Neil Gaiman rákapott a sötétebb hangulatú gyerekkönyvekre, a Coraline és a Temető könyve után most jelent meg magyarul a következő, a Farkasok a falban.

Ha egy szerző műveit kultusz övezi, feltüzelt rajongói akár a bevásárlólistáját is örömmel fogadják. Neil Gaiman is pont ilyen. Látszik, hogy remek ötletei vannak, de ahhoz már nem fűlik a foga, hogy tisztességesen meg is írja azokat. A gyerekkönyv-műfaj ezért is telitalálat, nem kell bele sok szöveg, gyakorlatilag elég maga az ötlet is. Meg amúgy is tele van képpel.

Mindkét említett regénye, a Coraline és a A temető könyve is remek ötleteket illesztett össze, ám a terjedelemhez képest hosszú és sztorizgatós felvezetés után összecsapta a befejezésüket. Ez különösen dühítő volt a több szereplőt mozgató, izgalmas mellékszálakat sejtető A temető könyvé-nél.

Szerencsénkre a Farkasok a falban túl rövid ahhoz, hogy Gaiman átverhesse az olvasót. A történetet tökéletesen összefoglalja a cím, a fülszövegből pedig szinte már a felét megismerjük: a kislány Lucy meg van győződve róla, hogy a házuk falában farkasok élnek, ám a családja nem hisz neki. Azután egy szép napon a farkasok fogják magukat és kijönnek a falból, Lucy-éknak pedig menekülniük kell. Gaiman rövidke meséje néhány mesketés, kissé modoros jelenetet és egy nagyon oda nem illő poént leszámítva kellemesen borzongató, jópofa fordulattal.

Az önmagában talán egy A4-es oldalt kitevő szöveget nem érdemes önállóan kezelni, mert Dave McKean illusztrációi nem csupán kiegészítik a mesét. A képek néhol szabályos panelekbe rendeződnek, még szövegbuborékok is vannak, ezért ha úgy tetszik, akár képregényként is tekinthetünk a műre. Máshol pedig az ötletes, szabálytalan beírás miatt a szöveg az illusztrációk szerves részévé, a két alkotó pedig egymás meghosszabbításává válik.

Gaiman és McKean pályafutásuk kezdete óta elválaszthatatlan alkotótársak. McKean munkáit a magyar olvasó leginkább a Sandman borítóiról, illetve az Arkham elmegyógyintézet című képregényből ismerheti. Művészetével barátkozni kell: rajzokat, festményeket, fotókat és mindenféle diribdarab holmikat összemontázsoló képei nagy mennyiségben már-már élvezhetetlenek, és első látásra vonalrajzai sem túl barátságosak. Ezúttal is, jó szokásához híven fotókat és festményeket dolgozott össze, sőt tapétamintaként a kész oldalak skicceit is felhasználta.

Amit Gaiman és McKean a gyerekkönyvekkel képviselnek, furcsa műfaj. A Coraline és A temető könyve illusztrált meseregények, míg a Farkasok a falban tele van képekkel, így kifejezetten gyerekkönyvnek tűnik. Ám az előző két mű komorságát ismerve jogosan merülhet fel a kérdés: a mostani könyv a gyerekeknek szól? Egyéb munkáihoz képest McKean illusztrációit akár derűsnek is tarthatjuk, ám szürreális, groteszk montázsai mégis távol állnak a mai mesekönyvek - általában - vidám, kerek képi világától.

Ezért gyanítható, hogy a gyűjtők és a képregényszeretők szívesebben forgatják majd a kötetet, mint azok a szülők, akik gyereküknek keresnek értékes olvasmányt. Pedig a látszattal ellentétben  a Farkasok a falban nem rémmese: itt nincsenek élve kibelezett farkasok, öncsonkító mostohanővérek, sem nevelt lányának szívét kivágni vágyó gonosz királynő, mint a Grimm-mesékben. Gaiman és McKean furcsa meséjében csak farkasok vannak a falban. Akik aztán kijönnek.

Neil Gaiman-Dave McKean: Farkasok a falban, Agave Könyvek, 2011, 56 oldal, 2980 Ft

Néznivaló: Részletek a könyvből