Fotók: Pályi Zsófia [origo]

Vass Virág a magyar szórakoztató irodalom egyik legismertebb alakja. Első könyve, a Vulévu 2009-ben jelent meg, amelyet a Franciadrazsé, a Sokszor csókol, India, a Krásznájá Moszkva és a Ringass, Amadeus követtek, a következő Sohaférfi címmel jelenik meg júliusban. Az írónővel többek között arról beszélgettünk, miért nem keres rá magára az interneten, hogyan maradhatott benne egy szerkesztői megjegyzés a könyvében, és miért a félelem mozgatja a magyar nőket.

Mit szólsz ahhoz, hogy ha a nevedre rákeresnek az interneten, a kapcsolódó keresések: Vass Virág férje, Vass Virág életkora?

Őszintén szólva még nem tűnt fel. Szigorúan nem keresek rá magamra, mióta könyveket írok. Ebben a kérdésben nagyon fegyelmezett vagyok. Amikor 2009-ben elkezdtem írni, még beütöttem a nevemet. Ez volt az az év, amikor a könyves blogok divatba jöttek. Elkövettem azt a hibát, hogy egy bloggerinának visszaírtam, mert nem értettem, hogy látatlanban mi ez az indulat, amikor még meg sem jelent a könyvem. Hamar megtanultam, hogy az internet információszerzésre tök jó, ugyanakkor a nyílt, verbális agresszió felülete is, és ha ép pszichével szeretném átvészelni a napjaimat, akkor jobb, ha nem kutakodok. Érdekes egyébként ez a két keresett kifejezés. Gyanítom, hogy a rákeresés szintjén nem feltétlenül az illető szakmai élete érdekes, hanem valami kis magánéleti morzsáért kutatnak.

Szeretsz az a Vass Virág lenni, akivé a kiadód tett?

Nem százszázalékosan érzem testreszabottnak, de egy kiadótól, amely marketingszempontokat vesz figyelembe, nem is lehet elvárni, hogy annyira finomra hangolja a képet, hogy azt te mint magánember vagy alkotó teljesen a magadénak érezd. Mi magyarok ebben egy kicsit konzervatívabbak vagyunk, és ha egy szerző kimondja, hogy az ő munkájának van egy piaci része, akkor mindenki elkerekíti a szemét. Nyilván ezzel a piaci résszel nem az írónak kell foglalkoznia, de az eladhatósági szempont mindig is ott volt évszázadokra visszamenőleg. Éppen most adtam le az új könyvemet a szerkesztőmnek, és ő jelezte, hogy tetszik neki, szereti, de a Sohaférfivel egyre inkább távolodom attól a csapásiránytól, amelyen az első könyveimmel elindultam. Az új regény sokkal kevesebb eszközt használ a szórakoztató irodalom hagyományos arzenáljából, visszafogottabb, ahogy ő fogalmazott, alulhangszerelt. Ez a váltás egyébként már a Ringass, Amadeusnál érzékelhető volt. Annak idején főszerkesztőként (Vass Virág a Nők Lapja és az Elle Magazin főszerkesztője is volt – a szerk.) ráláttam erre a marketinges területre, de amikor írni kezdtem, az annyira nagy váltás volt az életemben, hogy a saját marketingem volt az utolsó, amivel foglakozni tudtam. Például ha most kezdeném, nem használnék elle-es fotókat. Azokon egy divatlap főszerkesztője áll, akinek a lap szlogenje szerint szexinek, stílusosnak és szellemesnek kell lennie. Ez akkor egy költség- és időtakarékos döntés volt, lehet, hogy a kiadó ezt a mai napig nem gondolja problémának, de én most már tudom, hogy ez nagyon fontos.

Hogyan válik valaki sikerszerzővé a sok lektűrszerző között? Szerinted miért főként nők alkotnak ebben a műfajban?

Eleve érdekes az is, hogy nagyon sok újságíró és forgatókönyvíró ír szórakoztató irodalmat. Világszinten ez az a két terület, ahonnan a kiadók vadásszák a szerzőket. Nem tudom megmondani, hogy egy nő miért vág neki a regényírásnak. Gondolkodhatok abban, hogy a nőket nők szólítják meg könnyen, és könyveket is főleg nők vesznek. De hát annyira suta ez a skatulyázás. A férfiak nyitottabbak a tényirodalomra, és a szórakoztatóirodalmon belül is a krimi, a pszichothriller köti le őket. Ahol információmorzsákból kell összerakni valamit. A nők szeretnek emocionálisan is kötődni egy témához, azonosulni a szereplőkkel. Olvasóként nem szeretem azokat a könyveket, amik engem kizárólag érzelmileg akarnak megragadni, vagy csak kikapcsolnak. Nálam az működik, ha egyszerre kapok emocionális és intellektuális ingereket, valami kis morzsát, amin tovább tudok gondolkodni. Ha keveredik az emóció és valami szikárság, valami információ egy közegről, amit nem ismerek. Olvasóként így működöm, nyilván efelé törekszem szerzőként is. Még a kikapcsolódásra vásárolt könyvtől is elvárom, hogy valamit visszaforgathassak a saját életemre. Ha mondjuk harminc oldalon belül nem találkozom olyan mondattal, gondolattal vagy szituációval, ami mellbe vág, akkor a szórakozásban sem vagyok jó partner, megunom. Nagyon izgalmas kihívásnak tartom a minőségi szórakoztatást. Az is biztos, hogy sokat változott a magyar könyvpiac. Amikor én négy évvel ezelőtt elkezdtem, még kevesebb ilyen téma volt, és most azért is örültem, hogy ettől az iránytól eltávolodtam, mert hirtelen nagyon sok lett ebből.

Hogyan készül egy könyved? Mire támaszkodsz, amikor kutatsz?

Azért is írok lassabban, mert hónapokat adok magamnak, amikor csak ismerkedem a témával és anyagot gyűjtök. Ilyenkor előjön az újságírói énem. Ezt a kutakodást, anyaggyűjtést nagyon élvezem. A Ringass, Amadeusszal kapcsolatban arra gondoltam, hogy írok egy találkozást a kamaszkori, tiszta, lelkes önmagunkkal. Plusz számomra izgalmas időszak az egész rendszerváltás körüli éra, annyi személyes dolog köt hozzá, hogy szerettem volna megírni. A rendszer összeomlása előtt sokat voltam cseregyerek az NDK-ban. A német tematikán belül pedig nagyon érdekelt a török diaszpóra a mai Németországban, és azon belül is a nők helyzete. Ebben a háromszögben kezdtem írni, de megakadtam. Klasszikus írói blokk következett, ami borzasztó, kiszolgáltatott érzés. A hajamnál fogva se tudtam kirángatni magam belőle. Bágyadt volt az egész, olyan karakterekkel, akiket magam is untam. Mindennel próbálkoztam, sosem lehet tudni, honnan jön egy olyan impulzus, ami megint beindítja a folyamatot. Elővettem régi Nena-lemezeket, letöltöttem korabeli dokumentumfilmeket, minden frontról támadtam. Végül teljesen összeomlott állapotban bekapcsoltam a tévét, éppen a Múlt-kor magazin ment, amelyben a lágymányosi utcákat mutatták benne. Azokat az utcákat, ahol mi lakunk. Nagyon erős élmény, hogy ha az utcaképet, amit nap mint nap látsz, százhúsz évvel visszapörgetik neked. Elhangzott, hogy mennyi török táncosnőt szerződtettek ebbe a „Lágymányosi Konstantinápoly” nevű papírmasé városba, én ezt rögtön összekötöttem a török karakteremmel, Arikával. Hirtelen beugrott, hogy milyen hülye vagyok, itt van a két főhősöm, de hát egy regény sosem a főhősökkel kezdődik, ahogy a mi történetünk sem velünk kezdődnek, hanem a szüleink, nagyszüleink történetével, a családi hiedelmeinkkel. Soha nem állunk oda egy kapcsolatba patyolat tisztán, szűzen és hamvasan, cipelünk magunkkal sok mindent. Mindig is érdekelt a családállítás, a transzgenerációs pszichológia, így lett egy ilyen szál is a regényben. A műsor után felmentem a dolgozószobába, és aztán hónapok múlva jöttem le.

Találtunk egy bennfelejtett szerkesztői megjegyzést a Ringass, Amadeus-ban. ("A franc se gondolta volna, hogy a háremhölgyek előtt ilyen rendkívül változatos karrierlehetőségek állnak: a hosszú évek alatt háremi helytartókká, bábaasszonyokká, kereskedő-kádinokká (én ezt kihagynám, mert a kádinak sincs értelme, mi az hogy kereskedő-bíró? Maradjon a kereskedő csak!), női szabóvá, manikűrössé, titkárnővé képezhették magukat.")

Szokták mondani, hogy az nem hibázik, aki nem dolgozik. Egyébként egy nagyon profi csapat áll mögöttem, bár ez most kicsit rácáfol. Huszti Gergely vezető szerkesztővel már összenőttünk. Általában majdnem készen adom le a regényt, és aztán Gergővel leülünk megbeszélni. Ő egy stratégiai szerkesztő. Utána Szűr Szabó Katalin szerkesztőhöz kerül, aki olvasószerkesztőként utánanéz adatoknak, mint itt is, hogy a kádin szót jól használja-e a szerző. Ő valószínűleg nem volt ebben biztos, és erre hívta fel a figyelmemet. Aztán jön a tördelő, végül a korrektor. Tehát hat szempár látta, és a hetedik találta meg. A kéziratot ötször olvasom el körülbelül, de kinyomtatott könyvet nem veszek a kezembe. Hihetetlen tehetetlenség, amikor így látod, és tudod, hogy már nem tudsz mit csinálni.

Hogy épül fel egy tökéletes Vass Virág-i nő?

Nem tudom, mert azt még nem sikerült felépíteni. A karakterek felépítése nálam úgy működik, hogy elkezdem írni a történetet, és van egy fafejű elképzelésem a majd születendő karakterekről, tele vagyok előítéletekkel velük kapcsolatban. Aztán elindul a történet, jönnek az információk a szereplőkről, a karakterekről. Tudom, kicsit skizofrén állapot, de egyszer csak ott áll mellettem a dolgozószobában. Óvatosan kerülgetjük egymást, figyelem őt különböző helyzetekben, és lassan kiderül, hogy milyen. Ha gyenge, az is így dől el. Ha nem elég erős, akkor nem következnek belőle dolgok. Fontos, hogy olyan élethelyzetben csípjem el, ahol ő épp nagyon törekszik valamire, még akkor is, ha egyébként nem olyan vehemens személyiség. Valamit piszkosul kell akarnia, mert ha ez nem történik meg, akkor nem lesz cselekményem, és ebbe belehal a történet.

Mit gondolsz, ha a Ringass, Amadeust a kezébe venne egy Németországba szakadt török nő vagy a Sokszor csókol, Indiát egy indiai nő, akkor bólogatna olvasás közben?

Most próbálok arra gondolni, amikor én olvasok magyarokról. Furcsa, mert vagy találkozik az én világommal, ami egyfajta magyar világ, vagy nem. Nyilván a saját szűrőmön keresztül próbáltam megragadni azt is, ami az én szememben izgalmas volt. Az indiai szálnál például rengeteg könyvet olvastam Indiáról, de engem csak egyetlen dolog érdekelt, az a nagyon vékony réteg, amit én jobban megismertem, és amiről addig nagyon keveset olvastam: a felső- és középosztálybeli nők. Indiáról azonnal a végtelen szegénység és a konzervatív értékek jutnak az eszünkbe, ehhez képest kimész, és ott van ez a réteg, ahol a nők hihetetlenül autonómak és nagyon erősek. Nem azért írtam erről regényt, mert India egzotikus helyszín, hanem, mert mellbe vágott, hogy a szociológiai felmérések szerint Indiában sokkal függetlenebb, önállóbb a társadalomnak az a rétege, mint Magyarországon. Annak idején megírtam újságíróként is, de hát a fikció hálásabb terep, mert a nüanszokat sokkal jobban össze tudod rakosgatni, mint egy riporton keresztül. Hogy ezt mennyire érzi magáénak egy orosz vagy indiai nő, azt nem tudom, de én nagyon alaposan körbejártam a társadalomnak azt a szűk szegmensét, ami a regényeimben megjelent.

Mennyire bánsz szabad kézzel történelmi tényekkel vagy adatokkal?

Nagyon nem bánhatok szabad kézzel, mert ezek eszközök, de nincs jelentőségük. Nem a háttéranyag precizitásán múlik, hogy sikeres-e a regény, inkább a hitelességén. Azon, hogy az olvasó benne van-e a játékban. Tehát ne legyintsen rá, hogy „ja, hát nem is volt Lágymányoson papírmasé város”, vagy hogy az oligarcha nem találkozhat a balerinával, mert úgysem jár a Bolsojba. Ha nincs hitelesség, akkor az olvasó nem vállalkozik arra, hogy ezt a történetet végigjárja velem.

Azzal, hogy ilyen sok különböző helyszínre helyezted a szereplőidet, lett-e átfogóbb képed a magyarságról magáról?

Én a női helyzetekből indultam ki, mert úgy hozta az életem, hogy mindig női történetekkel szembesültem. Őszintén érdekelt a francia, az indiai vagy orosz nőkkel kapcsolatban, hogy miért érzem őket erősebbeknek, és hozzájuk képest miért van a magyar nőkben ilyen erős megfelelni akarás. Az oroszoknak, ha követik is a tradicionális családmodellt, alkalmazkodóak és nagyon sok helyen helytállnak, érzékelhetően más a társadalmi jelenlétük. A kisvállalkozások nyolcvan százaléka női kézben van. Az értelmiségi szerep elfogadottsága is erősebb. Magyarországon most minden arról szól, hogy kinek milyen az egzisztenciája. Kevés olyan házibuliba mész, ahol könyvekről vagy filmekről vitatkoznának. Miért van az, hogy nemcsak a szociológiai felmérésekben, de érzékelhetően is van bennünk egy nagyon erős megfelelési kényszer? Inkább konvencióknak akarunk megfelelni. Ha nagyon erős bennem a megfelelési vágy, és az mozgat, akkor engem valójában a félelem mozgat. Ez még a városi, értelmiségi, látszólag minden eszközzel felvértezett nők között is jellemző. Még ha a világ felé független nő képét is mutatják, a személyes döntésekben akkor is sokszor a megfelelési kényszer munkál. Sokan odáig sem jutnak el, hogy a valós igényeiket felmérjék. Érdekelt, miért van az, hogy az orosz nő, aki hasonló módon szocializálódott, mint mi, mégis más utat jár be, és másképp van jelen a mindennapokban.