Robert Darnton amerikai kultúrtörténész neve ismerősen csenghet a hazai olvasóknak, hiszen a Lúdanyó meséi és A nagy macskamészárlás című tanulmányai már 1987-ben megjelentek egy rövid és manapság már rendkívül nehezen hozzáférhető kötetben az Akadémiai Kiadónál. A 2010-es kiadás szerencsére tartalmazza a fent említett két szöveget is, amelyek mára a kulturális antropológia ihlette történetírás alapszövegeivé váltak Magyarországon is. A Lúdanyó és más tanulmányok második fele Darnton munkásságának egy másik oldalából ad ízelítőt, hiszen négy, a könyvterjesztés, írás, olvasás témakörében megjelent cikket is tartalmaz.
A válogatást Mátay Mónika alapos tanulmánya nyitja, amely nem csupán Darnton munkásságának fontosabb állomásairól tájékoztatja az olvasót, hanem igyekszik elhelyezni a szerzőt a huszadik század utolsó harmadának összetett historiográfiai kontextusában is. Darnton nem csupán a történetelmélet és a történetírás szempontjából jelentős újító, hanem – miként Mátay azt talán egy kicsit túlságosan is Habermas társadalmi nyilvánosság koncepciójához kötve bemutatja – a nyilvánosságtörténet oldaláról is. Habermas koncepciója, amely az irodalmi közélet színtereit a „hivatalos” és az ennek derivátumaként felfogott „ellenyilvánosságra” osztja Darnton kutatásai alapján komoly kritika alá kerül. Egyrészt a „második nyilvánosság” egy, az elsővel kapcsolatban lévő, ám autonóm és differenciált területet kezd el jelölni, másrészt előtérbe kerül ezeknek a nyilvánosságoknak „titkos”, „kevésbé szervezett” vagy éppen illegális oldala is. Darnton ezt a közeget az „irodalom alvilágának” nevezte, amely a besúgók, bértollnokok, rendőrségi akták, illegális könyvszállítmányok és kalandos csempésztörténetek világa.
„A felvilágosodás korabeli felvilágosulatlan tömegek gondolatvilága, úgy tűnik, véglegesen elveszett” – írja Darnton a Lúdanyó meséi első bekezdésében (23). A koraújkori „népi” vagy „populáris kultúra” történeti források híján nehezen rekonstruálható. Mi lehet hát a megoldás? A szerző a Lúdanyóban és a A nagy macskamészárlásban erre igyekszik választ adni. A Lúdanyóban a forrást a különböző népek (német és francia) népmeséi szolgáltatják, amelyek kapcsán Darnton a redukcionista pszichoanalitikus magyarázatokkal (Bettelheim és Fromm) szembeszállva a mesék recepciójának és a népi kultúrában betöltött szerepének értelmezéséhez a Clifford Geertz, amerikai antropológushoz köthető „interpretatív antropológiát” hívja segítségül. A fő probléma az, hogy milyen jelentésrétegei lehettek egy szimbólumnak, népmesei motívumnak az adott mese 18. századi parasztság előtt ismert változataiban. Darnton így kénytelen visszatérni a Grimm testvérek által összegyűjtött és „modernné olvasott” szövegek előtti világhoz, ahol például a „francia népmese szemforgató tanulságok szajkózása nélkül ábrázolja a világ kíméletlenségét és veszélyeit” (69). Egy olyan Franciaországba kalauzolnak el ezek a szövegek, ahol a parasztok „élete mostohaanyák, árvák, szüntelen robot, nyers vagy elfojtott brutalitás közepette telt” (44). Az antropológus szembesülése a radikális „mássággal” tehát a múltat kutató történész számára is alapvető tapasztalat, hiszen az életfeltételek javulása miatt „el sem tudjuk képzelni, hogyan látták a világot azok, akiknek az élete kegyetlen, komisz és rövid volt” (uo.).
A nagy macskamészárlás egy másik utat választ a tengődő városi iparossegédek világképének és életének bemutatásához. Egy szemtanú, Nicolas Contat inaséveiről szóló emlékiratból indul ki és a „macskákhoz”, illetve rituális lemészárlásukhoz köthető toposzrendszert egy párizsi műhely mikrokörnyezete felől igyekszik feltárni, úgy, hogy közben a szimbólumok általánosabb jelentései felől mindig folyamatosan visszacsatol az inasok hétköznapi életéhez is. A mikro- és a makroszint közötti játék a macskák leöldösésének a 18. század közepi populáris kultúrában betöltött szerepét egy komplex és sokrétegű jelenségként mutatja be. Ebben a környezetben a macskához kötve egyszerre vannak jelen a szexualitáshoz, erőszakhoz, a varázslathoz-rontáshoz, boszorkánysághoz vagy éppen a nőkhöz köthető jelentések, és a különös rituálé bemutatása során „arra is fény derül, hogy a munkások miképp ruházták fel jelentéssel a napi élet eseményeit kultúrájuk motívumainak játékos felhasználásával” (110).
A két nevezetes antropológiai szempontú tanulmány mellett a kötet második nagyobb szerkezeti egységét négy, a koraújkori francia „populáris” nyilvánossággal és könyvkultúrával foglalkozó cikk alkotja. Az ancien régime alkonyának „irodalomi köztársaságát” Darnton egy Joseph d’Hémery nevű rendőrfelügyelő öt év alatt írt körülbelül ötszáz aktájának segítségével igyekszik rekonstruálni. A rezsim túlbürokratizált struktúrájába és az irodalmi nyilvánosságba egyszerre nyerünk bepillantást azáltal, „ahogyan az ancien régime meglehetősen felvilágosult hivatalnoka értelmezni próbálta az új jelenséget, megkísérelte rendszerbe foglalni a világot úgy, ahogyan az sajátos rendőri munkája során megjelent” (115). Darnton a rendőrfelügyelő – egyebként sajátos irodalmi alkotásnak is beillő jegyzeteiből és adataiból – egy statisztikát állít össze, amelyen keresztül feltárul előttünk a korabeli Franciaország egy éppen születő és professzionalizálódó rétege, amelyet ma „értelmiséginek” vagy az „írástudónak” hívnánk.
A Besúgó a bértollnokok utcájában című írás tematikájában is szervesen kapcsolódik az említett rendőrfelügyelő által megfigyelt „irodalmi alvilághoz”. Darnton a későbbi befolyásos girondista, Jacques-Pierre Brissot életrajzát apologetikus jellegű emlékiratait veszi revízió alá, úgy, hogy a „fiktív Brissot” memoárokból kirajzolódó alakját üzleti levelek és rendőrségi jelentések alapján differenciálni igyekszik. Brissot-ról persze kiderül, hogy miután a régi rend filozófusként és íróként nem biztosít számára megélhetést, kénytelen kiegyezni a rendszerrel és besúgóként, illetve bértollnokként dolgozni tovább. A forradalom után természetesen az ancien régime korábbi áldozataként kiveszi a részét az új rend megteremtésében és sikeres szerkesztővé válik. A lényeges ebben az esetben is az, hogy egy egyéni életút tipikusként tűnik fel az „írók köztársaságában”, és az ideológiák és nagy művek magasából a „bértollnokok utcájának alvilágába” leereszkedve talán közelebb kerülhetünk a francia forradalom intellektuális forrásvidékéhez is.
Az utolsó két szöveg szintén ennek az „alvilágnak” a megismeréséhez szolgáltat további adalékokat. A Zugkönyvárus vidéken a Neuchâteli Tipográfus Társaság, egy tipikus, Svájcba települt francia zugkiadó és egy Mauvelain nevű csempész történetén keresztül mutatja be a „tiltott” irodalom Franciaországba csempészésének és terjesztésének az útját. Érdekes módón kiderül, hogy a forradalom előtti francia nyilvánosság elsősorban a politikai irodalmat, azon belül is különösképpen a szexuális és politikai tartalommal is rendelkező „botránykrónikákat”, valamint a gúnyiratokat, vitairatokat és pamfleteket fogyasztotta. Ellenben a politikaelmélet mára klasszikussá vált alapműveit jóval kevesebben olvasták. Ez szintén fontos adalékul szolgál a francia forradalom kitöréséhez, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ez a népszerű politikai irodalom egy konkrét téma, az önkényuralommá korcsuló monarchia toposza köré szerveződik.
Az utolsó cikk a forradalom előtti irodalmi nyilvánosság nagyobb léptékű feltérképezésére vállalkozik. Azaz arra kíváncsi, hogy mit olvastak a franciák a 18 század második felében. Ehhez egy tág értelemben vett irodalomfogalmat alkalmaz, hiszen úgy véli, hogy a francia irodalomszociológia erről, hiszen csupán a „legális” könyvkiadás és könyvkereskedelem világával számol, egy meglehetősen felemás képet ad. Darnton ismét Neuchâtelhez, a csempészek és a szennyirodalom alvilágához tér vissza és a föld alá kényszerített filozófia és a gúnyirodalom összefüggéseire világít rá, ahogy írja: „[a]z illegalitásban egyenlőség uralkodott: Charlot és Rousseau osztoztak a bűn testvériségében” (252).
A kötet kapcsán azt is meg kell említeni, hogy Darnton „történeti antropológiáját” (mint a történeti antropológiát általában) és a „második nyilvánosság” (az „irodalmi alvilág”) szerepéről és jelentőségéről alkotott elképzeléseit meglehetősen sok kritika érte. Roger Chartier, az Annales-iskola neves francia történésze a macskamészárlásról szóló cikk kapcsán – bár elismeri Darnton invenciózus kezdeményezését – mindenekelőtt felhívja a figyelmet arra, hogy az amerikai történész egyetlen forrás alapján (amely ráadásul jóval a „macskamészárlás” után íródott) igyekszik rekonstruálni az eseményeket. Ez a „népi kultúrával” foglalkozó szövegekkel kapcsolatban a forráshiány miatt általában is komoly probléma, hiszen a macskamészárlást leíró Nicholas Contat fehér holló a számtalan névtelen párizsi inas között, akikről és akiktől egy sor sem maradt fenn. Chartier egy másik oldalról a szimbólumértelmezéssel kapcsolatban fogalmaz meg kritikát. Úgy véli, hogy Darnton a „macska” szimbólumához spekulatív és túlságosan is általánosító módon viszonyul, mikor a jelentéseit az ókortól kezdve számba veszi és játékba hozza az inasok különös szertartása kapcsán, tekintet nélkül a korabeli Franciaország területileg, szociálisan, kulturálisan sőt nyelvileg is rendkívül rétegzett és komplex társadalmára. Dominick LaCapra, eszmetörténész, Darntonról és Chartier-ről szóló cikkében (Chartier, Darnton, and the Great Symbol Massacre) egyenesen azt írja, hogy Darnton A nagy macskamészárlásban olyannyira reifikálja (eltárgyiasítja) és fetisizálja a szimbolikus jelentéseket, hogy lerombolja a szöveges források textualitását.
A kritika az antropológiai módszerrel és a második nyilvánosság túlértékelésével kapcsolatban jogos. Ám Darnton projektje mindezzel együtt inspiratív és élvezetes olvasmány, még akkor is, ha bizonyos pontokon a módszerét illetően túllépett már a kortárs történettudomány. A magyarul megjelent válogatás összességében egyszerre nyújt betekintést a történeti antropológián és a statisztikákra sem érzéketlen kultúrtörténeten keresztül az ancien régime „népi” vagy „populáris” kultúrájába, illetve a francia forradalomnak táptalajt szolgáltató differenciált irodalmi nyilvánosság olvasási, művelődési szokásaiba. Darnton ügyesen váltogatja a perspektívákat, soha sem ragad le a mikroszintű történések minuciózus boncolgatásánál, de tartózkodik a nagyívű redukcionista általánosításoktól is. Az ancien régime és a felvilágosodás izgalmas történetét nyújtja az olvasónak, alulnézetből.
Nagy Ágoston
Robert Darnton: Lúdanyó meséi és más tanulmányok, fordította Merényi Ágnes, General Press, 2010, 252 oldal, 3200 Ft
