csak szürke eminenciásnak hív és azt mesélik róla, hogy az elmúlt 7-8 év orosz politikája mögött ő az agy, egyszer csak álnéven ír egy regényt, ami óriási siker, és amiben nagyon ironikus hangon bírálja azt a rendszert, amit állítólag nagyrészt ő hozott létre. Ugyanakkor a putyini hatalom a KGB-s gyökerekkel nagyon sok mindenben mégiscsak hátborzongatóan, időnként gyomorforgatóan hasonlít a szovjet korszak stílusára. Még az is lehet, hogy ha Putyinék valóban kialakítanak egy ilyen százas kánont, akkor azt úgy teszik, hogy valamiféle közmegegyezést tükrözzön, és ne a hatalom diktátuma legyen. Ha Putyin most bármit diktátumszerűen próbálna lenyomni a társadalom torkán, az valószínűleg nem menne már. Néhány hónap alatt a népszerűsége óriási mértékben csökkent, a moszkvai értelmiségben nem sokan akadnak, akik mellette állnának. Nyilván meg fogja nyerni az elnökválasztást ennek ellenére is, de most olyan a hangulat az orosz értelmiségben, középosztályban, ami mellett nem lehet bármit megcsinálni. Az azért jelent valamit, hogy a korábbi néhány száz helyett most már rendszeresen sok tízezer ember megy ki tüntetni.

Újraolvassa a fordításait évekkel később?

Nem szoktam, bár most már tervezem, hogy ha valamelyik fordításom újból megjelenik, és tudom, hogy vannak hibák benne, akkor azokat ki fogom javítani. Nagy ritkán előveszem azokat a szövegeket, amiket igazán nagy élvezettel fordítottam, és a kedvenc részeimet újból megnézem, például Szasa Szokolov Asztrofóbiáját, Vladimir Szorokin regényeit, Tatyjana Tolsztaja könyvét. Erőt merítek abból, hogy „na, én ezt meg tudtam csinálni valamikor”.

Fotók: Tuba Zoltán