Azt mondják egyesek, hogy az Atlantisz gyermekeivel Stephen King szépirodalmat írt. Ez bolondság. Nem az, hogy szépirodalmat, hanem maga a különbségtétel. Annyira más lenne, mint a többi műve? King történetei mindig attól voltak erősek, hogy remekül kidolgozott, valóságos problémákkal küzdő szereplőkre szabadította rá az iszonyatot, legyen az emberben lakozó, netán természetfeletti eredetű. Az Atlantisz gyermekei talán annyiban más, hogy nem rémtörténet, és a vietnámi háborúról, illetve annak következményeiről is próbál szólni – felemás sikerrel.

A két kisregény és a két (és fél) novella négy évtizedet ölel fel, 1960-tól az ezredfordulóig, a rock and rolltól a diáklázadásokon, Vietnám poklán keresztül a háború utáni, napjainkig tartó meghasonlottságig. Ugyan a történetek csak lazán kapcsolódnak össze – korábbi főszereplők mellékalakokká válnak, esetleg csupán megemlítik őket – egy háromfős baráti társaság, egy tragikus esemény és egy réges-régi baseballkesztyű kovácsolja egésszé a kötet elbeszéléseit.

King már többször bebizonyította, hogy zseniálisan képes írni a gyerekkorról: az Az és az Állj ki mellettem! gyerekszereplői ugyan az ötvenes, hatvanas évek Amerikájában élnek, álmaik és félelmeik azonban mindannyiunké, csakúgy, mint a pillanat, amikor ráeszmélünk, hogy a gyerekkornak nevezett varázslatos időszak egy csapásra képes véget érni és bizony fel kell nőni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy valamit örökre elveszítünk. A kötet első története, a 330 oldalas (kingi mércével mérve tehát kisregény) Alacsony emberek sárga kabátban is erről az időszakról szól, az ismerős gyerekekről és ismerős álmaikról, a kirakatban álló, vágyott bicikliről, az első csókról és arról a bizonyos pillanatról, amikor mindennek hirtelen vége szakad. Továbbá egy meglehetősen öncélú Setét Torony-spinoff, ami a sorozat ismerete nélkül nagyjából egy Alkonyzóna-epizód benyomást kelti, sok-sok megválaszolatlan rejtéllyel.

A következő, címadó kisregény hasonlóan erős nosztalgiával az egyetemi, pontosabban a kollégista éveket eleveníti fel. 1966 rossz év volt az amerikai fiatalemberek számára: aki kibukott az egyetemről, már mehetett is harcolni a dzsungelbe. Hőseink is tisztában vannak ezzel, figyelmüket mégis csupán a hearts nevezetű kártyajáték köti le. Naphosszat csak a „Kurvát üldözik”, ahogyan ők emlegetik – csak most még az egyszer, aztán holnaptól tanulok, tanulok bizony, úgy lesz ám, na, csak még egy utolsót, istenbizony. Szinte észre sem veszik, hogy Atlantiszuk szép lassan elsüllyed alattuk: egyre többen pingálnak békejelet a kabátjukra, rendőrökkel csapnak össze háborúellenes megmozdulásokon, a megtömött repülőgépek pedig szorgalmasan szállítják a srácokat az óceánon túlra, a pokolba.

A Vak Willie az egyik korábbi mellékszereplő zavarba ejtő története bűnbánatról és vezeklésről – ha az első elbeszélés Alkonyzóna-epizód volt, ez Meghökkentő mesék. A korábbi történetek érzelmes, szenvedélyes hangját sivárság és közöny váltja fel, épp olyan, mint maga a felnőttség: noha felidéződik a háború, megismerünk néhány értelmetlenül szörnyű epizódot, King itt valójában a szerepekről szól. Azokról a szerepekről, amik a felnőttséggel együtt járnak, az álarcokról, amiket a világ számára nap mint nap felveszünk és a mögöttük lévő félelmetes ürességről. Egy öltöny nyakkendővel, egy munkásruha szerszámos ládával és a hozzájuk illő megbízhatóan unalmas témákkal, üres frázisokkal. Ugyanerről a kiüresedett felnőttkorról ír a Miért voltunk Vietnámban? című novellában, ami viszont épp olyan didaktikus és izzadtságszagú, mint a címe. Egykori bajtársuk temetésén két vietnámi veterán felidézi a múltat, hogy a háború mennyire meghatározta a későbbi életüket – egyiküknek ráadásul állandó társa egy öreg, vietnámi nő, a mamaszan szelleme, aki időről-időre megjelenik, hogy emlékeztesse őt azokra a rettenetes és teljesen értelmetlen dolgokra. Sokszor elmondták már ugyanezt, kevésbé szájbarágósan, ahogy azt is, hogy ilyenkor valami eltörik, a világban és az emberben egyaránt, és hogy később mégis biztos pont lesz belőle, viszonyítási alap. Ezúttal ezt egy olyan felnőtt szemszögéből olvashatjuk, aki a maga egyszerű módján nem több egy autókereskedő álarcánál, autókereskedő-vágyakkal.

Vegyes érzéseket kelthet az Atlantisz gyermekei. Egy generáció regénye lenne? Ahhoz túl darabos, ráadásul az első kisregény a Setét Toronnyal való látványos kapcsolata miatt nem is illik ebbe a koncepcióba. Vietnámról szólna? Ez is sántít, mert épp a háborúról szóló részek a legközhelyesebbek. Végül a kötet epilógusa adja meg a választ, az kovácsolja egésszé a négy elbeszélést: az Atlantisz gyermekei a felnőtté válásról szól. Arról, hogy az álmok kifakulnak, az álarcok megkeményednek. Arról, hogy felnőtté válni határozottan szar.

Stephen King: Atlantisz gyermekei, fordította Bihari György, Európa, 2012, 696 oldal, 3400 Ft