Szerkesztője a tavalyi év legjobb könyvének nevezte  Italo Calvino három kisregényből álló, Eleink című kötetét. Kiderült, nem véletlenül. Bár a könyv külseje nem sokat mutat, kincsre bukkantunk.Az Eleink  nem most jelent meg először, a fordítás a hatvanas években készült (Telegdi Polgár István munkája), talán azért is annyira lenyűgöző. A kötet utoljára 1980-ban, még a szerző életében került piacra. Ezen kívül megjelent már magyarul Calvinótól több mesegyűjtemény, novelláskötet (például a Kozmikomédia), fantasztikus kalandregény (Láthatatlan városok), különleges "kártyaregény" (Az egymást keresztező sorsok kastélya), illetve egy könyv az olvasásról, melyet A rózsa nevé-hez szeretnek hasonlítani (Ha egy téli éjszakán egy utazó). Utóbbi két művét a mágikus realizmus égisze alá sorolják.

A Eleink három történelmi-fantasztikus regényből áll: A nem létező lovag, A kettészelt őrgróf, A famászó báró. Talán elsőre kissé furcsán hangzik a fantasztikum és a történelem párosítása, de annyira magával ragadó a szöveg, hogy hamar felül lehet emelkedni ezen a furcsaságon.

Calvino csodálatos érzékkel keveri a groteszket a reálissal, és láttatja magától értetődőnek az extremitást - végül már teljesen természetesnek vesszük a hihetetlent. Mindhárom kisregénynek van egy kiinduló groteszk eleme, a körítés és a történetvezetés aztán már nagyjából a realitás talaján marad. Az irónia, a groteszk eszköz az író kezében: segítségével ébreszt rá minket a világ és az emberi természet visszásságaira.

A nem létező lovag a lovagregények paródiája. A címszereplő egy olyan lovag, akinek csak a páncélja létezik, ő maga nem. Ha bekukucskálnák a sisakrostélya mögé, csak a semmibe merednénk. A lovagban és csatlósában hamar Don Quijotére és Sancho Panzára ismerhetünk, bár kissé más a célja a vándorlásuknak: egy tizenöt esztendővel ezelőtti szüzességet kell felkutatniuk. A regény megcsúfolása mindennek, amit a lovagi erények jelentenek, pellengérre állíttatik Nagy Károly és a Grál lovagok egyaránt.

A kettészelt őrgróf sem igazán ragad le a fizika és a biológia törvényszerűségeinél. Medardo di Terralba őrgrófot telibe találja egy ágyú, amely kétfelé szeli a testét. Hogy hogy nem, mindkét fele életben marad, és visszatér szülőhazájába, Terralbába. Ám a jobb fele gonosz piromán ördöggé változik, a bal pedig a Jóságossá, akinek nincs más gondolata, csak az, hogyan segítsen embertársain. Mivel ugyanabba a lányba szerelmesek, ölre mennek egymással, és a verekedés hevében újra felfakadnak sebeik, melyeket a doktor rögtön össze is fércel. Így végül újra egymásra talál a jó és a rossz oldal, akár a mesében.

A harmadik kisregény, A famászó báró egy tizenkét éves kisfiúról szól, aki egy napon megelégeli apja "címkórosságát", anyja harci szenvedélyét, és egy fa tetejére menekül, hogy ezentúl a fák tetején töltse hátralévő életét. Kizárólag a fák tetején él és tanul, szerelmeskedik és háborúzik - egyikről a másikra ugrálva. A kisfiú aztán szép lassan megöregszik, és végül mind az orvos, mind a pap fára kell, hogy másszon, hogy megvizsgálhassa és feladhassa az utolsó kenetet - Cosimo még meghalni is a fán akar.

Calvino egyik legnagyobb erénye a nyelve, rég olvastam ilyen gyönyörű, barokkos mondatokat, amelyek ennyire magukkal sodorják az olvasót. Minden fordítás olvastán felmerül az emberben, vajon milyen lehet az eredeti, mennyiben sikerül a magyar verziónak visszaadnia az eredetit. Ennél a könyvnél nem kétséges, legalább olyan színvonalú fordítás született, mint az eredeti munka.

Csodálatos nyelvi leleményei mellett Calvino gondolkodásra is késztet. Két röhögés között eltöprenghetünk rajta, hogyan őrizhetjük meg szabadságunkat dacolva a körülményekkel, vagy hogy mi a bizonyítéka létünknek, ha még a puszta páncél is elég hozzá, hogy azt higgyék, létezünk?

Italo Calvino: Eleink, Európa Kiadó, 2010, 575 oldal, 3500 Ft (ford.: Telegdi Polgár István)