Fotó: Mudra László [origo]

Sült realista, egyszerre zárkózott és nyílt, a „nagy generáció" egyik legnépszerűbb kortárs magyar írója. Az Európa Könyvkiadónál 2009-ben indult Vámos Miklós életműsorozatának kiadása, amelynek nyolcadik, újonnan írt kötete, a Szitakötő – Nemzedékünk regénye október elején jelent meg. Vámos Miklóssal beszélgettünk az 1950-ben született szerencsétlen generáció elszalasztott lehetőségeiről, arról hogy miért nem fog soha memoárt írni, illetve hogy miért nem mennek az irodalmi hősök vécére. Hogyan nyúl át a bárgyú kérdéseken az interjúkat unó, sokat tapasztalt író?

Az életműkiadásban most jelent meg új regénye, a Szitakötő. A munkássága egésze felől nézve hová helyezné el, hogyan kapcsolódik a korábbi könyvekhez?

Minden könyvemben valami újat próbálok ki, ha ezt elfogadja, akkor talán azt is, hogy a Szitakötőnek nincs előzménye, és nem kapcsolódik egyik korábbi könyvemhez sem. Számomra ez a regény legalább olyan fontos, mint az Apák könyve, amely bármennyire is lélektani nézőpontú, alapvetően mégis egy nagyléptékű történelmi regény. A Szitakötő ellenben egy kis csoport regénye, azt vizsgálja, hogyan alakul nyolc ember élete és kapcsolatrendszere. Hol elvesztik, hol visszaszerzik a kapcsolataikat, vagy azért, mert kihűlnek, vagy mert a politikai-gazdasági különbségek eltávolítják őket egymástól. De a csoport mindhalálig újraszervezi magát, évről évre találkoznak, de mindig csak egyszer-kétszer. Először csak táborokban, hivatalos keretek között, a húszas éveiktől pedig tudatosan szervezik a közös nyaralásokat. Olyanok, mint a szeretők, akik egy héten egyszer találkoznak, és akkor mindig vasárnap van nekik. Talán azok a házaspárok maradnak szilárdan együtt, akik nem telepednek nagyon egymásra. A szabadra eresztett gyeplő néha tud megőrizni – de ez nem üzenete a regénynek, inkább írói trükknek mondanám.

Másfél éve még azt olvashattuk egy interjúban, hogy 2012-ben lezárul a Szitakötő, ennek ellenére 2026-ban fejeződik be a történet. Mikor jött rá arra, hogy a regénynek nem lesz vége a jelenben?

Amikor elkezdtem írni, világos volt, hogy 2012-nél tovább egy realista regény nem tarthat. Igen ám, de az a nemzedék, amelyet vizsgálni kezdtem, csak odáig jutott el 2012-ben, hogy nagyjából nyugdíjba mehet, ha tud. Úgy éreztem, nem lehet itt befejezni, látnunk kell, mi lesz velük a végén, így el kellett mennem 2026-ig. Nem szeretem a sci-fit, kivéve Bradburyt és Asimovot, de ők nem igazi sci-fi írók, csak a jövőbe helyezik a történeteiket, hasonlót csináltam én is. Véglegesen meg akartam vonni a szaldóját annak a nemzedéknek, amelynek a tagjai 1950 körül születtek. Ez egy szerencsétlen nemzedék, bár néha azt mondják, mi vagyunk a nagy generáció, de ez mindig ironikusan hangzott. Ott voltam A nagy generáció című film születésénél, tudom, hogy csak viccesen használták a címet. Úgy látszik, utánunk még kisebb nemzedékek jöttek, mert ők komolyan vették. Ez a „nagy generáció” azért nem szerencsés – és ez most furcsán fog hangzani –, mert lemaradt a háborúról. Tudom, hogy borzalmas, nem kívánom senkinek, az élet mégiscsak többet ér, mint az irodalom, de lemaradtunk a háborúról mint alapélményről. 1956-ban is csak hatévesek voltunk, azt se élhettük meg. 1967-68 erőteljes évek voltak: izraeli háború, francia diáklázadások, akkor azt hittük, Párizsban hirtelen szocializmus lesz, és nem tudtuk, örüljünk neki vagy sírjunk miatta. A csehszlovák bevonuláskor rengeteg illúziónkat elvesztettük. De abból, hogy ’68 után kezdett felpuhulni a szocializmus, a mi nemzedékünk nem hozott ki semmit, és most nem az írókra, hanem általában az emberekre gondolok. Nem sokra jutottunk, de mégis valamire, a falig azért az ügyesebbek eljutottak, szereztek egy lakást, egy víkendházat, egy Skodát vagy egy Trabantot. Jött a rendszerváltozás, sokan elvesztették, amit addig elértek. Nagy nehezen próbáltunk visszakapaszkodni, de négy éves ciklusonként hol emez, hol amaz vesztette el a pozícióját, a nemzedékünk a kapitalizmusból sem hozott ki sokat magának. Az eggyel lejjebbi generációból, a rendszerváltozáskor 30 körüliekből lettek az új milliomosok, az új vezetők. Az én nemzedékem tétován bóklászott. Én szerencsés vagyok, mert íróként nem ért sérelem, jól boldogultam, az olvasóknak hála, de mégiscsak egy vesztes nemzedékhez tartozom, amely négyévente egyre lejjebb csúszik. Személyesen is fontos volt elmennem a Szitakötőben 2026-ig, hogy megnézzem, mi lesz velünk.

Ezt a 2026-ot egyfajta figyelmeztetésként is olvastam, hogy bár a fiatalabbak azt mondják, az 1950-es nemzedék fölött eljárt az idő, nem érthetik a mai világot. A Szitakötő jövőben záruló története azt mutatja meg, hogy ez a most a kültagságot, a kívül rekedést megélő generáció valójában itt van és még itt is lesz.

Inkább jelzésnek mondanám, figyelmeztetni nem lehet senkit, mert vagy figyel, vagy nem. Csak olyan jelet akarok adni, mint egy hajó a tengeren, mely elhalad más hajók és szigetek mellett, meghúzza a ködkürtöt, jelzi, hogy létezik, aki akar, felszállhat rá. De jól látja, valóban a kültagságot akartam megírni.

58 éves volt, amikor elindult az életmű kiadása az Európa Könyvkiadónál. Érdekes élmény lehet ez ilyen fiatalon.

Fura volt, kétségtelenül. Mielőtt elszerződtem volna az Európához, egy kicsi kiadónál voltam, amit én alapítottam. Az Ab Ovót ’91-ben amerikai lendülettel indítottam el, de nem azért, mert azt gondoltam volna, hogy ne tudnék megjelenni. ’89 előtt, a szocializmusban mindkét működő, kortárs szépirodalmi kiadónál, a Magvetőnél és a Szépirodalminál is megjelentem. A rendszerváltozás körüli kiadói zűrzavarban a kollégáim üreges szemmel panaszkodtak, hogy nincs kiadó, soha többé nem jelenhet meg semmi, csak a szemét. Akkor jöttem vissza Amerikából, és a hallottak hatására úgy döntöttem, kiadót alapítok. Aztán a Magvető visszajött, megizmosodott, Spiró György és Kardos G. György maradt csak nálam, négy év után leköszöntem az igazgatói pozícióról, két év után eladtam a részem. Gondoltam, nézzük meg, mi lesz máshol, de rólam tudni kell, csak akkor megyek, ha hívnak. Hívott az Európa, Barna Imre azt mondta, hogy „Miklós, életműkiadás!” Megkérdeztem, nem vagyok-e ehhez fiatal? Imrével kortársak vagyunk, rezzenéstelen arccal, csillogó szemüveggel mondta, hogy nem. Ez akkor rosszul esett, de így kezdődött.

Szívesen használja fel az életét a könyveihez. Nem gondolja, hogy az életműkiadás szép megkoronázása volna egy memoár?

Speciális oka van annak, hogy nem írok memoárt. A mezőgazdáságban beszélnek olyan disznóról, ami jól hasznosítja a takarmányt, hamar fejlődik tőle. Én ilyen író vagyok, aki jól hasznosította a saját élete nevű takarmányt, ezért már nem írhatok életrajzot, mert tulajdonképpen ezt csináltam eddig, és ezt fogom később is. Bizonyos könyveimben nagyon erőteljesen földolgoztam az életem, például a rockzenekari részt (a Gerilla együttes éveit – szerk.) a Félnótában, a Ha én Bródy volnékban. Hogy milyen volt fiatal, középkorú és aztán idős írónak lenni, az Élet és Irodalomba írt Hogy volt-sorozatomból pontosan kiderül. A családi életem hányattatásai az Anya csak egy van és a Zenga zének című regényekből kiolvashatók. A válásról lásd az Utazások Erotikábant.

A megélt dolgok a könyveiben teljesen összeolvadnak a fikcióval. Mennyire nehéz szétszedni Vámos Miklóst és újra összerakni mondjuk a Szitakötő szereplőinek? Elfelejti-e Vámos Miklóst az írás során?

Mindig elfeledkezem Vámos Miklósról, és van itt egy dilemma, amit nagyon jól megérzett. A 17. században, amikor a szépirodalom a mai értelemben kialakult, nem volt szerzői öntudat. Shakespeare-nek esze ágában sem volt gondolni, hogy a darabjait bárki is számon tartja, nem is foglalkoztatta ezek kiadása, amit neki tulajdonítunk, azok a fennmaradt súgópéldányok, amelyekből rengeteg improvizatív rész elveszett. A szerző élete nem számított. Tolsztoj a 19. század végének és a 20. század elejének leghíresebb prózaírója volt. Írt valahol Jasznaja Poljanán, az emberek csak olvasták a könyveit, és annyit tudtak, írta Lev Tolsztoj, vagy még azt sem, mert sokszor nem is volt feltüntetve a címlapon, vagy csak pici betkkel, egyszerűen nem volt fontos. De ha megvizsgáljuk Tolsztoj bármelyik könyvét, ott van benne az élete, például az Anna Kareninában Levin alakjában. Aztán kezdődött az avantgárd, amit nálunk valamiért posztmodernnek hívnak, de ez csak annyiban stimmel, hogy nagyon elkésett modernségről beszélünk, a világ irodalmai az avantgárd tombolást elintézték a húszas, harmincas években. Ezek az irányzatok és a posztmodern nemcsak a szerzőt mellőzték, hanem a történetet is.

Én hagyományos prózaíró vagyok, 19. századi eszményekkel, aki történeteket szeret mesélni, olyan figurákat kreálni, akikkel önök azonosulni tudnak. De olvasni is az ilyet szeretem. Az ilyen jellegű prózaírásban, amit negatív szóval sült realizmusnak neveznek, az ember óhatatlanul használja a saját életét, mert abban van otthon. Elég nagy bátorság egy 20. század eleji lány életét megírni, mert nem ismerjük a kort, és esetemben még csak lány sem vagyok, de a Sánta kutya című könyvben mégis megtettem.  Ahová befért az életem, oda beleírtam gátlástalanul, különböző könyvekbe akár ugyanazt. A Zenga zének főhőse egy hatéves kisfiú, 1956-ban. Hány éves voltam 1956-ban? Hat. Azt lehetne mondani, hogy ez a könyv az én történetem, de nem, mert ’56-ban rajtam kívül sok más hatéves gyerek élt, többet magam is ismertem, megpróbáltam az összes élményt, ami hozzám eljutott, összegyúrni. Az Anya csak egy van modellje édesanyám volt, de a leírt nő nem is hasonlít rá, nem olyan a termete, nem úgy beszél. Több mániás depressziósból – belőle, a barátnőiből és betegtársaiból – gyúrtam össze a regény anyafiguráját. Vagyis valamilyen módon ott lebegek a könyveimben, örülök, ha ezt más is érzi. A Szitakötőben a kortársaimról írtam, de nyolc vidéki szereplőt választottam, akik döntően Békés megyeiek, egyikük szegedi. Én nem vagyok sem Békés megyei, sem szegedi, tehát erős kutatás kellett, hogy ezt valahogy ábrázolni tudjam. Néha a tapasztalataim korlátoznak is, egy neves kritikusnő rajongóm, aki már nem él, amikor fiatal voltam és megjelent az ötödik könyvem, felhívott, s azt mondta: „Miklós, ha még egy főhősödet nem veszik fel a jogi karra, többet nem olvasok tőled semmit!” Azóta ez nem kerül be sehová.

Realista íróként különösen fontosak ön számára a részletek. Hogyan látja, mennyiben változik, hogy éppen milyen szempontokat tart érdekesnek?

Számomra az írás mindig élvezet és önismereti gyakorlat. A legkedvesebb feladat, amit én is két-három hetente elvégzek, hogy az ember írja le a tenyerét. A bal tenyeremben, ahol a két vonal metszi egymást, van egy mélyedés. Most betegesen rövidre vágom a körmömet a gitározás miatt, mert ujjbeggyel pengetek, ez még fura nekem. Elég szőrös az alkarom és a kezem is, mindenhol őszül rajtam a szőr, csak itt nem, vajon miért nem? Talán ezeket írnám meg most. Abban a prózában, amilyett én írok, különösen igaz az, hogy a részletekben lakik az Úristen, de nem írhatok meg minden részletet, mert akkor önök elpusztulnának, olyan vastag lenne a könyv. Nem azt kell leírni, amilyennek látjuk a dolgokat, arra elég egy fénykép. Érdekes például, hogy irodalomban szinte soha nem megy vécére a hős. Én viccből ügyelek arra, hogy minden könyvben legalább egyszer valaki kimenjen, de az Anna Kareninában nem mennek vécére. Mándy Iván atyai barátom s példaképem volt, talán ő a legnagyobb magyar novellista, Örkény mellett, a gyerekkönyvei után olvastam az első felnőtt novellát tőle, aminek az elején egy Paula nevű nő, úgy nézett ki, „mintha a fal repedéséből bújt volna elő”. Azt gondoltam, így kell prózát írni. Bevallhatom, egy darabig közepes Mándy-novellákat írtam, mire áttértem a gyenge Vámos-novellákra.

Úgy tűnik, mintha nagyon nyíltan, őszintén beszélne magáról, de azon gondolkozom, mennyire igazi ez a Vámos Miklós, mennyi a szerep ebben az őszinteségben?

Mindenki szerepet játszik, például most maga is. Természetesen a szerep néha adekvát a személlyel. Esetemben az őszinteség kérdése már ott meginog, hogy engem igazából Vámos Tibornak hívnak, szerkesztői tanácsra kezdtem el használni a Miklós nevet. Nem célom, hogy az olvasók ismerjék az életem, csak akkor használom a tapasztalataimat, ha beleillenek egy szépirodalmi munkába, vagy ha személyes példát akarok mondani. A munkásságom fontosabb számomra az életemnél, bizonyos értelemben a könyveimben élek. Az őszinteség látszatával próbálom eltakarni azokat a sötét foltokat, ahová nem engedem be sem a sajtót, sem az olvasókat.

Mégis néha azt érzem, nem lehet elég messzire menni. Kérdezik és beszél a válásáról is, pedig ez már igencsak a határ a magánélet és a nyilvánosság között.

Ez tényleg abszolút a határon van. De csak bizonyos mértékig beszélek róla. Bennem egy prédikátor veszett el, ha egy hordóra felállhatok, megpróbálok egy kis igazságosztásba kezdeni, olyat mondani, amitől másnak talán picit jobb lesz. A válásaimról annyit mondok el, amennyiről azt gondolom, annak, aki most válik, picit segíthet. De vannak dolgok, amikről nem beszélek és nem is fogok.

Mennyire unja az interjúit?

Erőteljesen. De igyekszem komolyan venni, válaszolni. Láthatja, amit ön kérdez, arra is próbálok becsülettel válaszolni, nem én irányítok, pedig megtehetném, mert a célközönség nem ön, hanem az olvasóim. De mindenkinek adok egy esélyt, egészen addig, amíg ki nem derül róla, hogy bárgyú, akkor átnyúlok fölötte. Ha íróval beszélget az interjúvoló, három fontosabb könyvet azért illik elolvasni, és jönnek úgy, hogy egyet sem olvasnak el. Nem sértődöm meg, de ilyenkor arról beszélek, amiről szerintem az olvasóim tudni szeretnének.

Most, hogy megjelent a Szitakötő, belefog egy újabb regénybe?

Ez a munka akkora erőfeszítés volt, hogy jobb megbékélni, hosszabban pihenni. Most új szenvedély köt le. Elmentem kottatartót venni a kisfiamnak, az üzletben megláttam egy fekete Fender gitárt. Nem tudom, a nők is így látják-e, de a gitár erotikus tárgy, az alakja is a nőkére emlékeztet, ez ráadásul fekete volt. Azonnal megvettem, hazavittem, de nem gondoltam játszani rajta. Aztán találkoztam Bornai Tiborral, aki arról panaszkodott, évről-évre nehezebb a keyboardot betenni a csomagtartóba. Javasoltam neki, hogy válasszon egy könnyebb hangszert, ha kedve tartja, jöjjön át hozzám gitározni. Átjött, egy délelőttön át játszottunk, otthoni zenekarként megalakultunk, kezdetben Beatles-számokat játszottunk. Lefordítottam a szövegeket énekelhetőre, itt-ott elviccelve. Gitározni és énekelni valakivel együtt szeretek, egyedül kevésbé. Aki még soha nem fogott le egy másik emberrel egy a-moll akkordot, az nem tudja, milyen érzés. Kamaszkorom óta nem volt ebben részem. Legnagyobb meglepetésemre újra dalt írtam, félve mutattam az elsőket Bornainak, akinek tetszettek. 42 éve nem írtam számot. Kialakítottunk egy repertoárt a nyár közepe táján, saját szórakoztatásunkra tartottunk egy koncertet, és most már hívnak is minket. A Szitakötő bemutatói is koncertek inkább. Ebben persze van egy kis veszély, hogy esetleg hülyét csinálok magamból, de aki ezt nem vállalja, igazán nagy sikert sem érhet el. Szerintem szabad megbukni.

Szívesen fogadja a pályakezdő írók kéziratait, véleményezi őket. A Pályakezdő Írók Klubját átmenetileg bezárta, azt ígérte, a Szitakötő megjelenése után újra elindul. Lehet már kéziratot küldeni önnek, vagy a hosszabb pihenő miatt ez is csúszik?

Lehet majd, csak a Szitakötő kapcsán mostanában könyvbemutatókra, vagyis inkább koncertekre járok. Majd jövőre újra kinyitom a PIK-et. A feladat nyomasztó, mert rengeteg kézirat érkezik.

Mennyire nehéz ma a fiatal íróknak érvényesülniük, mennyiben más most, mint volt a hetvenes években, az ön indulásakor?

Tűnődöm, hogy azt mondjam, százszor nehezebb, vagy azt, hogy ezerszer. 1969-ben jelentem meg először, akkoriban párthatározat volt arról, hogy nem kell több fiatal író. Nemhogy az én nemzedékemnek, hanem a felettünk lévőnek is szinte reménytelen volt bekerülni a pikszisbe. A fiatal írók 30-35 éves voltak ekkor, a prózában hárman: Császár István, Simonffy András és Marosi Gyula. Én egy véletlen folytán fű alatt besurrantam, elfogadott az Új Írás, rá egy-két évre kitárult a kapu, és jöttek a többiek. De akkor tájt, ha valakit megjelentettek, azt a megjelenés után számon tartották. Nehezen fogja elhinni, de az Új Írást ötvenezer példányban nyomták, aki egyáltalán a kultúrembernek számított, az mind olvasta. Talán tudja, hogy a havilapoknál van egy szorzó, egy példányt négy-öt ember olvas, ha ezzel felszorozza az ötvenezret, az sok. Esetemben az első közölt novellafüzér élén megjelent rólam egy pici fotó, pár sorral az új szerzőről, aki nyomdászipari tanuló. Az ócska kis fotó alapján megismertek az utcán, ez ma kizárt, olyan kevesen olvasnak folyóiratokat, hogy hiába jelennének meg bennük fényképek. Nem beszélve arról, hogy ha valakit egyszer közöltek, az körülbelül azt jelentette, hogy valamilyen szegényes módon, a koldusnál egy vonallal följebb lévő életszínvonalon, de az állam eltartotta a szerzőt. Ma ilyen ígéret nincs, sőt azt kell mondanom, igen profi, jó nevű, tiz-tienenöt díjjal rendelkező kollégák is csak úgy tudnak megélni, hogy meghívják őket Stuttgartba, Berlinbe, esetleg Amerikába, vagy itthon kapnak valamiféle ösztöndíjat. Sokan állást vállalnak. Még a nagymenők közül is csak kevesen tudnak élni a műveik honoráriumából.