Nehéz lenne eldönteni, kikhez kíván szólni Gärtner-Kertész Tibor könyve. Nehéz lenne, mert a Nagyapám fegyvert rejteget, jóllehet a történelemről beszél, nem történelemkönyv, nem esszé, nem tanulmány és nem is történelmi regény. A Nagyapám fegyvert rejteget leginkább puha ceruzával kidolgozott korrajz.

A nagyapa fegyverrejtegetése nem a szöveg egészét kíséri végig, nem is maga a végkifejlet. A nagyapa alakja alibi, apropója annak, hogy a „száz évvel ezelőtti világba vezető időutazás” megvalósulhasson. „Engem az érdekel, hogy nagyapám és kortársai milyen tudás birtokában voltak, milyen érvek ismeretében döntöttek, egyáltalán mit gondoltak a körülöttük zajló eseményekről, legyen az – a mai szemmel – bármennyire téves, tudománytalan vagy nevetséges” – írja a szerző. Tárgya a korabeli hadügy, bel- és külpolitika, illetve ezek hatása a kortársak társadalmi helyzetére. Rámutat, hogy a kor társadalmában apolitikusnak lenni – akárcsak ma – gyakorlatilag lehetetlen, és mivel a történelmi események utólag nem okozhatnak meglepetést, a figyelmét a változások nem szűnő folyamatára irányítja, ami szükségszerűen meghatározza az ember gondolkodását, hétköznapjait.

Maga a szöveg azonban már nem áll össze történetté. A könyv inkább egyfajta rendszerezetlen ismeretanyag-halmaz, amely kedélyeskedve tálalja a magyar katonaság fehérneműhiányát, kiragad rövidebb-hosszabb eseményeket a világháborúból, foglalkozik a vörös és fehér terror napjaival, illetve teletűzdeli az egészet városi pletykákkal, anekdotákkal és különböző feltételezésekkel arról, hogy miket is mondott volna nagyapa, ha. Az időnként közbevetett (és többnyire meglehetősen erőltetett) szellemességek és egyéb kommentárok ellenére is nehezen olvastatja magát a könyv. Az adatok, a beékelt képek, sajtóidézetek és egyéb szövegek csak hozzávetőlegesen tartják be az idő linearitását. A szerző csapongó gondolatmenettel, ötletszerűen hajigálja be a különféle információkat és korokat, amik néhol szinte emészthetetlenül tömény név- és adatdózissá válnak, máshol meg habkönnyű, mesélős hangvételt megütve keverednek egymással. A kordokumentumok jelentős része az anekdotázó, könnyed epizódokban is lábjegyzetelt (ami ártani ugyan nem árt, de jobbára haszontalan), közben viszont néhány elem hivatkozás nélkül marad. A logikátlan lábjegyzetelés pedig sokszor zavaró.

A szöveg koncepciója nem titkoltan kettős: tükröződik benne a vágy, hogy a bel- és külpolitika, a háborús helyzet hivatalos közege mellé felsorakoztassa a társadalmi – elsősorban a polgárságot érintő és formáló – eseményeket, továbbá hogy illusztrálja, előbbiek miként hatnak az utóbbiakra. És mindez lehetne akár érdekes is, csak valahogy ez annak ellenére sem sikerül, hogy a szerző többször is felhívja erre a különlegességre az olvasó figyelmét.

Peregnek a lapok egymás után, mégsem jutunk egyről a kettőre. A véletlenszerűen villantott nevek, történelmi személyiségek, évszámok meg történések tarka kavalkádja pedig rendületlenül ömlik az oldalakról, és jóllehet készséggel elhisszük, hogy roppant gyűjtőmunka, hónapokig tartó levéltári kutakodás, archívumokban való fáradhatatlan böngészés előzi meg a könyv megszületését, a boldogságunkhoz önmagában mindez még kevés.

Gärtner-Kertész Tibor: Nagyapám fegyvert rejteget, Scolar, Budapest, 2012, 280 oldal, 2950 Ft