A rockkönyvek piacát a sztárok életrajzai uralják, de lám, viszonylag rövid időn belül itt a második irodalmi alkotás. A Hasítás című 2008-as antológia írásait leginkább a rock mint olyan ihlette; Felhőjáró Baksa-Soós Attila (így szerepel a név a könyvön): Rocklitera Vol. 01 című rövidke könyvét pedig konkrét zenekarok, az általában sajnos alternatívnak nevezett magyar színtér nevesebb szereplői: Quimby, Heaven Street Seven, 30Y, Neo, Hiperkarma, Zagar, Nemjuci, Anna & The Barbies, Kistehén stb. A 18 előadó mindegyike egy-egy másfél-két oldalas írást kap. Ezekben gyakran kerülnek elő mágikus realista, szürreális, fantasztikus vagy mesei elemek; sokszor a novella poénjaként emelkedik el a szöveg az addigi többé-kevésbé realista tónustól. E közös jellemzőt leszámítva olyan sokszínű a könyv, hogy azt is mondhatnánk, stílusgyakorlatokról van szó: van itt hagyományos elbeszélés a rock and roll életstílusról, "népiesen" beszélő paraszt monológja, sci-fi, francia-magyar kevert nyelvű anekdota, állatmese, dramatizált párbeszéd, idill és színtisztán szürrealista novella.

A Hasítás egyik fő baja az volt  (mármint amellett, hogy tele volt pocsékul megírt fércművekkel), hogy a rock nem mint zene, hanem csak mint a lázadás és (mert) az ifjúság üres szimbóluma szerepelt benne, és e közhelynél többet nem is tudtunk meg a szövegekből. A Rocklitera legtöbb írása szintén nem megy túl az adott zenekarok, illetve az általuk játszott műfajok néhány triviálisan előrángatható jellemzőjénél. A Zagar az űrbe megy; Soerii & Poolek oltári bulit csap; a Supernem tagjai lazulnak a backstage-ben és jófej punk arcok; az Amber Smith küldetése az, hogy becsempésszen egy riffet egy David Bowie-dalba; a Kolin hatalmas sztárként leigázza San Franciscót és Perez Hilton is ott van persze; Pásztor Anna (Anna & The Barbies) pedig, huh, iszonyatosan szexi. A We Are Rockstars tagjai: rocksztárok.

Több olyan szöveg van, amiben nem jelenik meg vagy legalábbis nem (színpadon) zenél az adott előadó: Rutkai Boriról egy meseszerű idill ugrik be a szerzőnek, Frenkről pedig egy francia bordély. A mélypont talán az, amikor a Heaven Street Seven tagjai feltűnnek az elbeszélő menekülő rohanása ("ámokfutása" a szöveg szerint) közben, aztán a nő utoléri szegényt, és azt mondja neki: "Na, hol van az a krézi srác?" Néhány novelláról viszont nehéz megfejteni, hogy mi köze az adott előadóhoz. Én legalábbis egyáltalán semmilyen kapcsolatot nem találtam az "indie szupergrup" The Twist zenéje és az Emeletes buszjegy szürrealizmusa között; nem jöttem rá, mi köze a Nemjucinak a dögös főszereplőnőt és egy nagy puskát is felvonultató westernhez, aminek az a poénja (vigyázat, spoiler!), hogy a főszereplő a dögös autózás után a nagy puskájával "egy szál pipacsot lő magának". De ezek nem lettek megfejtendő, izgalmas rejtélyek számomra, amik mondjuk a zene egy eddig nem ismert oldalát tárják fel, hanem csak legyintettem és mentem tovább.

Ugyanis a Rocklitera egyszerűen nincs jól megírva. Egy egy-másfél oldalas novellába kellene valami nagyon ütős, hogy tényleg működjön, ekkor elnéznénk, hogy a terjedelem csak néhány vonás vázlatos felrajzolását engedi meg - de nincsenek igazán erős ötletek, emiatt aztán a vázlatból közhelygyűjtemény lesz. Ha pedig inkább stílusgyakorlatnak értelmezzük a szövegeket, akkor nagyon is fontos volna, hogy rendesen, nagyon ügyesen meg legyenek írva. Azonban tele vannak rossz, végiggondolatlan, lötyögő mondatokkal, amik még az erősebb szövegekből is kizökkentenek. A 30Y-nak írt nyitó novella a kötet legjobbja: néhány vonással vagy közhellyel felrajzolja a "hobbin" (hétvégi telken) pihenő, söröző, pacalozó kispolgárt, akit eleinte idegesítenek a mezőn fesztiválozó zenészek, még a rendőrt is kihívja - de aztán pont jó ütemben válik szürreálissá-költőivé a szöveg és minden jóra fordul. No de az elbeszélő egyszer csak olyat mond, hogy: "Hát erre nem pont akkor jön meg az a könnyűzenész csapat a mellettünk elterülő mezőre?" Ez a mondat agyonvágja a hangot, hiszen ilyet ("könnyűzenész csapat", "mellettünk elterülő") senki nem mondana, nemhogy a megteremteni kívánt figura. Vagy a nemjucis westernben ilyenek vannak: "Elsiet a sufniba, meglengeti a haját, és egy nagy puskával a vállán száll be az udvaron várakozó tűzpiros Camaroba." Túl a vesszőhibán és az idegen szó toldalékolásán, a bicegő szórenden, ha egy szerkesztő látta volna a szöveget, az megpróbálta volna elképzelni a nőt, amint beszáll a sportkocsiba úgy, hogy a nagy puska ott van a vállán, majd szólt volna, hogy ezt ne.

18 előadó szorozva egy-egy oldalpárral, ez még nem könyv; minden zenekarhoz jár egy autogram-gyűjtemény is és egy kétoldalas fotó a neves Lékó Tamástól, hangsúlyosan beállított, színes - olyan, amivel már mindenki találkozott, akit kicsit is érdekel a magyar popzene. Valamint egy teljesen értelmetlen felsorolás a kötetbeli zenekarok néhány koncertjéről (Te melyiken voltál? a fejezet címe, vajon lesz, aki beikszelgeti?); néhány többé-kevésbé tényszerű biográfia. A legelején pedig Ligeti Nagy Tamás előszava olvasható, aki sajnos a zenekritikusok munkáját így írja le: "ez egy olyan szakma, ahol rengeteg vadász hajkurássza a fehér nyulat [kb. azt, hogy mitől popsztár a popsztár] az autójával, előbb-utóbb utol is fogja érni, elüti, megsüti, felfalja, és utána soha többé nem lesz munkája". (Ez úgy tartozik ide amúgy, hogy Baksa-Soós viszont "szorosan a fehér nyúl nyomában jár".) Szegény egyszeri rajongók szoktak ilyeneket kommentelni végső elkeseredésükben, amikor egy gaz lefikázza kedvencüket, hogy a kritikusok igazából meg akarják ölni, halálra analizálni a zenét. Egy gyakorló, elismert kritikustól ezt olvasni igazán elkeserítő. (Arról nem is beszélve, hogy ha a popzenét tényleg meg tudnák ölni a kritikusok, akkor nem lenne olyan nagy kár érte.) De így legalább a kötet mélypontja nem Baksa-Soós Attilának köszönhető.

Felhőjáró Baksa-Soós Attila: Rocklitera Vol. 01, Collective Art, Budapest, 2011, 144 oldal, 2990 Ft