A prágai temető a jól ismert Eco-univerzumból építkezik: a regény a híres összeesküvés-elméletek és az antiszemitizmus gyökereinek kutatása során az igazság és fikció, valamint a tények és azok meghamisítása közti veszélyesen vékony határvonalat rajzolja fel, és közös nyomozásra hívja olvasóját. Hogyan sikerül Ecónak megteremtenie a gonosz Forrest Gumpot? Jogos volt-e a római főrabbi felháborodása a regény olasz megjelenésekor?

A prágai temető tömény történeti adattár krimiszállal, összeesküvésekkel. Hőse, Simonini ott van az egységes Olaszországért harcoló Garibaldi mellett, kapcsolatba kerül a Dreyfus-üggyel, az orosz titkosszolgálattal, plagizálja Maurice Joly A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című uszító munkáját, gyűlöl és megvet mindenkit. Az olvasó néha úgy érzi, menthetetlenül elveszik ebben az adattengerben: a szabadkőművesek és a zsidók történelme, a 19. század Európájának közismert és idegen csengésű nevei keverednek és válnak bonyolult összeesküvések szöveteivé.

Az írói fantázia szülte főhős, Simonini valóban élt történelmi alakokkal kerül kapcsolatba. Simonini antiszemitizmusa, nő- és jezsuitagyűlölete, rasszizmusa kisgyerekkorától mélyül. Ügyes hamisító, lelkiismeretlen ember, akinek voltaképpen nincs személyisége. Elvek helyett a kritikátlanul átvett ítéletek határozzák meg, nincsenek valódi kapcsolatai, egyetlen örömforrása az evés. Két nagyapai öröksége van: antiszemitizmusa és falánksága. Mindkettőt automatikusan veszi át, próbál érzéseket csatolni hozzájuk, de a mantrázás, a kényszerítettnek látszó póz miatt nem válnak a személyiség szerves részévé.  Simonini egyike a legvisszataszítóbb irodalmi alakoknak, aki mély meggyőződéssel fröcsög teljesen üres frázisokat, nem hajlandó tudomást venni az ezeknek ellentmondó tapasztalatairól, amelyeket hihetetlen egyszerűséggel és felületességgel fordít ki, ha netán a rögzült világképe felől elbizonytalanítóak, nyugtalanítóak volnának. Egy saját maga által kreált, hamis világban él, amely végül teljesen beszippantja.

A prágai temetőben a feljegyzéseit író profi hamisító Simonini tragédiája, hogy végül már saját magáról sem tudja, kicsoda, melyik is az igazi énje. Hasadt személyiségként él, emlékezete kihagy, visszaemlékezése így három elbeszélő szólamból formálódik: Simonini kapitányéból, Dalla Piccola abbéjéből és az Elbeszélőjéből. Mindhárman ugyanazt a sorsot, életutat mesélik el, de ahol Simonini emlékezete nem működik, ott aktiválódik Dalla Piccoláé, az Elbeszélő pedig akkor lép a tettek mezejére, ha a szálak úgy összekuszálódnak, a visszaemlékezés úgy szétesik, hogy kívülről kell újrateremtenie a múltat. A fikció valósága keveredik a (re)konstruálttal, de nem csak Simonini életének felvázolásában, hanem az európai történelem terepasztalán is, ahová Eco küldi antihősét.

A hamisság tehát gazdag motívumhálón bontakozik ki A prágai temetőben. Simonini hamisítóként, spionként működik a 19. századi, forrongó Olasz- és Franciaországban, elvegyül, beépül az identitását kereső nemzetek különböző csoportjaiba. Nem számít, ki a megrendelője, büszke arra, hogy olyan összeesküvés-elméletekkel zavarja össze áldozatait, amelyekhez az irodalomból merít ötleteket. Egészen pontosan plagizálja például Eugène Sue vagy Alexandre Dumas munkáit. Meggyőződése ugyanis, hogy az összeesküvés „egy forma, [amely] tetszés szerint tölthető ki tartalommal”, ugyanis „egy spionnak, ha valami hallatlan dologgal házal, csakis olyan történetet szabad elmesélnie, amit a használtkönyves pultokon bárki megtalálhat”, mert az emberek csak azt hiszik el, amit hallottak már valahol.

És tulajdonképpen Simonini meggyőződése szerint jár el Umberto Eco is A prágai temetőben: gyakori olvasója az újdonság helyett egy otthonos közegben találja magát, ahol a szereplők nevei  és a terepasztal ugyan új világot teremtenek, a dramaturgia alapvetően mégis az életműből jól ismert (és szeretett) sémák, szabályok szerint bontakozik ki. Bár a 19. századi európai történelem közismert epizódjai elevenednek meg Simonini körül, az olvasó számára igazi kihívás követni a cselekményt: ahogyan az összeesküvés-elméletek vezetik félre a regény történelmi alakjait, úgy kerül az olvasó is egyre mélyebbre a regényvilág spiráljában, és már-már abban is kételkedni kezd, amiben korábban biztos volt.

Eco olaszul 2010-ben megjelent regényét támadások is érték a szereplők, különösen Simonini reflektálatlan gyűlölködése miatt. Riccardo Di Segni, Róma főrabbija szerint félreérthető a könyv üzenete, előfordulhat, hogy az olvasója felteszi azt a kérdést, hogy most akkor tényleg világuralomra akarnak-e törni a zsidók. A prágai temetőnek valóban nem célja árnyalni az antiszemitizmus jelenségét, elemezni a gyökereit, rámutatni a téves fejtegetésekre – ahogyan nem teszi ezt akkor sem, amikor Simonini visszaemlékezéseiben sok más mellett a nők alsóbbrendűségéről, a nemzetkarakterológia legostobább sztereotípiáiról értekezik. Eco éppen az ostobaság szabad burjánzásával mutat rá az előítéletek hamisságára: Simonini és a vele kapcsolatba kerülő összeesküvők gyakran primitív egyszerűséggel megfogalmazott céljai, elméletei a regény kiapadhatatlan humorforrásai. Találóan hasonlítja a New York Times kritikája Simoninit egy gonosz Forrest Gumphoz: ott van mindenhol, inkább ösztönből, mint tudatosan cselekszik, a közönsége pedig röhög rajta. Az olvasó az első előítéletes passzusoknál még felhúzza a szemöldökét, de a sokszor ismételt, töményen adagolt frázisok hamar nevetségessé válnak, és éppen az állandó bizonygatás, a mantrázás mutat rá arra, hogy milyen ingatag, milyen könnyen kikezdhető a pusztán hamis ítéletekre épített világkép.

Umberto Eco: A prágai temető, fordította Barna Imre, Európa Kiadó, 2012, 564 oldal, 3600 Ft