Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Az ellenállás a nyelvben jelenik meg először: a politika arra használja, hogy torzítsa a valóságot, a költészet arra, hogy felfedje az igazságot. Nanni Balestrini a hatvanas évek új olasz irodalmának és neoavantgárdjának oszlopos alakja, a Gruppo 63 csoport egyik alapítója. Elsőként írt a torinói utcai harcokról a felkelők hangján, később a fociszurkolókról, majd amikor kapcsolatba hozták a terroristákkal és megvádolták az Aldo Moro-gyilkosságban való részvételért, el kellett hagynia az országot. Miért vált a tiltakozásból terrorizmus Olaszországban? Mit hitetett el Berlusconi az emberekkel? Van-e még politikai ereje az irodalomnak? Kiváltja-e a Facebook az ellenállást? Balestrinivel Budapesten beszélgettünk. Szerinte a tiltakozás önmagában nem változtat semmin.

Minél távolabb kerülünk a hatvanas és hetvenes évek mozgalmaitól, illetve a terror évtizedétől, egyre inkább a nosztalgia tárgyává vagy az ideológiai elrettentés eszközévé válnak.

Persze, nosztalgiáznak azok, akik nem vettek benne részt, visszasírják a múltat. Aztán ott vannak a fiatalok, akik ott szerettek volna lenni, de nem lehettek. Ezek csupán érzelmek. Az ember ugyanakkor sokat tanul a multból, azon túl, hogy visszasírja, csodálja, megveti. A múlt elsősorban arra adhat iránymutatást, hogy mit kell a jelenben tenned. A hetvenes évek egyik tanulsága az volt, hogy a felkelés helyes volt, meg kellett, meg kell tenni, nem válhatunk passzívvá. Másrészt alkalmazkodni kell, illetve találékonynak kell lenni. Ma már nem alkalmazhatjuk az ellenállásnak azon eszközeit, amiket a torinói FIAT-gyárban a munkások 1969-ben. A gyárak és a futószalagok is megváltoztak, a munkásosztály is más.

Miért alakultak át a hatvanas évek végi diák- és munkásmozgalmak folyamatos fegyveres harccá és terrorizmussá a hetvenes évek Olaszországában és Németországában? És miért csak ebben a két országban?

A hetvenes évek félelmetes és nagyon sajátos volt Olaszországban. Több volt a konfliktus. A hatvanas években nyugaton nagy volt a jólét és a gazdagság. Nem véletlen, hogy 68-at a diákok kezdték az egyetemeken, aztán a középiskolákban. A világ megváltozott, ők új jövőt akartak, de úgy érezték, hogy a családi és a társadalmi berendezkedés egy régi rendszert képvisel, az oktatás autoriter, a tanárok kiképzőtisztek. És ezt a rendszert sikerült részben elsöpörni. 68 következményeként megváltozott a férfi és a nő viszonya, a tanár-diák viszony az egyetemeken, az oktatási rendszer stb. Olaszországban és Németországban ezt egy politikai mozgalom követte, ami fegyveres harcba torkollott. Párizsban ez nem történt meg, mert ott az egész megoldódott az egyetemen, új szabályzatot fogadtak el, négy egyetemet alapítottak Párizsban. A követeléseknek nagyrészt eleget tettek. Olaszországban épp az ellenkezője történt. Az állam nem közvetítő szerepet töltött be, hanem közbeavatkozott és katonai erőket vetett be. Ennek következményeképpen a szervezetek, gyűlések, mozgalmak védekezni kezdtek, szintén fegyverekkel, ami ahhoz a végzetes tévedéshez vezetett, hogy a törvényen kívüli mozgalmak úgy gondolták, fegyveres támadást indíthatnak az állam ellen. Németországban más volt a helyzet, mert bár fegyveres ellenállás ott is kialakult, de az állami megtorlás rendkívül szelektív volt. Olaszországban ezzel szemben a nem törvényen kívüli politikai mozgalmakat is érintette, gyakorlatilag kiirtottak egy teljes nemzedéket a hetvenes években. Sokan meghaltak, mások börtönbe mentek vagy elhagyták az országot, aztán elterjedt a heroin: óriási volt azokban az években a kiábrándultság, rengeteg az öngyilkosság.

Az I furiosi (A dühödtek) című könyve a „vörös-fekete brigádokról”, azaz az AC Milan szurkolóiról szól. Hogyan alakul át egy politikai mozgalom fociszurkolók tömegévé?

A hetvenes évek egy szörnyű tragédia volt. Likvidáltak egy generációt. Akik túlélték, azok a nyolcvanas években a fociba menekültek. A foci vált az egyedülivé, amely képes volt egyesíteni a fiatalokat, és amely a maga módján új formát tudott adni az ellenállásnak. Akkoriban, amikor a kilencvenes években a könyv született, sokat támadott engem a sportsajtó arra hivatkozva, hogy huligánokról írtam, olyanokról, akik rombolnak és pusztítanak. Azóta valóban sokminden megváltozott, az ultrák és a szektorok elfasizálódtak. De a hetvenes évek után sok fiatal ott találta magát a semmi közepén, hiányzott nekik, hogy közösen csináljanak valamit, új közösségi érzést kerestek. A foci jó ürügy volt.

A Vörös Brigádok csak a hetvenes évek elején alakult, Olaszországban viszont a terrorizmus gyökerei már a hatvanas évekbe, sőt, korábbra nyúlnak: egyrészt a hidegháború következménye, másrészt az állami kontrollt fenntartó ún. feszültség stratégiájának része volt.

Igen, az állam kezdettől fogva felhasználta a saját céljaira a fasiszta csoportokat, hogy fenntartsa egyrészt félelem és a baloldali veszély érzetét. Az első merényleteket nem baloldali csoportok hajtották végre. A hatvanas években nem voltak még lázongások.

Miért kellett elhagynia Olaszországot a hetvenes évek végén?

A hetvenes évek második felének elnyomása és megtorlásai egy nagy perhez vezettek. Számos politikai csoportosulás alkotta akkoriban a mozgalmat, ezen kívül voltak persze a fegyveres és törvényenkívüli csoportok, mint például a Vörös Brigádok. De ez két külön dolog volt, sok egymástól különböző csoportosulás. Az ügyészség azonban azt gondolta, hogy ez az egész egy centralizált mozgalom, létezik egy központi irányítás. Létrehoztak egy listát azokról az emberekről, akikről azt gondolták, vagy akikről be akarták bizonyítani, hogy felelősek az azokban az időkben történt terrorcselekményekért. Én is a listán voltam, ugyanis közel álltam a Potere Operaio nevű szervezethez. Sosem voltam politikai aktivista, inkább teoretikus: érdekeltek az elméleteik, a tevékenységük, a küzdelmük a gyárakban, szimpatizáltam velük kezdettől fogva. Sokat foglalkoztam a témával különféle folyóiratokban, napilapokban. Aztán egyszercsak a listán találtam magam a negyven név között. Koncepciós per volt, kollektíven vádoltak minket húsz gyilkossággal, köztük Aldo Moróéval is. Ezek a gyilkosságok Olaszország különböző pontjain történtek, a vélt összeesküvés része voltam. Azt gondolták, hogy volt egy központi szervezet, amely az egészet irányította, de ilyen nem volt. Sikerült a letartóztatást elkerülnöm, és pár évre Franciaországba mentem, míg a per tartott. Aztán amikor felmentettek a nyolcvanas években, visszatértem Olaszországba.

Az akkori repressziót és feszültséget egyébként jól jellemzi, hogy a bíró baloldali volt. A Kommunista Párt (PCI) eröltette ezt az eljárást, nagyon fontos volt számára, hogy alkotmányos legyen és ne hozzák összefüggésbe az extraparlamentáris baloldallal. Nem volt szüksége az ellenállásra és a lázongásra, a kompromisszum korszaka volt, a középpel és a jobboldallal akart kormányozni. Azt gondolom, hogy onnantól kezdve lejtőre került Olaszország, ami később a Berlusconi-korszakhoz vezetett, aztán egyre lejjebb, és most is ott vagyunk, lent. És azt is gondolom, hogy ennek elsősorban az az oka, hogy megsemmisítettek egy nemzedéket a hetvenes években. Ezek a fiatalok nem forradalmat akartak, hanem igazságos módon akarták megváltoztatni azt, amit szükséges volt megváltoztatni.

Lehetséges, hogy Berlusconi azzal a fajta televíziózással, amelyet gyakorlatilag ő talált ki, vagy legalábbis fejlesztett tökélyre Olaszországban a nyolcvanas évektől kezdve, kinevelt egy cinikus és passzív társadalmat, amely hatalmának bázisát képezi?

Az olasz társadalom már a nyolcvanas években passzív helyzetbe került. Az elnyomás blokkolta a társadalmat, a fiataloknak a fogyasztói szemléletet ajánlották cserébe. Kialakult egy olyan individualizmus, amelyben mindenki csak még több pénzt akart keresni. Ekkor jött a képbe Berlusconi, és azt ígérte az embereknek, amire vágytak. Szép dolgokat. Ehhez, való igaz, fontos támasz volt számára az a fajta televízió, amiről beszélsz. Gazdag és sikeres ember volt, és az emberek olyanná akartak válni, mint ő. Akkor szakadt az ország két részre. A baloldal azonban nem működött többé, a baloldali elvek gyakorlatilag megsemmisültek addigra, a baloldal egy bürokratikus szervezetté vált. 1989 vízválasztó volt, a kapitalizmus végleg nyert, és ezt a baloldal is elfogadta. Korábban, a Szovjetunió - annak ellenére, hogy egy félelmetes óriás volt mindazzal a rémes dologgal, amit tett - arra mutatott rá mégis, hogy van egy alternatíva, létezik egy másfajta ország. Miután összeomlott, a világ beismerte, hogy nincs más alternatíva, a kapitalizmus az egyetlen út. Az olasz baloldal is ehhez alkalmazkodott, legfeljebb garanciákat próbált adni a szegényebb osztályoknak. Az olasz politika darabokra esett a kilencvenes évek elején, az emberek pedig abban az illúzióban éltek, hogy Berlusconi változtat majd ezen. Ő pedig nagyon ügyesen ígérgetett, de lényegében nem csinált semmit, nem ért el valódi eredményt.

A hatvanas években az irodalmi-társadalmi megújulásért létrejött Gruppo 63 csoport egyik alapítója volt, volt egy írása Nyelv és ellenállás (Linguaggio e opposizione) címmel. A költészet és a nyelv ma is lehet a szembenállás eszköze? Illetve az-e?

A költészet funkciója alapjaiban nem változott meg. A kérdés sokkal tágabb. A költészet és az irodalom olyan művészet, amelynek anyaga és eszköze a nyelv. A nyelv ugyanakkor a politika eszköze is, az volt, ma is az. Arra használja, hogy hamis benyomást keltsen a valóságról. Mert amiket a hatalom mond, az változó arányban ugyan, de lényegében hamis és torz. Ugyanis a célja, hogy meggyőzze az embereket arról, amit mond. Az irodalomnak számos formája van, de leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy a költészet ezt forgatja fel, töri darabjaira, ugyanis a költészet kell, hogy legyen az, amely a legközvetelenebbül használja a nyelvet, a szavak jelentését, az egymáshoz való viszonyukat, abból a célból, hogy felfedje azt, ami igaz, és azt, ami hamis.

Nem tunyult el mára mégis a költészet ebből a szempontból?

Sokfajta költészet van ma is, de alapvetően igen.

1971-es regénye, a Vogliamo tutto (Mindent akarunk) nemcsak az 1969-es torinói események dokumentuma, hanem társadalmi és nyelvi dokumentum is: az autógyár sztrájkoló munkásai és az utcai harcok szereplői hangján szólalt meg, először az olasz irodalomban. Másrészt az északra migráló déli típus bemutatása politikailag kifejezetten inkorrektnek tűnhet egy mai olvasónak.

Politikailag abszolút nem korrekt, ez így van. A könyv főszereplői, akik a városi munkások tömegét alkotják, délről származó falusi emberek, falusi emberek gyerekei. A hetvenes években etnikai regénynek nevezték ezt a könyvet. Etnikai regénynek, amely szemben áll a polgári irodalommal, a 19. század nagyregényének hagyományával, amelyben az egyén nagyon jól meghatározható és körülírható, pszichológiai szempontból elsősorban. Ez az egyén általában a társadalom ellen küzd: azért harcol, hogy fennmaradjon a társadalomban. Ezzel szemben a mi emberünknek nincs egyénisége, nem egy individuum abban az értelemben, hogy ő nem egy, hanem egy a sok közül. Mindaz, amit tesz, hozzá hasonló emberek sokasága teszi. Így válik egy közösség, egy kollektív lét, egy politikai osztály részévé. Ezt a tömeget az Olaszország déli részéről érkező proletárok alkotják az északi gyárakban, ahol rohamosan nő az ipari termelés, a körülmények pedig embertelenek. Ez csak egy idő után válik politikai kérdéssé, eleinte a mi emberünket egyáltalán nem érdekli a politika, pénzt akar keresni, aztán lógni a munka alól. Ez a hozzállás sem csak rá jellemző, általános volt.

Ami a nyelvet illeti: a regényben én nem egy író vagyok, aki elmesél egy történetet. Fogtam egy személyt, akinek nem az egyéni története számít, hanem az, hogy ő egy a sok közül, és a regény végére politikai erővé alakul, parlamenten kívülivé. Egy élő nyelvet akartam létrehozni, épp ezért nincs központosítás a szövegben, mert az a mondatszerkezet sajátja, amely pedig az írott nyelvé. A szöveg azt a benyomást kelti, hogy a szereplő a saját hangját használja, nem pedig az íróét. Hozzáteszem, ez egy mesterséges élő nyelv, mert nem déli dialektusban beszél, hanem egy olyan nyelven, amit az olasz olvasó egyrészt megért, másrészt az is világossá válik belőle számára, hogy a mesélő földrajzilag honnan származik. A nyelv maga válik aztán a harc eszközévé, ellene megy a hivatalos baloldalnak is: a könyvben, nagy gyűlést leíró jelenetben határozottan elkülönül az őt képviselni próbáló szakszervezet nyelvezetétől, a szakszervezetétől, amely politikai kompromisszumra törekszik. Amikor ez az erő elszabadul, akkor sokkal többet ér el végül, mint amit a szakszervezet akar. Ez a szembenállás nyelvi szinten jelenik meg először.

A költészetnek és az irodalomnak lehet ma még politikai ereje?

Olaszországban, éppen a Berlusconi-évek alatt, a kultúra lenézett dolog lett. Egy kellemes valamiként kezelik. Nem fontos. Az értelmiségi szerepét lekicsinylik, nem tartják sokra. A legrosszabb dolog a berlusconizmusban, hogy az emberek rossz énjét használta ki és erősítette fel. Kiskorunkban azt tanuljuk, hogy nem szabad hazudni, nem szabad gonosz dolgokat csinálni, nem beszélhetünk csúnyán stb. Ezt hívjuk nevelésnek. Berlusconi gyakorlatilag eltörölte ezt. Épp az ellenkezőjét képviseli. Az emberek azt gondolják: „Én is lehetek bunkó és vulgáris. Én is hazudhatok.” A vulgaritásból életmodellt csinált. Megmérgezte a közmorált.

Korábban mondta, hogy a foci jelentett új közösségi élményt egy nemzedéknek a hetvenes évek tisztogatásai után. Ma a Facebook vagy más közösségi oldalak jelenthetik ennek az alternatíváját?

Attól függ, hogy mire használod, de igen, megvan benne a lehetőség. Erre példa az Öt Csillag Mozgalom is. Ugyanakkor ez a mozgalom sokkal inkább szól az általános tiltakozásról, egyfajta ellenzékiségről. Beppe Grillo (a mozgalom vezetője) nem hozott létre szervezetet, és valódi elveket sem képvisel. Valami ellen jött létre, de a tiltakozás önmagában nem képes megváltoztatni a dolgokat. A konkrét dolgok a tiltakozáson túl vannak.

Mintha a tiltakozásak a Facebookon és a közösségi oldalakon sokak számára kifogást jelentenének a nyugati társadalmakban, hogy ne tegyenek meg dolgokat, de mondhassák, hogy ők tiltakoztak.

Ezzel teljesen egyetértek.

***

Nanni Balestrini

1935-ben született Milanóban, központi alakja az ötvenes és hatvanas évek fordulóján formálódó olasz neoavantgárdnak, amely az I Novissimi (A újak) antológiában, majd az egész olasz irodalmat és kritikát megújító, programot azonban nem hirdető Gruppo 63 csoportban ölt testet. Utóbbinak egyik alapítója, a csoportnak tagja még többek között Edoardo Sanguineti, Alfredo Giuliani, Umberto Eco, Adriano Spatola, Giulia Niccolai is.

Balestrini 1961-ben elsőként ír számítógéppel verset (Tape Mark), majd az 1971-es Vogliamo tutto (Mindent  akarunk) című kísérleti regényében először írja meg a "forró őszt" megelőző 1969 torinói munkássztrájk és utcai harcok történetét, a felkelők szemszögéből. A Gli invisibili (A láthatatlanok) című könyve a '77-es  generációnak állít emléket és a terror éveinek csúcsosodását írja meg 1987-ben. Két évvel később a Feltrinelli könyvkiadó bombamerénylet előkészítése közben felrobbanó alapítójáról, Giangiacomo Feltrinelliről ír könyvet (L'editore, A kiadó), 1994-ben az AC Milan szurkolóiról jelenik meg regénye (I furiosi, A dühödtek).

Kísérleti költő, a háború utáni olasz irodalom egyik legizgalmasabb alakja és motorja. Vizuális  művészként is tevékeny, 2012-ben a tizenharmadik Documentán mutatta be számítógéppel  generált "végtelen videoklipjét" Tristanoil címmel (ld. a fenti részletet belőle), amelyet 100 napig vetítettek Kasselban.

Puskár Krisztián