Kimászik az ősóceánból, hogy „bütykös végtagokat, rengeteg faggyúmirigyet, méteres beleket és jó adag hájat növesszen”. A szárazföldön töltött első évmilliók még lassan vánszorognak, de ahogyan rákap a véletlen felfedezések ízére, világa egyre gyorsabban fejlődik, épül, miközben a gyűlölettel vegyes félelem, a megvetés, az undor egyre inkább elhatalmasodik rajta. Mi az?
Dimitri Verhulst szerint ez az ember. Az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón című könyvében az emberiség történetét veszi végig az elő- és ősemberektől egészen Hirosimáig és Nagaszakiig, 160 oldalba sűrítve. Az elbeszélő számára a legkülönbözőbb korok traumáinak, felfedezéseinek közös eredője az ember állati énje. Az ősember hatszázötven köbcentis agya „adja ki az ukázt, hogy mikor kell baszni meg zabálni. Hatszázötven köbcenti felhőtlen életöröm, ami alig várja, hogy kitombolhassa magát. Nézzük, van-e rá lehetőség!” – szól a felütésben. És az elbeszélő végig is rohan a történelmen, sorra veszi az eseményeket, amelyeket mind az életöröm, az ösztönök tombolására vezet vissza.
A feszes, gyors iramú könyv esetlegesen választja ki a nagy fordulókat, történelmi mérföldköveket, ügyelve arra, hogy csak olyat szerepeltessen, amiről általánosan a legtöbbet hallhatott az olvasója, például az első eszközök megjelenéséről, a nyelv kialakulásáról, a tudományok születésének pillanatairól, az ókori Rómáról, az inkvizícióról, a könyvnyomtatásról, a pestisjárványról, Amerika felfedezéséről, az ipari forradalomról vagy a világháborúkról. Bár Verhulst egy interjúban azt nyilatkozta, marslakó nézőpontból szeretné megírni az emberiség történetét a kezdetektől, ez nem sikerült maradéktalanul. Az elbeszélő az emberiségről, mint közös „Hősünk”-ről ír: ez a nagybetűs, szinekdochikus kulcsszereplő és a jelen idejű narráció teremti meg a közösséget az elbeszélő, az olvasó és a Hős között, az „ezek is mi vagyunk” érzését.
A hol ironikus, hol fekete, hol keserű humorral leírt emberré válás olyan érzést kelt, mintha az evolúció valami átverés volna. A művészetek, a vallás, a porceláncsésze, az angol vécé vagy a penicillin a szerendipitás, a véletlen művei. Bár a törzsfejlődés útján „feltartóztathatatlan lendülettel” masírozunk, a világ egy lépést sem megy elébb. Az ember voltaképpen megrekedt azon a szinten, ahol a hatszázötven köbcentis agyú elődje élt. A találmányok, a kényelmes és biztosabb élet feltételeinek megteremtése mögött ugyanazon ösztönlény önzése, egoizmusa és az élvezetek hajszolása áll. Közben kipusztul az erszényes oroszlán, az amerikai őslakos, milliók halnak meg mindenféle ködös eszméknek álcázott hatalomvágy miatt.
Miközben ketyeg az óra, az egyre okosabb ösztönlénynek jóval több oka van arra, hogy féljen, hogy gyűlöljön. Lépésről lépésre halad afelé, hogy szert tegyen arra a képességre, hogy „mindent elpusztítson, amit csak akar, és az egész szaros bolygót az összes szaros lakójával egyetlen jól irányzott bombatámadással megsemmisítse. (…)Ezentúl ő rendelkezik minden és mindenki fölött.” És még mindig nincs vége ennek a nagyszerű menetelésnek! Bár a könyv abbamarad, amíg nincs minden fehér embernek kocsija, hűtője, addig folytatni kell a küzdelmet, hiszen a pityergéstől sem az erszényes farkas, sem az elgázosítottak nem fognak feltámadni – jegyzi meg az elbeszélő.
Kifordított modern kori fejlődésregény – áll az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón borítóján. Dimitri Verhulst tényleg mindent megtesz azért, hogy az olvasónak lelkiismert-furdalása legyen amiatt, hogy kutyák tömegeit boncolták élve, de cserében ő most tudja, mi az a szívbillentyű, hogy állatfajok tömegei haltak ki azért, hogy ő most ne éhezzen. Verhulst több ponton is demagóg. Leegyszerűsítései nyilván a ráébredést célozzák, de akkora dózisban adagolja ezeket, hogy egy idő után erejét veszítik a párhuzamok, az összefüggések nem sokkolnak, pusztán szórakoztatnak. Valahol borsódzik a bőrünk, valahol felszisszenünk, valahol elszomorodunk, de a katarktikus élmény igazából elmarad. Pont, mint a Hősünknél, aki hiába tör egyre feljebb, a feszültsége, zaklatottsága soha nem múlik.
Dimitri Verhulst fiatal belga író-költőnek az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón a harmadik magyarul olvasható könyve. A hírnevet a Problemszki Szálloda megjelenése hozta el számára 2003-ban, ebből már ismerős lehet Verhulst gúnyos, kegyetlen humora, a Semmivégre (2006) című önéletrajzi ihletésű regényből pedig az elhibázott élet elleni küzdés, a kívülállóság tapasztalata.
Dimitri Verhulst: Elcseszett napok egy elcseszett bolygón, fordította Szita Szilvia, Európa, 2012, 160 oldal, 2500 Ft
