Liu Hsziao-po (fotó: sueddeutsche.de)

Három éve több mint hetven író ült kínai börtönben, ez a szám azóta negyvenre csökkent. Jelenti-e ez azt, hogy enyhült az elnyomás? A bebörtönzéssel járó nyílt ellenállás vagy a párttagság és a belső bomlasztás gyengíti jobban a rendszert? Ellenállás-e a külföldre szökés és a fekete humor? Három írón keresztül mutatjuk be a kínai diktatúra és az ellenzéki irodalom kapcsolatát.

Amikor 2001-ben kiderült, hogy a 2008-as olimpiai játékok helyszíne Peking lesz, Juan Vejmin (Yuan Weimin) sportminiszter bejelentette, a játékokra való felkészülés nem csak a sport, hanem az élet minden területén fejlődést fog hozni: javulni fog a kultúra, az egészségügy, az oktatás, és nem utolsósorban az emberi jogok helyzete is. Azonban összegezve az azóta eltelt 12 év eseményeit, teljesen megalapozottnak tűnik a kortárs kínai író Ju Csie (Yu Jie) megállapítása, aki szerint Kína az emberi jogok területén most még az 1989-es Tienanmen téri tüntetések utáni állapotoknál is mélyebbre süllyedt.

A Nemzetközi PEN Club tavaly novemberében adta ki átfogó jelentését, melyben a szólás- és internetszabadság, valamint az emberi jogok helyzetét vizsgálták az irodalmon keresztül. A dokumentumban a kínai írók az olimpiával összefüggő és azt követő meghurcolására fókuszáltak. Számokban kifejezve a sportminiszter által beígért változás így nézett ki: 2007. december 10-én 40 börtönben fogva tartott kínai íróról tudott a PEN. A játékok kezdetéig, azaz 2008. augusztus 8-ig néhányukat elengedték, de még többen kerültek rács mögé – a játékok végére 47 írót tartottak fogva, 2011 áprilisában összesen 72 szerző ült börtönben. Ez a szám azóta körülbelül 40-re csökkent, így az érték elérte az olimpia előtti adatokat, az ellenőrzés és megfigyelés azonban sokkal kiterjedtebbé vált.

A PEN a számok ingadozását többnyire célzott rajtaütések eredményének tartja, amelyeknek három hullámát határozta meg.

A szólásszabadság próbája és Nobel-díj

Az első hullám csupán hónapokkal az olimpiai játékok után jött. Apropóját a csehszlovák Charter 77 mintájára létrehozott Charter 08 szolgáltatta, amellyel a nyitóképünkön látható Liu Hsziao-po (Liu Xiaobo) és barátja, Csang Csua (Zhang Zhua) kívánta élesben tesztelni a hatóságok ígéreteit a szólásszabadságot illetően. Ismerős értelmiségiek ajtaján kopogtattak a petícióval, melyben többek között független bíróságot, az emberi jogok garanciáit, szociális biztonságot, szabad piacot, gyülekezés-, vallás- és szólásszabadságot követeltek.

A kiáltványt az emberi jogok napján, december 10-én akartak nyilvánossá tenni, de a két férfit december 8-án elfogta a rendőrség. A Hsziao-poékat támogatók azonnal élesítették a Charter 08-at, ami a nyilvánossá tétele pillanatában 303 aláíróval bírt. Később a hatóságok az összes aláírót kihallgatták, de vádat egyedül Hsziao-po ellen emeltek. A bíróság 2011. december 25-én 11 évre ítélte az írót államellenes felforgatás bűnével – ilyen jogcímen ez a valaha kiszabott legsúlyosabb büntetés. A nyilvánosságra hozott indoklásban a bíróság a felforgatás vádját konkrét, Hsziao-po műveiből származó mondatokkal igazolja. Ilyenekkel: „a kínai kommunista köztársaság vezetői jobban törődtek a saját hatalmukkal, mint az emberek életével” vagy „az ország propagandista patriotizmusa felcseréli az államot a párttal” vagy egyszerűen: „a rezsim leváltása a társadalom változásával érthető el”.

Tüntetés Liu Hsziao-po kiszabadításáért (fotó: AFP)

Hsziao-po, az 1989-es, Tienanmen téri diáklázadások egyik vezéralakja az évtizedek óta tartó üldöztetés és zaklatás ellenére folyamatosan publikált, többnyire betiltott műveiben mindig a békés úton, erőszak nélkül elért reformot támogatja. Írásait nagyon kevesen olvassák Kínában, de bebörtönzése és a 2010-ben odaítélt béke Nobel-díja után egyre többen ismerték meg a nevét. A díj kihirdetése után az ő neve volt a leggyakrabban keresett kifejezés a kínai böngészőkben. Írásainak frusztrált, kritikus és önreflexív hangvétele is egyre népszerűbb a kínai internetezők között, és a különböző közösségi oldalakon is egyre gyakrabban jelennek meg Hsziao-po írásait idéző bejegyzések.

Kína elleni támadás

Kína lakosságánál csak a vezetése reagált gyorsabban, és míg mindenki az internetet bújta Hsziao-po után, ők behívatták a svéd nagykövetet a külügyminisztériumba, és közölték vele, hogy a béke Nobel-díjat obszcénnek és Kína elleni támadásnak értékelik. A külföldi hírcsatornákat azonnal elsötétítették, amint megemlítették Hsziao-pót, blokkolták az SMS-eket, amelyekben szerepelt a neve, a belföldi sajtónak pedig ignorálnia kellett minden hírt, ami az író-aktivistával volt kapcsolatos. Hsziao-pót igyekeztek a lehető legrosszabb színben feltüntetni, feleségét pedig mindenfajta nyilvánosságtól elzárni. Ez volt a rajtaütések második hulláma.

Elsőként csupán a lakásából nem engedték ki, később elvágták az internet- és telefonvonalait is. Hsziao-po barátai és támogatói pedig kisebb-nagyobb mértékben mind rendőrségi zaklatás áldozatai lettek. Volt, aki megúszta egyszerű figyelmeztetésekkel, de volt, akit elraboltak, megvertek és megaláztak. A kormány üzenete alapján okosabb volt nem elmenni a díjátadóra, így a 2010-es volt az első olyan Nobel-díj átadó, amelyen nemhogy a díj elnyerője, de még annak képviselője sem jelenhetett meg: Hsziao-po hiányát egy üres székkel jelezték. A Nobel-bizottság Hsziao-pót „az alapvető emberi jogokért Kínában vívott hosszú és erőszakmentes küzdelméért” tüntette ki. Könyve, amelyben a pekingi olimpiáról, Tibetről és a Konfucius iránti kortárs lelkesedésről ír, megjelent angolul is, címe (No Hatred, No Enemies) Hsziao-po egy korábbi kijelentésére utal, mely a tárgyalásai előtt hangzott el: „Sem a rendőrök, akik megfigyeltek, letartóztattak, kihallgattak, sem az ügyész, aki vádat emelt ellenem, sem a bíró, aki elítél, nem az ellenségem.”

Liu Hszia melletti tüntetés Los Angelesben

Hsziao-po 2010-ben már fellebbezett az ítélet ellen, azonban akkor a bíróság elutasította azt, 2013 novemberében felesége, Liu Hszia (Liu Xia) kezdeményezte a folyamatot. A 2010-es Nobel-békedíj óta az asszonyt is házi őrizetben tartják, férjével havonta egyszer találkozhat. Ezzel az eljárás nélküli őrizettel akarnak a hatóságok nyomást gyakorolni a férjre, és megakadályozni, hogy Hsziao-po ügyének szószólójává válhasson. Jelenlegi helyzetéről egy, júliusban kelt leveléből tudhatunk meg továbbiakat.

A harmadik hullám az arab tavaszhoz kötődik. A jázminos forradalom elérte Kínát, és kormányellenes aktivisták különböző internetes oldalakon tüntetésre biztatták Kína polgárait. A megmozdulást minden vasárnapra meghirdették, egészen addig, amíg a Kommunista Párt nem teljesíti követeléseiket. A hatalom reakciója most is gyorsnak bizonyult, és elfogták a tüntetés szervezőit, például Teng Piaót (Teng Biao), Zsan Jünfejt (Ran Yunfei), Tang Csitiant (Tang Jitian) és Csiang Tinjonkit (Jiang Tinyongi) is. A második tüntetésen már a helyszínen gyülekező nemzetközi újságírókat sem kímélte a rendőrség.

Út a felemelkedéshez

A börtönt megjárt kínai írók közé tartozik Liao Jivu (Liao Yiwu) is, aki azonban már Németországban él. Először 1990 és 1994 között tartóztatták le Massacre (Vérengzés) című költeménye miatt (lásd lent), melyben az 1989. június 4-én a Tienanmen téren megölt több ezer tüntetőnek állít emléket. A verset bárokban és klubokban adta elő tradicionális kínai gyászdalok stílusában, a halott lelkeket szólongatva. Performanszairól több felvétel és egy barátja segítségével film is készült. Bár ő nem tartotta magát igazi ellenálló aktivistának, a rendőrség végül elkobozta a verset és dokumentációit, Jivut és barátait pedig – köztük terhes feleségét – letartóztatták. A börtönben megélt borzalmakról a For a Song and a Hundred Songs című könyvében ír, melyben nemcsak különböző kínzásnemekkel ismerteti meg olvasóit, de őszintén vall a gyengeségeiről, félelmeiről és öngyilkossági kísérleteiről is. Jivu több nyugati szerzőt is említ: Proust, Kundera, Orwell, Baudelaire mind hatással voltak az írói munkásságára.

Liao Jivu: Vérengzés

Szabadulása után másfajta megpróbáltatások várták: régi barátai nem egy kormányellenes, börtönviselt író barátságát keresték, hanem az esélyt az elérhető gazdagsághoz. Nem véletlenül: a kormány üzenete szerint, ha az írók meg tudták állni, hogy műveikben ne foglalkozzanak politikai témákkal, megnyílt előttük a felemelkedés lehetősége. Az egykori, demokráciáért tüntető művésztársakból így váltak Jivu börtönévei alatt sikeres üzletemberek.

Ő sosem tartotta magát hősnek vagy aktivistának, és a börtön évei alatt sem vált ellenállóvá. „Kénytelen voltam lázadni, hiszen az állam törvényei erőszakosan állták útját a költői kifejezés szabadságának. Soha nem akartam hős lenni, de egy olyan országban, ahol az őrület uralkodik, muszáj állást foglalnod. A Massacre-t művészeti alkotásnak írtam, a művészetem így változott ellenállássá.”

2001-ben aztán megjelent egy interjúkötete (Interview with People from the Bottom Rung of Society), amellyel ismét az ellenállás és művészet vékony határán egyensúlyozik: a kínai társadalom leginkább perifériára szorult embereivel beszélget. Bár a Charter 08-at barátja, Hsziao-po kérésére aláírta, 2011-ben így nyilatkozott egy újságírónak a hatalomról: „Nem akarom áthágni a törvényeiket. Egyáltalán nem is érdekelnek, és azt szeretném, ha én sem érdekelném őket.”

Ugyanebben az évben Vietnamon át Németországba szökött, ahol többek között megkapta a német könyvkereskedelmi szövetség Béke-díját is.

Bírál, de lojális a hatalomhoz

Harmadik szerzőnkről, Mo Jenről (Mo Yan) már választott művészneve is sokat elárul, jelentése: Ne beszélj. Mo az 1980-as évek végén vált ismert íróvá, amikor regényét megfilmesítette Csang Jimou (Zhang Yimou) filmrendező Vörös cirokmező címmel. Akkoriban Hsziao-po még közel állt Móhoz, és elismerő kritikát írt a műről, ami két területen is úttörőnek számított: a szexuális tabuk ledöntésében, és Japán és Kína között zajló háborúról való nyílt beszédben. 2012-ben aztán megkapta az irodalmi Nobel-díjat, azonban a Stockholmban elmondott beszéde sokakban csalódást keltett. Ugyanis hiába ír könyveket, amelyekben a kommunista államot helyenként merész kritikával illeti, mégis lojális a hatalomhoz.

Mo Jen (fotó: nybooks.com)

1979 óta a párt tagja, katonaként épített karriert, ma a párthoz kötődő Kínai Írószövetség helyettes vezetője. Nem különösebben szeret interjút adni (Frog című könyvének német nyelvű megjelenése alkalmából azonban kivételt tett a Spiegellel), mert, mint mondja, írásaival ellentétben, nagy nyilvánosság előtt a szavai bizonytalanná válnak, így nem biztos benne, hogy pontosan fejezi-e ki magát. Nem igazán lehet tőle politikai kinyilatkoztatásokat hallani, de ahogy ő mondja, politikai meggyőződése mégis egyértelmű, csak el kell olvasni a könyveit.

Kormányközeliséggel, állami írósággal már Liao Jivu is vádolta, azonban ezt lerázta azzal, hogy szerinte csak a Nobel-díjra irigykedik. Az irodalmi kitüntetésnél pedig amúgy sem a politikai szerepvállalás számít, hanem az irodalmi teljesítmény, mondja. Sokak szerint nem tesz meg mindent, hogy Kínában rendeződhessen az írók helyzete – szerinte viszont épp elégszer szólalt már fel Hsziao-po ügyében is. Egy sajtótájékoztatón például azt, hogy „bár miután Hsziao-po az irodalomtól a politika felé fordult, megszakadt a kapcsolatunk, mégis remélem, hogy nagyon hamar - teljesen egészségesen – úgy vizsgálhatja tovább a politika és szólásszabadság területét, ahogyan szeretné”. A petíciót azonban, melyben az író szabadon bocsátását követelik, nem írta alá.

A szarkazmus elhomályosítja a tudatot

Az 1989-et követő korszakban mindenkinek választania kellett, hogy a rendszeren belül alkot, vagy azon kívül. Az aktivizmus és szókimondás útja, amit Hszaio-po választott egy kifejezetten szokatlan és merész út – Móé viszont szokványosabb. Utóbbi (már csak anyagi megfontolásokat követve is) a rendszeren belül marad és alkot, belülről próbálja feszegetni a határokat, olvasóinak ugyanannyi hasznot hajt, mint a kormányának. A Vörös cirokmező sikere egyértelműen az akkori politikai viszonyoknak volt köszönhető, azonban Mo hosszú távon nem tudta volna fenntartani ezt a stílust, ennél lágyabbat választott. A harmadik úton járó Liao Jivu és a többiek, akik a költözést választották, elfogadják, hogy az ő döntésük, művészi- és szólásszabadságuk ára a távollét. Mindegyik döntés rengeteg lemondással jár, kívülről pedig majdhogynem lehetetlen megállapítani, hogy mi játszódik le a színfalak mögött.

A Nobel-bizottság emberei és Mo támogatói azt mondják, hogy műveit fekete humorral szövi át. Liu Hsziao-po szerint a szarkazmus egy spirituális masszázsfajta, ami elhomályosítja az emberek tudatát és emlékeit. Ezért igyekeznek olyan sokan a hatalom közelében maradni, még akkor is, ha néha leülnek velük beszélgetni arról, hogy mit szabad és mit nem szabad mondani.