Shani Boianjiu szemtelenül fiatal, 25 éves világhírű izraeli író. 2012-ben az amerikai Nemzeti Könyvalapítvány az öt legjobb 35 év alatti szerző közé választotta a Bátraké a mennyország című könyvéért, melyet két éves kötelező izraeli katonai szolgálata ihletett, és amelyben három lány sorsát követi. Shani vidám, nagyhangú lánynak tartja magát, a Harvardon végzett szociál-antropológia és angol szakokon, s könyveit héber anyanyelve ellenére angolul írja. A könyvfesztiválon beszélgettünk vele.

Van jelentése akár a vezeték, akár a keresztnevednek?

Igen! A Shani azt jelenti, skarlát – mármint a szín. Amolyan bibliai név, amelyet ma már ritkán használnak.  Boianjiu pedig egy román vezetéknév, és amennyire tudom, olyan ember mesterségét jelöli, aki elsősorban bőrök színezésével foglalkozik.

A román gyökerek mellett az egyik interjúban azt olvastam, hogy iraki felmenőid is vannak.

Így igaz. Édesanyám családja Bagdadból költözött át Izraelbe, és édesapám, illetve az ő családja román származásúak.

Milyen érzés volt izraeli katonaként szolgálni úgy, hogy iraki felmenőid vannak?

Egyáltalán nem volt furcsa érzés. Az izraelieknek csak a fele érkezett Európából, a másik fele viszont az arab országokból. És, hogy egészen pontos legyek, édesanyám iraki zsidó volt, így nem volt bennem meghasonlottság.

Erős izraeli öntudatod van? Vagy inkább amolyan kozmopolitának érzed magad?

A legtöbb velem egykorú fiatal Izraelben – legalábbis a közösségben, ahová tartozom – vegyes házasságból született, eltérő nemzetiségű szüleik vannak. Több olyan barátom is van, akik félig marokkóiak, félig lengyelek, vagy félig oroszok, félig etióp, de félig magyar félig szír barátnőm is akad. Izrael egy igencsak új állam, amit mindössze 65 éve alapítottak, így szinte mindenkinek a szülei vagy nagyszülei máshonnan érkeztek.  Nem látni olyat, aki kizárólag izraeli felmenőkkel rendelkezik.

Közvetlenül az érettségi után a fiatalok próbálnak különböző indokokkal kibújni a kötelező katonaság alól, vagy inkább belső kötelességként élik meg, és büszkén vállalják a lányok a két, a fiúk a három éves szolgálatot?

Azt hiszem, a legtöbb fiatal számára ez természetes dolog, fel sem merül kérdésként. Más országokban a diákok gimi után egyetemre mennek – mi katonaságba. Persze, azért vannak, akiknek nem tetszik, hogy szinte tinédzserként ennyire beosztják az idejüket, és megmondják, mit kell tenniük. De az emberek többsége fontosnak tartja a katonai szolgálatot, ami csak úgy fair, ha mindenki számára kötelező. És Izraelnek nyilvánvalóan szüksége van hadseregre…

Szégyen, ha valaki nem volt katona? Igaz, hogy sokkal nehezebben kapnak állást, akik nem teljesítettek katonai szolgálatot?  

Bizonyos körökben, azt hiszem, szégyen. És az emberek igazságtalannak érzik, hogy ők 2-3 évet adtak az életükből, míg mások kibújtak a szolgálat alól. A munkavállalásra vonatkozóan, igen, régebben, ez számított, ma már talán kevésbé. De ez függ az adott munkáltatótól, és a munka típusától is – van olyan munkaadó, aki nem törődik ezzel, és van, ahol nagyon rosszul mutat a CV-ben, ha nem voltál katona, egyfajta stigmaként szerepel. És végeredményben törvényellenes. Persze, ha valaki olyan betegséggel küzd, ami miatt képtelen erre, az érthető, de ha valaki csak ki akar bújni, azt ez emberek nem értékelik.

A könyved angol címe a The people of forever are never afraid (Az Örökkévalóság emberei sose félnek). Mi a véleményed a cím magyar fordításáról, mennyire fedi ez az angol eredetit?

Ez a magyar kiadó döntése volt – eléggé különbözik az általam adott címtől. Nem tudom, hogy jutottak erre. Nem tudtam jó címet javasolni, mert egyáltalán nem beszélek magyarul.

Kik tulajdonképpen a „people of forever”?

Ez amolyan régi nacionalista szlogen, ami héberül sokkal jobban hangzik, egyfajta nyelvi játék van benne, amit nehéz lefordítani. Ugyanakkor a „people of forever” utalás egyben a zsidóságra, akik, mintegy az „örök népként” tartják számon magukat.

Bevallom, bennem még az is felmerült, hogy egy csavarral itt a Koránra teszel utalást, és azokra az arab öngyilkos merénylőkre, akik bátorságuk ígért jutalmaként a Hetedik mennyországba kerülnek.

Ez érdekesen hangzik, nem is rossz ötlet, de bevallom, nem jutott eszembe, amikor a címet kitaláltam.

Mekkora része fikció, és mekkora része valós a benne olvasható történeteknek?

Alapvetően a könyv 90 százaléka fikció. Igaz, sok alapszituáció igaz, merítettem az ott látott dolgokból, az ott hallott történetekből, de azokat mind átformáltam, így még az „igaz” részek sem igazán igazak. Persze, hogyha nem szolgáltam volna két évet a seregben, nem tudtam volna megírni ezt a könyvet. Az a rész például, mikor az újoncokat beviszik a könnygázsátorba igaz, mert minden katonának át kellett esnie ezen a próbán. De az, ahogyan az az egyedi karakter, abban az egyedi történetben megéli mindezt, az fikció.

Összességében úgy érzed, hogy a katonaság többet adott, mint elvett?

Nagyon sokszor rosszul éreztem magam a katonaságban, frusztrált voltam. Soha nem tehettem azt, amit szerettem volna, egy 18 éves nehezen viseli ezt. Parancsokat kellett teljesíteni, végtelenül unalmas, sokszor értelmetlennek tűnő feladatokat végrehajtani. Ugyanakkor megtanultam, hogy a világ nem körülöttem forog, magabiztosabb lettem, már nem keltem elkényeztetett gyerek látszatát. Sőt, amikor napi 8 órán át kellett bámulnom a mindig egyforma képernyőt, akkor kezdtem el sztorikat gyártani, hogy szórakoztassam magam. Újra és újraismételtem őket a fejemben, csiszolgattam rajtuk, és a végén már kívülről tudtam őket. Így, mikor hazakerültem, már csak papírra kellett vetnem, amit a fejemben már megírtam. A katonaságnak köszönhetem, hogy elkezdtem írni.

Mikor olyan országba érkezel, ahol a nőknek nem kötelező a katonaság, férfiasabbnak, nyersebbnek érzed a viselkedésed az övékhez képest? Szoktál káromkodni?   

Azt nem mondanám, hogy férfiasabbak vagyunk, de négy évet töltöttem az USA-ban, és azt tapasztaltam, hogy az izraeli lányok sokkal függetlenebbek, nem várnak arra, hogy valaki majd viszi a csomagjaikat, csak mert nők, magabiztosabbak és talán makacsabbak is vagyunk. De nem tudom, hogy ez a katonaságnak köszönhető-e, lehet, vagy csak a kultúránkból adódik. Előfordul, hogy káromkodom.

Szeretnél „teljes állású író” lenni?

Írok, szinte mindig írok. Most is egy új könyvön dolgozom, amiről viszont nem mondhatok többet, mert lehet, hogy a végén nem fog tetszeni, és kidobom a kukába. Annyit talán elárulhatok, hogy nem a katonaságról fog szólni. Nem tudom még pontosan, mit szeretnék hosszútávon. Jövőre csak utazgatni vágyom Európában vagy Ázsiában, ami majd remélhetőleg alapot nyújt és ötleteket újabb könyvek megírásához, és talán közelebb jutok önmagamhoz is. Igen, szeretnék megpróbálni „teljes állású” író lenni. Ha ez mégsem jönne össze, akkor is biztos vagyok benne, hogy megmarad az írói szenvedélyem.

Mit szólnak a szüleid egy esetleges írói karrierhez, komoly állásnak tekintik-e, vagy próbálnak rávenni, hogy „rendes” foglalkozás után nézz?

Nagyon szerencsés voltam abban a tekintetben, hogy még nem éltem át azt az érzést, hogy sokat kelljen várnom és nélkülöznöm, hogy kiadják végre az írásomat. Néhány hónappal a könyvem megjelenése után, már világszerte nagyon magasra ugrott az eladási példányszám. Szerencsés voltam. A családom támogat abban, amiben úgy látják, hogy megtalálom az örömömet.

Az új könyved is angolul írod?

Igen, egyrészt valahogy könnyebben fejezem ki magam angolul, másrészt sokkal fegyelmezettebbnek és tudatosabbnak kell lennem, amikor a szavaimat megválogatom. De nem kizárt, hogy egyszer héberül is fogok írni.

Kunt Anna
Kép: Doron Ritter