Napjaink egyik legtúlértékeltebb amerikai írójának, Don DeLillónak tulajdonképpen igazat is adhatunk, amikor egy interjúkérdésre adott válaszában úgy fogalmaz, hogy megítélése szerint a Cosmopolis című könyvéből készült, idén május végén bemutatott rémesen gyenge film „működik”, a rendező, David Cronenberg pedig „beletalált”. Ha valaki, hát DeLillo egészen biztosan meg tudja ezt ítélni, ugyanis magát a 2003-as regényt is leginkább a fenti szavakkal lehetne jellemezni: a könyv ugyan nem túl mély, még kevésbé eredeti, sőt az átlagosnál izgalmasabbnak sem mondható, ám az amerikai irodalmi közvélemény reakciója alapján kétségtelen, hogy valamiért működik és a szerző valamibe nagyon beletalált. De mégis mibe és hogyan?

A globális pénzügyi világ személytelenségének, kíméletlenségének és a posztindusztrializmus realitásoktól való elszakadásának témájánál már egy jó ideje kevés hálásabbat találni. A kereskedelem és főként a pénzügyletek absztrakt tevékenységét évszázadok, sőt évezredek óta félelemmel vegyes csodálat övezi, az utóbbi két évtizedben azonban – már jóval a 2008-as pénzügyi válságot, sőt az ezredfordulót megelőzően is – ez már egyenesen misztifikálásba és helyenként démonizálásba csapott át. Mindenkit érdekel és mégis kevesen értik, hogy pontosan mi is történik. Ez a nyilvánvaló piaci igény, illetve a magyarázatok hitelességének éppen a nemértésből fakadó nehéz ellenőrízhetősége pedig remek lehetőséget teremt. Lehetőséget többek között megannyi dilettánsnak – a havonta globális összeomlást vizionáló, önmagukat minél több médiumnak minél hangzatosabb proféciákkal eladó guruktól a Wall Street világát a humánértelmiségiek számára tolmácsoló, mindmáig Marxot idézgető filozófia- és esztétikaprofesszorokig. A reklámszöveg-íróból regényíróvá avanzsált DeLillo pedig zseniálisan ráérzett arra, hogyan kell a közvélemény fejében az ebben a témában fellelhető összes fontosabb sztereotípiát és hollywoodi klisét egyetlen könyvben megidézni – na és persze kölcsönvenni pár jó ötletet a fiatalabb és tehetségesebb pályatársaktól. És ami végképp irigylésreméltó profizmusra vall, mindezt úgy valósította meg, hogy a kapitalizmus legújabb szakaszáról az üres fecsegésen túl bámulatos módon nem mond semmit, ami kicsit is megfoghatóbb volna, nehogy bármilyen markáns ideológiai állásfoglalás útját állja a könyv sikerének.

A Cosmopolis főhőse, az egoista, érzéketlen és kegyetlen Eric Packer született pénzügyi csodagyerek, akinek figurája tökéletesen példázza azt a mindenki által könnyen belátható tézist, miszerint rendes ember rendes munkával, nem pedig a pénz ide-oda pakolgatásával foglalkozik. Ahogy a spekuláció egyfajta virtualitást jelent, valamit, ami a gazdaság reálszféráján túl van, úgy ezt az elszakadást a spekuláns figurájának is meg kell jelenítenie a hétköznapi emberek világától való különállásában és a társadalmi normák és erkölcsök figyelmen kívül hagyásában. Ennek megfelelően a szinte mindenkivel lekezelően viselkedő Eric a limuzinjában meztelenre vetkőzve végezteti el a prosztatavizsgálatát úgy, hogy miközben orvosa turkál a beleiben, kikezd a vele szemben ülő női beosztottjával. Feleségét egy nap két nővel is megcsalja, mellesleg leplezetlenül örül mások halálának és maga is hidegvérrel gyilkol.

A főhőst és a történet gazdasági vonalát sajnos az egész regényen végigvonuló valutaspekuláció sem teszi sokkal valószerűbbé – arra persze tökéletesen alkalmas, hogy az átlagolvasó fejében a pénzpiacokról élő olyan népszerű és tucatnyi filmből ismert elképzeléseket, miszerint itt egy nap alatt mindent meg lehet nyerni és el is lehet veszíteni, visszaigazolja. DeLillo Ericen kívül még két, a pénzügyi műveletekben a szöveg állítása szerint hallatlanul jártas mellékszereplőt is felvonultat, ennek a világnak a részletezése azonban mégis kimerül a képernyőn futó számsorok látványának leírásában, az információ beláthatatlan mennyiségén való merengésben, és persze „a jen gyengülni fog – a jen erősödik” ismételgetésében. Mindennél beszédesebb, hogy a Cosmopolisban például az számít hihetetlenül exkluzív és titkos piaci információnak, hogy a Japán Nemzeti Bank nem változtat az alapkamaton.

Ironizálhatnánk, hogy ezek után nem is csoda, hogy Eric az összes vagyonát elveszíti, ha nem éppen ez lenne a regény egyik legidegesítőbb részlete. Annyit tudunk meg ugyanis, hogy rengeteg jenhitelt vesz fel, amit befektet valamibe, ám mivel a jen erősödik, reggelről estére a cégbirodalom semmivé lesz. Hogy a regény szerint a világ jelentős pénzügyi zsenijei mégis miféle hihetetlen ügylettel érik ezt el, sajnos homályban marad, pedig a devizahitelek által sanyargatott magyar olvasókat biztosan érdekelnék a részletek, hogy hogyan tud valaki még náluk is nagyobbat bukni ennyire gyorsan. A lényeg persze itt is az, hogy DeLillo a hősét beállíthassa egy borzasztó közhelyesen dekadens pózba, amikor is az saját akaratából eldob magától mindent, hiszen ez olyan művészi. A felhőkarcoló-otthonában van egyébként egy saját házicápája is, mert az meg annyira gonosz.

Természetesen egyetlen fikciós művön sem szerencsés a valóságot számonkérni, a Cosmopolis azonban folyamatosan azt sugallja magáról, és vonzerejét is jórészt annak köszönheti, hogy valamit meg tudott ragadni a korszellemből, illetve apró részletekbe menően ismeri az általa bemutatott világot. A valóság azonban az, hogy DeLillo hozzáállását leginkább Eric regénybeli házi filozófusának, Kinskinek az alakjával lehetne párhuzamba állítani: naphosszat elképesztő magabiztossággal elemzi a kapitalizmus természetét, miközben semmit nem ért a közgazdaságtanhoz, de még csak az alapvető tőzsdei információkat sem képes leolvasni a monitorról. A különbség az, hogy Kinski ezt legalább nyíltan vállalja.

Sajnos azonban a rengeteg oldalt megtöltő filozofálgatásban sincs sok köszönet: a posztmodern elméleteibe bevezető bölcsészkari kurzusokon ezerszer előkerült alapgondolatok váltogatják egymást a brókeres filmek szivarozós jeleneteinek közhelyes monológjaival. A regény legérdekesebb részei is csupán Baudrillard szimulákrum-elméletének illusztrációi – amikor a monitorok virtuális képei időben előbb jelennek meg, mint maga a valóság, melyet leképeznek. Utóbbival csupán annyi a gond, hogy ez mintha túlságosan ismerős lenne többek között Bret Easton Ellis öt évvel előbb kiadott Glamorámájából. Bret Easton Ellis regényeivel ellentétben azonban a Cosmopolis szövegének kulturális utalásai – a magas- és popkultúrára ezt egyaránt értve – meglehetősen szegényesek, minden bizonnyal a közérthetőség jegyében. Miként például az első oldalakon megtudjuk, Eric Freudot és Einsteint olvas (hátha róluk már hallott mindenki), meg persze verseket, ami kivételes műveltségének kétségbevonhatatlan bizonyítéka. De talán mindennél többet elárul, hogy a „Kísértet járja be a világot – a kapitalizmus kísértete” parafrázis esetében a szöveg olyannnyira biztosra akar menni, hogy még azt is indokoltnak érzi, hogy a Marx-idézet forrását és eredeti formáját is közölje az olvasóval.

És hogy végezetül három pozitívumot is említsünk: először is, a regény második fele – vagyis mire a fenti bornírtságok jó részén végre túljut az olvasó – olykor már teljesen élvezhetőnek tűnik. Másodszor: a magyar fordítás kifejezetten gördülékeny, jól követhető. Harmadszor: bár Eric szerepére a Twilight-sagával ismertté vált Robert Pattinson igazából tökéletesen elegendő, de ha a filmadaptáció helyett a regényt választjuk, csak a borítón kell vele találkoznunk, és ez is valami.

Panyi Szabolcs

Don DeLillo: Cosmopolis, fordította Barabás András, Libri, 2012, 260 oldal, 2990 Ft