A portugál ikon, José Saramago karrierje nagyjából hasonló sebességgel száguldott, mint könyvbéli elefántja a poros lisszaboni földúton. Ha rosszmájú akarnék lenni, azonnal hozzátenném: önmagában már az is elég gyanús, ha valaki csak aggkorában kezdi el ontani magából a regényeket, de akkor viszont kétévente újjal rukkol elő. Aztán jön ez a szerethető apóka oldalakat átszelő mondataival, folyamatos beszólogatásaival, és szép csendben mindenkit megvesz kilóra. Bónusznak meg behúzott még egy Nobel-díjat is... Saramago idén júniusban, 87 éves korában hunyt el, utolsó előtti regénye, Az elefánt vándorútja halálhíre előtt nem sokkal látott napvilágot magyarul.

Hosszú, ámde korántsem felhőtlen kapcsolatom Saramago könyveivel egy dologra biztosan megtanított: sietni sosem érdemes, úgyis megérkezünk, ahova kell. Ezt már csak ő tudja a legjobban: géplakatosként, lektorként, lapigazgatóként dolgozott, később hithű vörös lévén minisztériumi alkalmazottként gürizett, hogy utolsó éveit regények farigcsálásával tölthesse.

Pikírt megjegyzéseit kisnyugdíjasként sem tartotta meg magának: elhíresült interjúiban kritizálta Portugáliát, Izraelt, a pápát és a katolikus egyházat, de még magát a Jóistent is. Tette mindezt kanári-szigeteki kis rezidenciájából, ahova önkéntes száműzetésbe vonult, miután összebalhézott a hazai kormánnyal.

"Nehéz természetű fickó" - mondhatnánk, de valami még akkor sem kóser ekörül a Saramago nevű irodalmi őskövület körül. Miközben lassan csoszogok előre a sorai között, mintha Umberto Eco intellektuális csevegését olvasnám, leöntve egy nagy adag bulgakovi groteszkséggel. Csak akkor könnyebbülök meg, mikor végre rájövök, milyen jól átvert az öreg: pont az a legjobb a szövegében, hogy az egészből semmit sem szabad komolyan venni. Mint amikor jólnevelt kisunokaként hallgattam nagypapám véget nem érő történeteit, úgy bólogatok most Saramago-nak is. Ő pedig csak mondja a magáét, kommentál, röhög a saját poénjain, játszik a közönségével. Néha komolyra fordítja a szót, hogy felrázzon minket, de aztán kacsint egyet, és minden marad a régiben.

Utolsó előtti könyve, Az elefánt vándorútja egyfajta "best of Saramago": az író kedvenc témáihoz kanyarodott vissza, de azért hozzámázolt valami hátteret, csak hogy a könyv fülszövegére is lehessen írni. Egy XVII. századi elefánt Lisszabonból Bécsbe baktat, közben esik rá eső, fújja szél. Az előszóból egyébként kiderül, hogy az ormányos-sztori egy kis salzburgi étteremben csapott le a mesterre, ahol falatozás közben a tányérja helyett jobban lekötötték a teremben kiállított fafaragványok. Mint kiderült, ezek egy indiai elefánt vándorlásának helyszíneit örökítik meg, amelyet III. János portugál király küldött nászajándékul unokaöccsének, az osztrák főhercegnek Bécsbe.

Bár a lehetőség maximálisan benne van a témában, ez a könyv sem a top 10 kalandregények között fog landolni. A nászajándék eljuttatására szerződött csapatnyi antihős csak olyan apró-cseprő problémákkal szembesül, mint egy-egy nagyobb zivatar, vagy az elefánton ördögűzést végrehajtani kívánó katolikus pap. Az elvétve feltűnő vicces epizódokon kívül viszont csak az író végletekig részletező, kedves fecsegése marad. Néha legszívesebben szájon is vágnánk, elég a dumából, térjünk a lényegre. Csak hogy pont ez az, ami nincsen.

Mivel maguk a történetek nem sok izgalmat tartogatnak, be kell érnünk azzal a cseppet sem elhanyagolható gyönyörrel, amit az írói stílus nyújt. Itt érdemel egyébként virtuális kézfogást a bravúros fordító, Pál Ferenc, aki értő gondoskodásával már oly sok Saramago-regény magyarítását végezte.

Érdekes teóriákból egyébként Az elefánt vándorútjá-ban sincs hiány, de az írói lelemény hatásfoka messze nem közelíti meg A kolostor regénye vagy a Vakság grandiózusságát, ötletességét, inkább csak ezekből összeollózott montázs. A lassan célba érő író jutalomjátéka, falatnyi kis novella az őt már ismerőknek, hogy kicsit még húzzon minket, mielőtt ő is meg az elefánt is az út végére érnek.

José Saramago: Az elefánt vándorútja, Európa Könyvkiadó, 2010, 226 oldal, 2800 Ft (ford.: Pál Ferenc)