Az 1952-es, oslói születésű Per Petterson 2003-ban szerzett magának nemzetközi hírnevet Lótolvajok regényével, melyet magyar kiadásban 2009 óta olvashatunk. Petterson legújabb, Átkozom az idő folyamát című kötetében anya és fiú kapcsolatát ábrázolva igyekszik átugrani a Lótolvajokkal meglehetősen magasra tett lécet. Végül inkább átsétál alatta.
A Lótolvajokban az elbeszélő, a világtól elvonultan élő Trond Sander, gyermekkora meghatározó nyarának emlékképeit idézi fel és éli át újra. Az önéletrajzi jellegű elbeszélés azonban az idős férfi életéből alig közöl mást a nyár történésein kívül, ezek is legföljebb, ha utalások formájában vannak jelen. Az önéletrajz hiánya, illetve annak a nyár emlékeivel való helyettesítése az azt követő életút jelentéktelenségét sugallja, és erre utal a visszatérés körkörössége is világtól való elszigeteltségbe. Az 1948-ban játszódó fiatalkori történet néhány hónapja alatt az elbeszélő gyermekből idő előtt felnőtté válik. Elveszíti barátját, részt vesz a fakitermelésben, átéli az első szerelmet, féltékeny lesz, mindezeken túl pedig napról napra változik át édesapja egy számára tragikusan ismeretlen férfivá, hogy végül a nyár utolsó napját követően sose találkozzanak többet. A drámai eseménysor lassan, képkockánként áll össze, bele-belekapcsolódik a kerettörténet jelenébe, mígnem Sander lányának érkezése zökkenti helyre az idő folyamát, és kínál fel alternatívát a férfi számára a sorsszerűnek látszó magány ellenében.
A magyarul az idei Könyvfesztiválra megjelent, 2008-as regény, az Átkozom az idő folyamát a Lótolvajokból ismert eszközökkel dolgozik, a fókuszba azonban egy anyát helyez. Felütéseként az elbeszélő édesanyjánál gyomorrákot diagnosztizálnak, ennek hatására leánykora emlékeit felidézendő, visszatér szülőföldjére. Ide követi őt az elbeszélő, Arvid, a sorban a második fiú, az épp válófélben lévő férj, két kislány édesapja. Viszonyuk, ha nem is ellenséges, mindenképpen kihűlt és tartózkodó: miután a férfi diákként otthagyta az egyetemet, hogy a kommunista eszmeiséghez híven betagozódjon a munkásosztályba, gyári munkás szülei, akik a felemelkedés talán egyetlen lehetőségeként tekintettek az egyetemi pályára, érthető haraggal fogadták fiuk döntését. Legfőképpen az édesanya, merthogy az édesapáról gyakorlatilag a kockás ingek iránt érzett vonzódásán és azon kívül, hogy fia mennyire hasonlít rá (amit mellesleg nem is akar), nem sokat tudunk meg.
És persze minden összeomlik, és persze így sem lesz sokkal kevesebb, és persze mindenki elidegenedett mindenkitől, és persze haltak meg régiek és születtek helyettük újak, és az emlékezés egyszer jó, máskor meg nem – és persze ketten együtt a világ ellen, de csak egy darabig, mert semmi sem örök. Csak épp ezt már mintha olvastuk volna valahol, talán mintha lett is volna súlya, mintha fájt is volna kissé, mintha lett volna olyan érzésünk, hogy ránk telepedett a nyomasztó, skandináv hideg.
Az Átkozom az idő folyamát esetében ez a veszély távolról sem fenyeget. A Pettersonnál már ismert időkezelés, az idősíkok közötti, látszólag véletlenszerű váltakoztatás itt szélsőségesen indokolatlanná lesz, ráadásul a megelevenedő gyermek- és fiatalkori emlékek jórészt üresek, érdektelenek. A tájleírások nem szimbolizálják a cselekményt, nem is utalnak rá, cserébe rendre közlik, min és hogyan törik meg a nap fénye, ami legalább annyira dagályos, mint amennyire semmitmondó. Efféle emléktörmelékből áll össze a nagy egész, ez hivatott kirajzolni, hogy az elbeszélőnek nincs befolyása a körülötte történő, ám őt magát is érintő változásokra. Értjük. Az Átkozom az idő folyamát a megjelenését megelőző minden várakozás dacára erőltetett munka, a Lótolvajok egy sikerületlen variánsa, leginkább amolyan nyűglődésgyűjtemény.
Per Petterson: Átkozom az idő folyamát, fordította Földényi Júlia, Scolar Kiadó, 2012, 232 oldal, 3250 Ft
Per Petterson: Lótolvajok, fordította Földényi Júlia, Scolar Kiadó, 2009, 272 oldal, 2950 Ft
