A fekete zongora kéziratának eredménytelen küldözgetése után Baráth Katalin úgy döntött 2009-ben, hogy nem vár tovább, magánkiadásként megjelenteti a kotnyeles eladókisasszony, Dávid Veron történetét, és menedzselni fogja saját magát. Ekkor figyelt fel a századfordulós krimire az Agave Kiadó. A fekete zongora (2010) és A türkizkék hegedű (2011) után a júniusi Könyvhétre jelenik meg a harmadik Dávid Veron-könyv, A borostyán hárfa. Baráth Katalinnal a női krimikről, a ponyvákról, a szerencsétlen kritikusokról és a szerzői brand építéséről beszélgettünk.

Korábban egy interjúdban azt mondtad, próbálod felidézni, újrateremteni azt a világot, amiben az elődeink éltek, azok az emberek, akiknek az élete semmivel sem jelentéktelenebb, mint a történelemkönyvek szereplőié. Közben viszont unalmasnak tartod magad. Hogy is van ez?

Úgy, hogy remélem, harminc év múlva lesz majd valaki, aki írni fog egy tanulmányt vagy bármit a kapitalizmust építő nőkről, és akkor ő majd engem talál érdekesnek. Az unalmasság és az érdekesség diakrón viszonyban vannak egymással.

Ezért nem a jelenünkben nyomoz a krimijeid hősnője, Dávid Veron?

A kortársak túl közel vannak hozzánk, nehezebb érdekesnek látni őket. De ez szubjektív vélemény, a személyes érdeklődésem a 19. és a 20. század fordulóját övezi. Eszembe sem jutott kortárs közegben játszódó könyvet írni. Azt tudtam, hogy történelmi krimit akarok, és hogy szeretem ezt az időszakot, így összeházasítottam a kettőt. Nyilván nem fogom ezt csinálni a nyolcvankilencedik Dávid Veronig. Egyszer váltani fogok, és nem kizárt, hogy kortárs dolog lesz belőle.

Olvasóként úgy látszik, mintha a múlthoz fordulás tendenciát jelentene a magyar krimiben.

A Könyvfesztiválon mondta azt az egyik skandináv krimiszerző, Lene Kaaberbøl, hogy a skandináv országokban azért van sok kortárs krimi, mert annyira nincs náluk bűnözés, hogy izgalmas elképzelniük, milyen volna, ha lenne. Viszont ha lőnek kint az utcán, akkor az ember nem szívesen olvas arról, hogy lőnek kint az utcán. Kicsit ilyen az én választásom is, én sem szívesen olvasok félig-meddig dokumentarista kortárs regényeket, amikben politikusok fúrják egymást. Ha szórakoztatásra vágyom, akkor lépéstávolságot kell tartanom.

Miért egy női, amatőr „magánnyomozót” választottál a századfordulós, 20. század elején játszódó krimijeid hősének?

Igazából Dávid Veron nem egy magánnyomozó, egy női magánnyomozó ugyanis túl nagy anakronizmus lenne – amiből egyébként így is találni eleget a könyvekben. Veron amatőrizmusában sok kiaknázható lehetőség adott, azért is szeretem, mert bár nem üres koponyával áll a dolgokhoz, az egyénisége mégsem olyan, hogy profi bűnüldözőként is jól működhetne. Valószínűleg ezért is marad mindig amatőr – és ez most óriási spoiler volt. Különben idegesítő lenne. Caleb Carrnak van például egy kétkötetes, a századforduló New Yorkjában játszódó krimije, aminek egy magyar származású, úttörő klinikai pszichiáter a főszereplője. [A halál angyala (Agave, 2007); A sötétség angyala (Agave, 2008) – a szerk.] A hős mellett ott egy női segítő, aki tulajdonképpen az első New York-i rendőrnő lehetne. Na, ő teljesen valószínűtlen abban a sztoriban, a nyomozásba kezdő csapat minden férfialakja működőképes, de a csaj tisztára ellenszenves amiatt, hogy külön és folyamatosan be akarja bizonyítani, hogy ő mennyire kemény.

Volt olyan irodalmi vagy történelmi alak, aki hatással volt Veron megrajzolására?

Nem volt semmi konkrét. Benne olyasvalakit próbáltam megteremteni, aki a polgárság és a parasztság határán mozog. A polgárlányokról ugyanis maradt fenn valamennyi adat, de a Veron által képviselt átmenetről, az alföldi városok polgárosodásáról kevés elbeszélő forrás áll rendelkezésre, a téma feldolgozatlan, nem is igen tudtam mihez nyúlni. Viszont nem akartam polgárlányt csinálni Veronból, érzékeltetni akartam azt a kettősséget, ami miatt egy polgárosodó parasztlány egyik világban sem érzi otthon magát. Az irodalomból főleg az emlékiratok, életrajzok segítettek, de A borostyán hárfába például átemeltem egy teljes bekezdést a Pacsirtából. Amikor Veron Szabadkán mászkál a harmadik könyvben, Kosztolányi egyik városleíró részlete abszolút odaillett – olyannyira, hogy a korrektor észre sem vette először, és még ki is javította Kosztolányit.

Mi a fontosabb neked? A rejtély, a krimiszál vagy az, hogy a 19. és 20. század fordulóján egy kisvárosi nő hogyan indul el az emancipáció útján?

A rejtély megfejtését próbálom nagyon komolyan venni, ettől még csomó minden van, ami foglalkoztat. Például Dávid Veron abszolút nem számít a korszak egyedi alakjának. Egyszer megkaptam egy kritikától, hogy a lányok nem is ilyenek voltak, hogy volt mellettük gardedám és így tovább. Ilyenkor látszik, mennyire sematikus a történelemszemléletünk, amikor általánosan tudott tények alapján képzeljük el az összes nőt, aki akkor élt, és azt gondoljuk, nem voltak kivételek. Közben marhára nem szeretnéd, ha rád is így gondolnának néhány évtized múlva. Emiatt fontos körbenézni kicsit, megmutatni, milyen lehetőségei voltak egy korabeli nőnek. Legelőször a kivételekbe fogsz belefutni, mert ők írtak önéletrajzot, őket perelték be, ők voltak kiugróak a dokumentálás szempontjából. És akkor láthatod, hogy Dávid Veron hozzájuk képest egyáltalán nem jelent kivételt.

Ezek szerint nem akartál „női krimit” írni?

Ha nincs is mögötte olyan megfontolás, hogy pótoljam a női hősöket a magyar populáris irodalomban, arra azért gondoltam, hogy a felmérések alapján a nők olvasnak többet. Ilyen szempontból valóban „női krimit” akartam írni, vagyis olyan könyvet, amire nem lehet azt mondani, hogy: hát ez fiús, ezt tegyük félre. Mint ahogy így van ez sok skandináv kriminél, például Nesbønél, és attól függetlenül, hogy én ezt a fajta krimit is szeretem, el akartam kerülni. De nem hiszem, hogy van „női krimi”, inkább hősnők vannak. Egyébként írói feladatként sokkal izgalmasabbnak találnám azt, ha egy férfiről kellene írnom.

És írnál egy férfiről?

Írnék. Csak tényleg az az érzésem, hogy ötből négy kriminek férfi főszereplője van, és nem akarom gyarapítani ezt a sort. Nem gender szempontok miatt, inkább gyakorlati megfontolásból: nem akarok kiadni olyasmit, amiből már marha sok van a kortárs piacon.

Miért a klasszikus krimik sémáját választottad?

Egyrészt, mert szeretem a klasszikus krimiket. Másrészt egy személyes attitűd is közrejátszott: elég öreg vagyok már ahhoz, hogy tudjam, mi az, amit én élveznék – mást nem is tudnék írni. Ha írnék egy hard boiled krimit, a harmadik oldalon paródiába fordulna: lerágnák a nyomozó ballonkabátját a patkányok, lógna a gatyája, ilyesmik. És nem akarom megírni a tizennyolcadik hard boiledot, miközben magyar klasszikus krimi nem igazán van. Meg engem inspirál a szabályoknak való megfelelés. Ez összefügg a reklámszakmával: iszonyú kötöttségeken belül kell mozognod, és a sablonokból kell valami újat, feltűnőt alkotnod. Imádom kitalálni, gondosan felépíteni, csinosítgatni a szerkezetet. Klasszikus lúzer és lusta módon azonban azt a részt nem szeretem, amikor le kell ülni és meg kell írni magát a teljes könyvet. De ha van két hetem, amit csak erre szánok, gyorsan dolgozom. Igaz, az a két hét gyilkos a körülöttem élőknek és nekem is.

Magyar-történelem szakon végeztél az ELTE-n, készül a társadalomtörténeti disszertációd, mellette reklámszövegíróként dolgozol, népszerű író vagy. Érzel feszültséget az elefántcsonttorony és a fogyasztói igényeket kiszolgáló szakmák között?

Már nem látom annyira elefántcsonttoronynak az egyetemet, mert kiöregedtem onnan. Nyilván annak idején az ember bele volt szerelmesedve az összes kortárs szépíróba, meg beszélte azt a tolvajnyelvet, amit az irodalmárok használnak. Aztán végzel, eltelik öt-hat év egy másik közegben, egyre kevesebbet használod ezt a tolvajnyelvet, és lassan megtalálod magad, meg azt, ami érdekel, amiben hosszú távon jól érzed magát. És innentől kezdve a mesterségesen fönntartott elefántcsonttornyot már nem tartod szem előtt, hanem a választásodnak akarsz megfelelni.

Mégiscsak egy hibrid műfajt választottál, ami a magas irodalom határán egyensúlyoz, a krimi a legtöbbet kutatott, elemzett populáris műfaj. Írnál igazi ponyvát, mondjuk egy romantikus vagy útkeresős lányregényt?

A vegytiszta ponyvával semmi gondom nincs, nem ezért nem azt írtam. Azzal, hogy egy szórakoztató műfajt választottam, megtettem az első nagy lépést, vállaltam az összes olyan kritikát, amit ebben az esetben a komoly irodalmároktól begyűjthetsz. Kizárólag azért nem írok például útkereső lányregényeket, mert az eltérő alkatom miatt nem tudnám komolyan venni magam munka közben, de alapvetően ugyanabban a kalapban vagyunk. A krimi átjárhatósága inkább az irodalmárok szempontjából hangsúlyos, gyakorlatilag viszont nem működik.

Hogy érted, hogy a magas és a populáris irodalom közötti átjárhatóság nem működik a gyakorlatban?

Egyrészt nagyon sok kritikus nem veszi tekintetbe a műfajt, amit éppen kritizál, nem ismeri a szabályokat. Például, amikor a Kötve-fűzve azt mondja, hogy A türkizkék hegedű sablonos, akkor olyan elvárást érzek, amit a szépirodalmi krimik elégítenek ki, amikor kifordítják a műfaji szabályokat. De én ilyesmit nem ígérek az olvasóknak, nálam a könyv végén megoldódik a gyilkosság. Ha ezt a szerződést nem tartanám be, nem működne, amit írok. Van két-három olyan kritikus, aki ezen szabályok felől olvassa a krimiket, de a többség – mondjuk úgy – nem professzionális krimiolvasó. Rendszeresen megkapom, hogy miért foglalkozom ilyen komolytalan dolgokkal, miért nem írok mély társadalmi problémákról – de mikor mernék egy szépírón számon kérni, hogy tök más tematikával foglalkozzon, mert szerintük problémás, amit csinál? Ez egy nagyon erős paternalizmus a kritikusok, az irodalmárok részéről: nem veszik komolyan, hogy a krimi alapvetően fikció, és sokszor olyan pontosságot várnak el, mint egy ismeretterjesztő műtől.

De azzal, hogy egyre gyakrabban fordul a kritika figyelme a szórakoztató műfajok felé, elismeri, hogy érdekli. Talán csak idő kell, hogy megtalálja azt a formát, nyelvet, amivel írni is tud róla.

Remélem, hogy csak idő kell. Az érdeklődés pozitívum, és nem mindenki olvassa olyan szőrszálhasogatóan, mint amit az imént kiemeltem. Az angolszász kritikában nem égő szórakoztató könyvekkel foglalkozni, ezt a kritikai modellt pedig itthon is ismerik, talán ezért vállalják fel a kritikusok, hogy olvasnak ilyesmit. Viszont igazából azt tudják, mihez kell fordulniuk, milyen eszközökhöz nyúlhatnak, amikor például Esterházyt elemeznek – hasonló készlet a magyar kritika számára még nem áll rendelkezésre a krimik, a szórakoztató műfajok esetében.

Milyen szinten foglalkoztatnak a nem értő kritikák?

Amikor az első könyv megjelent, jobban foglalkoztattak. Minden elsőkönyves arra vágyik, hogy mindenki szeresse azt, amivel jelentkezik. Aztán műfajtól függetlenül rájössz, hogy nincs olyan, amit mindenki szeret. És túlteszed magad a dolgon. Ma már csak öt percig idegesít, és aztán túllépek rajta.

És milyennek képzeled az olvasóid, kinek írod Dávid Veron történeteit?

Most éppen az anyukám korabeli nőket látom magam előtt, amire egyáltalán nem számítottam akkor, amikor elkezdtem írni, de a felfedezés nagy örömet szerzett. Először olyanokat képzeltem el, amilyen én vagyok, és olyan könyvet akartam írni, amilyet én szívesen olvasok. Csak azóta a visszajelzések alapján kiderült, hogy ez egy tágabb közönség: magyartanárok, az ismerősök anyukái jeleznek vissza, olyanok is, akik tíz éve meghalt szerzőket olvasnak, és nehezen találnak relatíve igényes szórakoztató könyvet a kortárs szórakoztató irodalomban. Ennek nagyon örülök. 

A sorozatosság a kortárs krimiirodalomban is egyre erőteljesebb, szinte minimumnak számít, hogy a szerzők trilógiákban gondolkozzanak. Mint reklámszakember hogyan látod: így jobban megszólíthatóak az olvasók?

Egyszerű: ha csinálunk egy márkát, utána baromi nagy meló megcsinálni egy teljesen másikat. Amikor elkezdtem a Dávid-regényeket, az Agave Kiadó vezetője, Varga Bálint azt mondta, legalább három regény kell, hogy észrevegyék az embert. Akár összefüggnek, akár nem a regényeid, kell belőle egy adott mennyiség, hogy fizikailag a könyvesboltban és átvitt értelemben is észrevegyenek. És persze, ha az olvasók megszeretnek egy világot, érdemes megadni nekik a lehetőséget, hogy benne maradhassanak.

Kívülről úgy látszik, nagyon tudatosan építed a saját branded: twittelsz, Facebook oldalt vezetsz, blogolsz, kommentelsz.

Ezek nálam az írástól teljesen külön indultak el, csak aztán összeértek. Így amikor magamat mint brandet építem, az nagyon közel van ahhoz, aki egyébként is vagyok. Próbálom úgy alakítani, hogy ne váljon szét a krimiíró és a civil Baráth Katalin, ettől természetesebbnek érzem a megszólalásaimat is a közösségi oldalakon vagy bárhol. Az írói vetületem egyébként is kisebbségben van a szakmám és a magánéletem mellett, és az igazság az, hogy van bennem egy nagy adag exhibicionizmus, amivel szívesen élek is. Nagy mázli egy kezdő írónak, hogy ma adottak ezek a csatornák, és nem kell szerkesztőségeken keresztülverekednie magát azért, hogy egyáltalán látható legyen.

De itthon ezzel egyelőre mégsem élnek túl sokan.

Ez talán azért is van, mert Magyarországon továbbra is elég konzervatív a szerzői szerepfelfogás, a hagyományos írókép, nagyon új dolog az, hogy szabadon szóljunk a közönségünkhöz. A bevett út az, hogy az általában bölcsész szakos lelkes fiatal elküldi a novelláját vagy a versét egy folyóiratnak, és majd talán egyszer meg is jelenik. Hiányzik az a természetesség itthon, hogy bátran, különböző nyílt fórumokon megmutassuk, mit csinálunk. De aki manapság könyvműfajjal foglalkozik, előbb-utóbb megtalálja ezeket a csatornákat, használni fogja, és onnantól sokkal kevésbé lesz a tőle független médiának kiszolgáltatott, ha a közönségével találkozik.

Dolgozol most új könyvön?

Haladnom kellene a disszertációmmal is, de öt-hat könyvötlet mindig van a fejemben, csak időm nincs megírni őket. Van például egy novellasorozat-ötletem, aminek ugyan van történeti vetülete, de nem kapcsolódik Dávid Veronhoz, hanem kortárs miliőben játszódik. Ha lesz időm, ezt megírom.

És lesz negyedik Dávid Veron-krimi?

Biztosan, mert tudom már nagyjából, mi fog történni benne, és nem szeretem sokáig altatni az alapötleteket.

Fotók: Pályi Zsófia