Elina Hirvonen legújabb regényét olvasni zavarba ejtő élmény. Az első pár fejezet nem is próbálja feloldani ezt a zavart: a megértést segítő tájleírások és jellemábrázolások hiányában vakon tapogatózva haladunk előre a történetben, sokszor a betűkön kívül semmi nem jelenik meg a képzeletünkben. Ezt a kényelmetlen érzést fokozza a regény hangnemének látszólag indokolatlan váltakozása: a naplószerű leírások túlzott romantikáját többször hirtelen cserélik fel az erőszak naturalisztikus képei. Ez megzavarja a harmonikus olvasás élményét, és idő kell, hogy magával ragadjon bennünket a könyv. Azonban ha megszokjuk, hogy ide-oda dobál minket a történet anélkül, hogy kapaszkodóval szolgálna, kíváncsivá válunk, hogy legalább a szereplők meg tudják-e vetni lábukat ebben a káoszban.
A történet főszereplői, Paul és Esther gyermekkorukat mindketten Afrikában töltik. Esther egy kis falu lakójaként őrlődik az életét meghatározó tradíciók és a vágyai között, Paul sorsa viszont gazdag, fehér fiúként lényegesen könnyebb: döntései és tettei közel sem olyan küzdelmesek, mint a rászabott sorsból kitörni vágyó Estheré. Felnőtt életét már Helsinkiben éli, azonban tönkrement házassága és újraértékelt gyermekkora miatt visszautazik Afrikába, hogy a számára ismerős talajon visszakapjon valamit az életéből.
Esther és Paul mindketten menekülnek a külvilágtól. A folyamatos megaláztatások, elhallgatások és az állandó meg nem értettség érzése miatt mindketten burkot építenek maguk köré, és elhitetik magukkal, hogy emberi kapcsolatok és bizalom nélkül is lehet teljes életet élni. De elég-e kontinenseket átutazni, a múltba temetkezni, elidegenedni magunktól és a világtól ahhoz, hogy eltávolodjunk a le nem tagadható valóságtól, és legtávolabb kerüljünk a haláltól? A könyv szereplői erre a kérdésre keresik a választ, miközben a szemünk előtt körvonalazódik az afrikai színtér. Támpontok nélkül azonban csak az előfeltevéseinkre támaszkodva tudjuk érzékelni a fikció terét, így nincs lehetőségünk arra, hogy elszakadjunk a hozzánk nőtt sztereotípiáktól, és feltérképezzük a könyv saját Afrika-terét, kénytelen vagyunk sablonos elemekből felépíteni a képzelt világot.
Mégis, a helyszín kikapcsolhatatlan a történet alakításából, hiszen rendkívül erősen belefonódik az ott élők sorsába. A regény a gyarmati elnyomás hatásairól szóló vagy posztkoloniális diskurzust a mindennapok szintjén jeleníti meg: a gyermekbűnözésen, az éhezésen és a prostitúción keresztül mutatja meg, hogyan avatkozik bele az emberi életekbe a korrupció, a szexuális kizsákmányolás és az ezzel szorosan együttműködő férfielnyomás. Elina Hirvonen nem tudományos eszközöket használ a rendszer kritikájához, hanem a szereplők saját szavaival festi meg azt a bonyolult hatalmi szövetet, ami minden – alaptalan felsőbbségtudattal rendelkező – európai számára látható lenne, ha látni szeretné(nk). A regény képei néha sablonosak és hatásvadászok, de az érzelmi manipulációtól nem mentes, közérthetően végigvitt történet közelebb hozza az olvasóhoz a posztkolonializmus kérdéseit, problémáit.
Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól, Magvető Kiadó, 2012, 278 oldal, 2990 Ft
