Kevés „elsőkönyves” könyvajánlójának megírását nehezíti, hogy az embernek meg kelljen harcolnia a párjával a recenziós példányért. És kevés bő ötszáz oldalas regény bizonyul utólag háromestés olvasmánynak. A sodró erejű Kakukkszót azonban – nyúljanak bármennyire is hosszúra az éjszakák – nehéz kétszáz oldal alatt letenni.

Azon agyalni, hogy milyen lett volna úgy olvasni a Kakukkszót, hogy nem tudjuk, ki írta, épp olyan értelmetlen, mint azon, hogy milyen lett volna Harry Pottert egy átlagos gyermekmeseként kézbe venni. A detektívregény úgy is magával ragadó olvasmány, ha jó előre tudjuk, hogy a Robert Galbraith álnév mögött J. K. Rowling rejlik.

Semmi trükk!

De miért ír álnéven valaki, akinek a valódi neve egyébként a világ egyik legértékesebb és legjobban eladható irodalmi márkája? Alighanem éppen azért, hogy elkerülje az elkerülhetetlent: nevezetesen azt, hogy az olvasó minduntalan párhuzamokat keressen a Kakukkszó és a Harry Potter világa között.

Igaz, ami igaz, Cormoran Strike-nál muglibb főhőst keresve sem találhatnánk. De még ha lenne is varázsereje: az alig 35 éves, ám koránál jóval idősebb magánnyomozó bumfordi alakjával, Afganisztánban szerzett műlábával és házisárkány ex-menyasszonyával inkább tűnik Hagridnak, mint komolyan vehető főhősnek.

Minden a helyén van

A világ sem lehetne ennél kevésbé mágikus: a mai London utcáin járunk, pontosan beazonosítható utcasarkokkal, hidakkal, épületekkel és nem utolsó sorban kocsmákkal. A műfajválasztás még a helyszínnél is szikárabb: a krimi klasszikus, Sherlock Holmes-i gyökereiig nyúlunk vissza, ahol a megoldáshoz a kérlelhetetlen logika, nem pedig az akció és az erőszak visz lépésről-lépésre közelebb.

Rowling – izé, Galbraith – rögtön az első fejezetben tálcán szolgál fel mindent, ami kell: az áldozatot, a luxuslakás erkélyéről kizuhant szupermodellt, Lula Landryt, a privát kopót, aki semmitől nem irtózik jobban, mint a Landry világát jelentő hírnévtől és bulvársajtótól, a megbízót, Landry fogadott bátyját, a milliomos John Bristow-t, valamint a nem várt segítséget, a nyomozóhoz frissen érkező titkárnőt, Robint.

Túl a nehéz gyermekkoron

A Harry Potter-párhuzamok persze itt is adják magukat, elég csak a főhős családi hátterére gondolni: Lula örökbefogadott gyermekként, egyetlen feketeként nőtt fel egy urizáló angol családban, vér szerinti szüleit pedig soha nem ismerhette – ugye ismerős valahonnan a szituáció?

A szerző azonban nem ragad le a magától értetődőnél, sőt. Ahogy peregnek az oldalak, úgy szaporodnak a mellékszereplők, és úgy visz minket a regény újra és újra gondosan megtervezett – ám nem egyszer kiszámítható – tévutakra.

A név kötelez

Rowling persze megéri a pénzét: a mesterien csepegtetett információmorzsák nemcsak az olvasó érdeklődését, hanem a regény feszültségét is végig fenntartják, a könyv későbbi fejezeteiben mind nagyobb hangsúlyt kapó párbeszédek pedig még a tempót is képesek folyamatosan fokozni.

Az egyes jelenetek szinte filmszerű snittekként követik egymást, a forgatókönyvíró munkamódszerét – különösen pedig ezt – ismerve egy pillanatig sem kételkedhetünk abban, hogy alaposan végiggondolt dramaturgiával van dolgunk.

Rowling rajongói körében

Álom, gyár

Olyan hollywoodi az egész! A szó jó és rossz értelmében egyaránt. A regény ugyanis távolról sem hibátlan: a pörgős tempóval és a sodró lendülettel szemben egy jókora adag felületességgel és elnagyoltsággal is találkozhatunk benne. A kezünkben lévő könyv legalább annyira a professzionális szórakoztatóipar terméke, mint amennyire irodalom. Ponyva a legjobb fajtából.

Sorozatszínészek

A regény karakterei – a főhős Strike-ot kivéve – meglehetősen baltával faragottak, még a jellemében Naomi Campbellt vagy Kate Mosst idéző áldozatról sem tudunk meg sokkal többet a bulvársajtó kliséinél. Hiába foglalkozik a könyv nagy része Lula utolsó két napjának feltérképezésével, sem egyéniségének finomságaiban, sem az őt körülvevő (és meghatározó) divatvilág bugyraiban nincs módunk igazán megmerítkezni.

Ott vannak aztán az elvarratlan szálak: vajon mi a jelentősége annak, hogy Strike Afganisztánban szolgált? Hát annak, hogy Robin vőlegénye éppen a regény kezdetét megelőző napon húzott jegygyűrűt a lány ujjára a Piccadilly Circus szökőkútjánál? Csak remélhetjük, hogy ezek a megválaszolatlan kérdések nem a hányavetiségnek szólnak, hanem annak, hogy a Kakukkszó egy sorozat első köteteként született.

Igen – mint mostanra már biztosan kitalálták –, Cormoran Strike és Robin Ellacott hét folytatáson keresztül fognak közösen nyomozni. A második kötet Silkworm (Selyemhernyó) címmel már meg is jelent, igaz, egyelőre csak angolul.

Az ideális Strike

Ennek az információnak a fényében válik különösen érdekessé a gondolat, ami sehogy sem hagyott nyugodni a könyv olvasása közben: vajon a megfilmesített változatban – mert egy pillanatig se legyen kétségünk afelől, hogy a könyvet hamarosan filmre viszik – vajon ki játssza majd Cormoran Strike-ot?

A többi kulcsszereplő egyáltalán nem lesz probléma: Robint a Mamma Miából ismert Amanda Seyfriedre bíznám, Sean Penn tökéletesen alakítaná John Bristow-t, Lula excentrikus popsztár barátjának szerepére pedig könnyedén találhatnának egy valódi, excentrikus popsztárt.

Na de Strike?

A párom szerint Puzsér Róbert lenne az ideális választás, és legyen bármilyen valószínűtlen, hogy a film producerei megfogadják majd a javaslatát, most hirtelen én sem tudok jobb ötlettel előrukkolni.

Egyelőre azonban örüljünk annak, hogy a Kakukkszót még azelőtt elolvashatjuk, hogy a filmes változatot bemutatták volna.

Balla Zsolt