John le Carré-t egészen biztosan nem kell bemutatni a magyar olvasónak: aki szereti a politikai thrillereket, kémregényeket, az találkozott már a nevével. Aki pedig nem, az ne is olvassa ezt az írást tovább - azaz mégis, hiszen Le Carré legutóbbi magyarul megjelent könyve, A mi emberünk nem a szerzőtől  megszokott forgatókönyvet hozza. Nem hidegháborús környezetben játszódik, hanem napjainkban, témája pedig az orosz pénzmaffia.

Az idén 80 éves Le Carré hidegháborús hírszerzői tapasztalata mellett minden témájának alaposan utánajár, ha valaki, ő biztosan nem az a szerző, aki a kényelmes karosszékből fantáziál vérszomjas maffiózókról és idealizált kémhősökről. Minden regényének láthatóan az a célja, hogy az olvasó higgyen neki. Hitelessége (vagy éppen álhitelessége) pedig mindezt lehetővé is teszi: az olvasás pillanatában a tipikus Le Carré-olvasó egyszerűen elfogad és elhisz mindent (a kételkedés maximum később, a hatás enyhülése után kezd dolgozni).

Nem azt érezni, mint például Ian Flemingnél, hogy egy kémekkel fűszerezett tündérmesét olvasunk: Le Carrénál nincsenek tökéletes férfiak, még tökéletesebb nők, és hiányoznak a cipőkbe rejtett high-tech kütyük is. A műfaj által megkövetelt klisék persze nem maradhatnak el (A mi emberünk-ben pl. a két gyönyörű, sikeres fiatal megkopott párkapcsolata, a kiégett kém, a meseszép helyszínek), mégsem untatnak, nem kiszámíthatóak. Hogy lehet ez?

Úgy, hogy Le Carré az óriási kémregény-közhelyeket egy precíz kémikus profizmusával adagolja és vegyíti, így a közhelyből valószerűség lesz. Például: Gyima, a legtehetségesebb pénzmosó hatalmas, kopasz, kőgazdag, megjárta a Gulágot, kivívta a legnagyobb bűnözők tiszteletét, de teniszezés közben kecsesen játszik, ideális családapa, és hihetetlenül ragaszkodik barátaihoz. Egy élő, lélegző figura épül fel az aprólékosan adagolt információkból. Ugyanígy csak a regény végére értjük meg a kiégett kémet, Luke-ot.

A kémregényekre - a krimikhez hasonlóan - azt szokták mondani, túl férfiasak, túl kemények. Ha viszont létezik "lágy kémtörténet", akkor A mi emberünk mindenképpen az. Le Carré 2010-es könyve ugyanis mindenekelőtt érzelmesre sikerült. A műfajhoz képest szokatlanul sokszor látjuk elbizonytalanodni nemcsak az események sűrűjébe került civileket, hanem a harcedzett kémeket, gengsztereket is. Az orosz pénzmaffia egyik legerősebb alakja, Gyima esetében például személyes tragédiák és összetört szív vezet ahhoz, hogy elárulja a testvériséget.

Gyima történetéből is látszik, a jó-rossz felállás bonyolultabb, mint egy sima kémregényben. Az olvasói értékítéletet tovább nehezíti (sőt ellehetetleníti), hogy valamennyi fontosabb szereplő nézőpontjába belehelyezkedünk. A mindenkori olvasó vérmérsékletétől függően bármelyik szereplővel lehet azonosulni, a narráció egyforma közömbösséggel ábrázolja karaktereit. Ez pedig üdítően hat egy kémregénynél, és vonzó lehet azoknak is, akik azt mondják, elvből nem olvasnak ilyesmit.

A jól megírt, gondosan felépített sztori mellett azonban van egy furcsasága is A mi emberünk-nek, mégpedig a már említett érzelmessége. A regény egészén érezhető egyfajta romantikusság, ami van, hogy kifejezetten jót tesz a "férfias" műfajnak, máskor viszont zavaró. A könyv végét majdhogynem agyonüti: az utolsó fejezetek patetikussága giccsbe fordul - így a nagy zárás sem üt akkorát, hiába tudjuk, mit is jelent a befejezés valójában.

Valószínűleg nem A mi emberünk a Le Carré-életmű csúcsa, de a szerzőtől megszokott gondos építkezés, izgalmas alapszituáció és a jellegzetes karakterek most is kielégítik a politikai összeesküvés-elméletekre vágyó olvasót. És amikor Le Carré nem a magához képest legjobbat nyújtja, még az is elég ahhoz, hogy a Washington Post az év legjobb kémregényének nevezze.

John le Carré: A mi emberünk, Agave Könyvek, 2010, 288 oldal, 2680 Ft