A Világvégében meg a Kafkában még jól működött Murakami arányérzéke. Bár kezdettől pengeélen táncolt a mainstream szemét és az irodalom között, de azért eddig többé-kevésbé sikeresen keverte ki bódító szövegkoktéljait a hiper- és a mágikus realizmus elegyéből. Az 1Q84 első két kötete azonban már erősen azt sugallta, hogy Murakami elindult a lejtőn. Jóhiszemű leszek, és a Japánban is idén megjelent A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei esetében inkább hullámvölgyet feltételezek. Annak viszont a legmélyét.
Persze ha valaki az agyament Birkakergető nagy kaland után (1982) olyan stílusteremtő remekművet volt képes összekalapálni, mint a Világvége és a keményre főtt csodaország (1985), akkor még van remény, hogy felébred a kómából. Bár nem lesz könnyű dolga innen visszaírni magát.
A Tazaki Cukuru ugyanis legfeljebb egy kreatív íráskurzuson, a Hogyan írjunk regényt Murakami stílusában? címmel meghirdetett szeminárium vizsgadarabjaként érdemelhetne némi figyelmet. Ott sem annyira az erényei, mint inkább selejtes megoldásai miatt. Hemzseg a tipikus elsőkönyves hibáktól: túlírt, egyenetlen tempójú, ugyanakkor tautológiák és önismétlések, olcsó bölcselkedések és ciki dialógusok akadályozzák az olvasót abban, hogy valami murakamisat mégis csak felépítsen magának. Mivel azonban a szöveg Murakamitól tényleg szokatlan módon egyetlen valamire való jelentéssel is alig bír, az olvasóra kemény munka vár.
A regény hőse a legszürkébb Murakami-figura, akivel eddig találkoztam. Persze ennél is nagyobb a baj, mivel ő valójában még csak nem is szürke, hanem színtelen. Négy barátja nevében mind szerepel valamilyen szín, egy idő után így is hívják egymást: Vörös, Kék, Fehér, Fekete. Két fiú, két lány. Egy szép napon ezek a kedves színes fiatalok mindenféle magyarázat nélkül kitagadják Cukurut.
Cukuru ettől olyan sokkot kap, hogy úgy marad. Amit a 16. oldalon megtudunk róla, az a 213-ikon még mindig érvényes. Murakami a közbülső oldalakon nem túl eredeti módon újra és újra lefesti ennek a tulajdonságok nélküli embernek az összes nem létező karakterjegyeit, és szemrebbenés nélkül képes számolatlanul emlékeztetni az olvasót, még a regény befejező lapjain is, hogy Cukurunak egyetlen úgynevezett hobbija van, rajong a vasútállomásokért. Mindegy neki, csak állomás legyen. Ha már nincsenek színek, legalább legyenek sínek. Mindezt úgy, hogy már rég kiderült, Cukurunkból idővel állomástervező mérnök lett.
A felnőtté válás küszöbén megrekedt mérnök tehát találkozik Szalával, a potenciális igazival. Ő veszi rá, hogy visszamenjen Nagojába, és tisztázza barátaival a tisztázhatatlant. Cukuru kéreti magát, de aztán enged, és visszamegy szülővárosába.
A Zarándokévek Liszt azonos című zongoraciklusára utalás. A művet az amúgy zenerajongásáról ismert szerző valósággal szétcitálja. Bármilyen gyengére sikeredett is, mégiscsak a könyvnek köszönhető, hogy Liszt Ferenc kompozíciója Lazar Berman tolmácsolásában az eladási listák élére került Japánban. A Liszt-darabot mindenesetre a könyvben Fehér játszotta gyakran, akivel Cukurunak nem egyszer, nem kétszer volt erotikus álma. Fekete is ott volt, mindig ketten kényeztették a fiút, aki rendszerint Fehérbe élvezett. A lányba, akit megöltek.
Az erotika a vezérmotívuma a könyv a könyvben történetnek is. Az egyetem Cukuru megismerkedik Haidával, akit a bölcselkedésen és a klasszikus zenén kívül kevés dolog érdekel. Ő csempészi vissza a regénybe a vezérmotívumot: felteszi a Liszt-lemezt, és közben elmeséli apja történetét, aki találkozott a halállal. A zongora fontos szerepet játszik a sztoriban, meg egy szütyő, aminek a tartalmára végül nem derül fény.
Haida és Cukuru kapcsolata homoerotikus képzelgésben kulminál. Cukuru a reggeli ébredés után még mindig merev pénisze fölött merengve képtelen eldönteni, álom volt vagy valóban Haida szájába ejakulált-e. Már-már kanti kérdésként merül fel benne: ha mindez nem az ő elméjének sötét mélyén ment végbe, akkor „mégis hova lövellt ki az ondóm?” Felcsillan a remény, hogy a mű netán az elveszett ondó keresésének történetévé növi ki magát, Proust (Az eltűnt idő nyomában), esetleg Tolkien nyomán (A gyűrű keresése). Mert a 113. oldalon már elviselhetetlenül unalmas a magát folyamatosan unalmasnak aposztrofáló figura.
„Az emberi szívet egy másik emberi szívvel nem csak a harmónia köti össze. Sőt, éppen hogy seb és seb hozza létre a mély kötődéseket. Fájdalom és fájdalom által, törékenység és törékenység által születnek a kapcsolódások.” Ilyen és ehhez hasonló divatos bölcselkedések mentén haladunk a lila ködön át a nagy semmi felé. Nem az a baj, hogy Murakami lement Coelhóba. Ezt már megtette néhányszor. Ezúttal azonban ott is maradt.
De én még csak nem is ezért nem szeretem Tazaki Cukurut. Hanem mert mindig csak félig issza meg a sörét.
Kling József
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei, Geopen, 2013, 333 oldal, 3990 Ft.
