A Scolar Kiadó idén ősszel adta ki a dán Janne Teller botránykönyvét, a Semmi című ifjúsági regényt. A két-három óra alatt elolvasható könyv, mely igazi világsiker lett, leszámol a gyermeki ártatlanságba vetett hittel: a valakivé válás nehézségét, az identitásukat nem találó gyerekek erőszakban tobzódó kegyetlen világát mutatja meg. Pedagógusok és könyvtárosok a megjelenést követően komolyan attól féltek, a regény öngyilkosságra késztetheti a gyerekeket – pedig a Semmi éppen arról szól, hogy igenis, van értelme élni, hogy önmagunkat sosem szabad feladni.

Egy dán kisvárosban, Taeringben új tanév kezdődik, azonban az egyik nyolcadikos gyerek – nem tudni, mi miatt – nem hajlandó visszatérni a megszokott rutinhoz, mert „semminek sincs értelme”, „ezért semmit sem érdemes csinálni”. Pierre Anthon azonban ahelyett, hogy rezignált gondolatait magában érlelné, kiül a kerítés melletti szilvafára és erőszakos prófétaként igyekszik meggyőzni igazáról az iskolába tartó osztálytársait.  Akik viszont hinni akarnak a valamiben, de a több oldalról is érkező támadás (a felnőttek látszatvilága és a kortárs fiú tagadása) próbára teszi a hitüket, ezért eldöntik, hogy bebizonyítják Pierre Anthonnak, a felnőtteknek, és legfőként saját maguknak, hogy „igenis, vannak dolgok, amelyek számítanak”.

Húsz 14 éves gyerek elkezdi keresni az élet értelmét. Eddig a pontig egy közepesen izgalmas ifjúsági regényt olvasunk, amelyben a sérülékeny kamasz lélek fellázad az ellen, amit nem akar elfogadni. Pontosnak pontos, de tizenkettő egy tucat történet – lenne, ha megmaradna a szokásos sablonoknál. A Semmi azonban nem ok nélkül lett botránykönyv: az Isten–haza–család mellett az individuum feláldozásáról, az ezektől való erőszakos megfosztásról, a kiüresedés következményeiről őszintén, mellébeszélés nélkül ír. Persze a gyerekek elszabadult agressziójáról Golding klasszikusában, A Legyek Urá-ban is olvashatunk – de ott egy lakatlan, civilizációtól, kultúrától, ingerektől elzárt szigeten kezdenek el tombolni a gyerekek. A hagyományos gyerekképbe ez még belefér, a sziget által jelentett eltávolítás miatt ez még elfogadható. Teller regényében azonban egy nagyon szokványos és békés környezetben, egyik napról a másikra válnak a gyerekek kegyetlenné és tesznek szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat.

A gyerekek Pierre Anthon meggyőzésére elkezdik az életben igenis fontos és értelmes dolgokból megépíteni a Fontos Dolgok Halmát, de ahogyan gyarapodik ez a gyűjtemény, épül az önigazolás emlékműje, úgy jönnek rá arra, hogy az egyéni identitást meghatározó dolgok az igazán fontosak. Amíg egy régóta vágyott zöld szandálról vagy egy sárga bicikliről csak nehéz lemondani, addig a hittől, a közösségtől, a családi kapcsolatoktól, az önmagunkról való rendelkezés szabadságától iszonyatosan fájdalmas megválni. A nyolcadikos gyerekek nem is mindegyikének megy ez magától – aki nem adja önként, attól viszont a többiek könyörtelenül elveszik. A megalázott gyerekek, a lényegüktől megfosztott személyiségek érthető dühöt éreznek társaik iránt, a kollektív düh növekedésével pedig egyre nagyobb áldozatot várnak az éppen soron lévő gyerektől. A testi-lelki fájdalmat a közös cél elérése teszi elviselhetővé: hogy a Fontos Dolgok Halmával bebizonyítsák, megerősítsék, hogy ők valakik, akik számára léteznek fontos valamik. A kiszakított értékekből felépült halom azonban nem hozza meg a várt eredményt: a tiszavirág életű világfigyelem lecsendesedése után a gyerekeknek szembesülniük kell azzal, hogy az egyéni identitás felszámolásával a közösségük, a közös céljuk is értelmetlenné vált.

Hogy hol vannak mindeközben a felnőttek? Sehol. Bezárkóznak a látszatvilágukba, nem akarnak tudomást venni a valóságról. A gyerekeknek elég úgy tenniük, mintha. Mintha minden rendben volna, mintha semmi rendkívüli nem történne – ha időben hazaérnek vacsorára, ha nem hiányoznak az iskolából, ha nem sérül a napi rutin, akkor a felnőtteknek végülis teljesen mindegy, valójában mi történt napközben. Az ő közömbösségük, a figyelmetlenségük és az érdektelenségük miatt döntenek úgy a gyerekek, hogy egyedül kell bizonyítaniuk. Nyilván nem minden tud titokban maradni – de egy-egy „rendbontás” kiderülésekor a felnőttek nem kérdeznek, csak büntetnek. Ez történik akkor is, amikor megtalálják a Fontos Dolgok Halmát – és így kerülnek csak még messzebb a gyerekek bizalmától. A gyerekek és a felnőttek közötti megértés, a közös nyelv megtalálása azonban akkor lehetetlenül el végleg, amikor a kritikusok a Fontos Dolgok Halmát műalkotásnak bélyegzik, a média a gyerekekből meg nem értett művészeket, haknizó celebeket csinál, a Halmot, vagyis az egyéni identitás pilléreit pedig dollármilliókért felvásárolja egy amerikai múzeum. A gyerekek önfeladása célját téveszti, az eladás során éppen a fontos, a nélkülözhetetlen valamiktől válnak meg, a lényegest értéktelenítik el, önazonosságukat, emberi mivoltukat teszik eladható tárggyá. Egyetlen éntudat- és csoportösszetartó erő maradt számukra: a gyűlölet. A gyűlölet forrása, az identitásválság, a zavar, az eredménytelenség miatt érzett düh pedig csak úgy tud megszűnni, ha a sérelmeket egy szimbolikus megtestesítőn torolják meg. Az agresszió, a pusztítás maradéktalan kiélése kell ahhoz, hogy lenyugodjanak.

Janne Teller ifjúsági regénye, ha semmi több nem volna benne a fentiek kimondásán túl, már azzal egy nagyon fontos szöveg lenne. Az érzékeny lélekábrázolás, a tömör, pontos narráció, a több szinten működő jelentésesség, a motivikus háló működtetése azonban irodalmi rangot is ad a Semmi-nek. A gördülékeny fordításnak köszönhetően a magyar szöveg élvezetes, az átültetett szójátékok jelentéssel bírnak. Míg A Legyek Urá-ban egy tárgyilagos hangú, külső felnőtt elbeszélő írja le, mi történik a gyerekekkel, a Semmi-ben a gyerekek egyike meséli el évekkel később, mi történt azon az őszön. Az identitás felépítéséről, megéléséről, az individuum válságáról az elbeszélő egy 14 éves lány nézőpontjából ír – a narráció szenvtelensége, a tragédiákkal szemben folyamatosan mélyülő közönye, az adott esetben az agresszió szükségszerűségét elismerő álláspontja teszik igazán provokatívvá a regényt. A Semmi friss nyelven, kortárs megközelítéssel szól a kamaszlét állandó problémáiról, az egzisztencialitás kérdéseiről, ezért meghatározó olvasmányélménye lehet egy mai tizenévesnek.

Janne Teller: Semmi (fordította: Weyer Szilvia), Scolar Kiadó, Budapest, 2011, 184 oldal, 2495 Ft