2011-ből vissza 1958-ba és ottmaradni, hogy megakadályozza a Kennedy-gyilkosságot – ez vár az új Stephen King regény hősére. De kellően izgalmas-e megfigyelni az amerikai történelem egyik legnagyobb hatású gyilkosságának elkövetőjét? 

Történt egyszer, hogy egy Johnny Smith nevű kisvárosi tanár balesetet szenvedett, és miután felébredt a kómából, különös, természetfölötti képesség birtokosává vált. Ha megérintett valakit vagy valamit, belepillantott a jövőbe, előre látott olyan dolgokat, amik megtörténnek, megtörténhetnek – és a rossz dolgokat így meg is tudta változtatni. Először egy sorozatgyilkost segített elkapni, majd egy politikussal hozta össze a balsors, akinek kézfogásában felderengett egy halállal és pusztulással teli jövő – Johnny Smith pedig elhatározta, hogy bármi áron, de megakadályozza a politikus hatalomra jutását.

Harminc évvel később egy Jake Epping nevű kisvárosi tanárnak öreg barátja megmutat egy 1958-ba vezető átjárót és megkéri, hogy a múltba visszatérve akadályozza meg Kennedy elnök meggyilkolását – amivel számos későbbi szörnyűséget tenne meg nem történtté. Jake először egy ismerősének családját menti meg a múltban, majd a jövő ismeretében berendezkedik, hogy 1963. november 22-én meghiúsíthassa a merényletet.

A fentiekből is látszik, hogy Stephen King a 11/22/63-ban gyakorlatilag újrahasznosította 1979-es regényének, A holtsávnak alapötletét. Szó sincs ugyan újraírásról vagy feldolgozásról, de a két regény alapmotívumai lényegében azonosak, így A holtsáv ismeretében olyan nagy meglepetések nem érhetik az olvasót.

Most tekintsünk el attól, hogy King általában egy eszelős grafomán, mert kétkötetes nagyregényei indokoltan hosszúak, hiszen mindig több szálon futnak, és tucatnyi szereplőt mozgatnak. A 11/22/63 azonban csupán egyetlen karaktert követ nyomon, és ha hozzávesszük, hogy King az utóbbi években magához képest meglehetősen szűkszavúan ír. Míg korábban képes volt tíz-húsz-harminc oldalt mintegy mellékesen elsztorizgatni, vagy egyszerűen csak túlírni a regényeit, újabb könyveiben beéri csupán egy-két bekezdésnyi közbevetésekkel is.

A 11/22/63 esetében tehát tényleg semmi sem indokolja az 1200 oldalas terjedelmet. A könyv legalább egyharmadát a témaválasztásból adódó, kötelező leckefelmondás teszi ki, elbeszélőnk ugyanis több száz oldalon keresztül semmi mást nem csinál, csak Lee Harvey Oswaldot figyeli, ami a (hobbi)történészek és az összeesküvés elméletek kedvelői számára érdekes lehet, de az átlagolvasónak – lássuk be – baromi unalmas.

A 11/22/63 amerikai borítója

Pedig nagyon ígéretesen indul: King már többször is bebizonyította, hogy nagyon erős, magával ragadó nosztalgiával képes írni az ötvenes évek végének (saját gyerekkorának) Amerikájáról. Jake Epping (a múltban George Amberson néven) is mintegy mesevilágba csöppen, ahol az emberek őszintébbek, az árak nevetségesen olcsók és az étel is bőségesebb és finomabb, mint a 21. század elején. (Továbbá mindenki dohányzik, ejnye, ez borzasztó – ezt újra és újra felemlegeti, mint valami rossz erkölcscsősz, nem is áll jól neki ez a dorgálás, fogja be, és inkább csak írjon szorgalmasan.)

A merénylet megakadályozásának főpróbájaként először Derryben igyekszik megelőzni egy gyilkosságot – a rutinos King-olvasó pedig már vigyorogva várja, hogy az Az című könyvből ismerős szereplők bukkanjanak fel. És lám.

Író és olvasó egyaránt lubickol a történetben, még akkor is, amikor kicsit később már-már szappanoperaszerűvé válik, ám mindezt beárnyékolja az a bizonyos merénylet. És nem az esemény tragikussága miatt, hanem azért, mert a regény nagyjából a felétől muszájból félresiklik. A múlt hétköznapi csodái elé betolakodik a küldetés, Oswald unalmas megfigyelése több száz oldalon keresztül, egészen addig a bizonyos napig. Az amerikai olvasó számára valószínűleg teljesen mást jelentenek ezek a részek. Talán a hosszadalmas megfigyelésre is azért van szükség, hogy bizonyossá váljon, Oswaldot nem érdemes démonizálni, a modern amerikai történelem egyik legnagyobb hatású gyilkosságának elkövetője nem több, mint egy feleségverő, ostoba, könnyen manipulálható kis szarházi, akinek igazából fogalma sincs arról, mi történik körülötte. Az arcunkba tolt Oswalddal ellentétben Kennedy afféle érinthetetlen, ikonikus történelmi alakként szinte fel sem tűnik a regényben: egyszer ugyan telefonon keresztül „halljuk” a hangját, de akkor is úgy beszél, mintha valami hivatalos, előre megírt szöveget olvasna fel egy teljesen hétköznapi sajtótájékoztatón, máskor pedig csak távolról látjuk, Dallasban, a merénylet napján.

Maga az időutazás ötlete és sajátos szabályai kezdetben zseniálisnak tűnnek, és ahogy más műveiben a horrort és misztikumot, King ezt is lerántja a földre, egyetlen vállrándítással szövi bele a hétköznapok valóságába. Csakhogy az időutazás bonyolult jószág, ha nincsen alaposan végiggondolva, bizony kellemetlen következményei lehetnek. Miután több mint ezer oldalon keresztül kerüli, hogy ezekről a következményekről írjon, a regény végére gyorsan előcitálja és egy logikátlan, ötletszerű alternatív történelmi szálat előrángatva bődületes ostobaságot kerekít belőle.

King A búra alattal megmutatta, hogy az elmúlt nagyjából másfél évtized lejtmenete után tud még piszkosul jó regényt írni, de ezúttal túl sokat akart markolni. A 11/22/63-at élvezet olvasni, míg a jól bejáratott, ismerős témákról ír, de amint a merényletet megelőző eseményekkel kezd foglalkozni, egyre unalmasabbá válik. Szerencsére az utolsó oldalakon ismét magára talál, így maradjunk annyiban, hogy itt, a világ túlfelén olvasva nem olyan rossz ez a könyv, csak van benne egy baromi hosszú közjáték.

Stephen King: 11/22/63, fordította Szántó Judit, Európa, 2012, 1136 oldal, 4990 Ft