A világ legismertebb horrorírójának fiaként Joe Hill vagy hihetetlenül bátor, vagy egyszerűen csak egy vakmerő bolond. Első regénye, A szív alakú doboz hamar felejthető kísértettörténet volt. Az Európa Kiadónál most megjelent második könyve, a Szarvak is csapnivaló, ha horrorként, misztikus thrillerként olvassuk. Ám tragikus szerelmi történetként akár emlékezetes is lehetne.
Ignatius Perrish jóravaló, rendes srác. A légynek sem ártana, nem tud hazudni és rendszeresen jár templomba. Egész életében egyetlen lányt szeretett: a gyönyörű, vörös hajú Merrint, akit feleségül akart venni, hogy azután boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Mint a mesékben. Csakhogy egy éve Merrint kegyetlenül megerőszakolták, majd meggyilkolták, Ig pedig ezt azóta sem képes feldolgozni, céltalanul, kiüresedve lézeng és nem telik el úgy nap, hogy ne gondolna a lányra. Ha ez nem volna elég, a kisváros összes lakója tényként kezeli, hogy ő követte el a gyalázatot. A tragédia első évfordulójának éjszakáját Ig a gyilkosság helyszínén tölti. Már-már teljesen beleőrülve a fájdalomba, végső elkeseredettségében Istent káromolja. Másnap pedig szarvak nőnek a halántékán, amihez különös, ördögi képességek is járulnak.
Egy jó embert felőröl a fájdalom és gonosszá válik, hogy megbosszulja szerelme gyilkosát – minden adott ahhoz, hogy Joe Hill második regénye, a Szarvak egy szívhez szóló tragikus történet legyen. De nem lesz az. A szarvak adta képességek közé tartozik, hogy akivel Ig kapcsolatba kerül, gondolkodás nélkül kimondja legtitkosabb gondolatait, többek között például azt, hogy kivétel nélkül mindenki egy kis pöcsnek tartja őt. És nem véletlenül. Mert Ig Perrish tényleg egy unalmas, szürke figura, semmi említésre méltó nincs benne. Egy ideig még sajnáljuk szerencsétlent, mert rossz neki – de mégis, ki a fenét érdekel egy olyan főszereplő, aki olyan, mintha nem is létezne?
Az összes mellékszereplő érdekesebb főhősünknél, például Ig bátyja, aki népszerű tévésztár, vagy az önértékelési zavarokkal küszködő barátnőpótlék. De a lány gyilkosa is csupán addig rendelkezik sajátos vonásokkal, amíg le nem lepleződik, onnantól kezdve már csak egyszerűen gonosz – és mindent szépen annak megfelelően tesz vagy mond, ahogyan azt általában a gonoszoktól megszokhattuk.
Ig a lúzerségéhez híven használja újdonsült hatalmát is: ide autókázik, oda autókázik, a gyilkosság helyszínén fetreng berúgva, aztán ismét autókázik egy kicsit, majd visszamegy fetrengeni, és így tovább. Közben pedig folyamatosan picsog. Még a gonosz is házhoz jön hozzá a végső leszámoláshoz, ami addigra talán már senkit sem érdekel. És mintha már Hillt sem érdekelte volna különösebben saját regénye.
A regényben fontos szerepet kap a hit, a keresztény szimbolika – nyilván nem véletlenül nőnek szarvak Ig fejére. De Hill ezzel sem tud mit kezdeni, fejtegetései megrekednek egy nagyszájú, dühös kamasz szintjén: templomba járni dögunalom, a papok ócska emberek, a Sátán pedig valójában nem más, mint egy szuperhős, aki kiszabadította Ádámot és Évát a kegyetlen, mindig igazságtalan zsarnok kertnek álcázott szuperbörtönéből. Isten pedig egyébként is „kapja be”. Máskor meg olyan nagyon komolynak szánt, de túl színpadias monológot ad Ig szájába, ami végeredményben csak nevetséges.
Mindezek alapján úgy tűnhet, hogy a Szarvak unalmas, rossz regény. Tényleg az lenne, ha a kínlódásokkal párhuzamosan nem ismernénk meg szép lassacskán Ig és Merrin történetét. Ezekben a flashbackekben Hill mintha magára találna: képes úgy írni a lányról, hogy a szerencsétlen Iggel együtt az olvasó maga is beleszeressen. És itt üt vissza a történet és a karakterek sekélyessége, mert ezek miatt egy piszkosul fájdalmas történet helyett csak egy tragikus sztorit kapunk. Holott Ig és Merrin történetének nagyon kellene fájnia – mert megérdemelné.
Joe Hill: Szarvak, fordította Uram Tamás, Európa Kiadó, 2012, 504 oldal, 3200 Ft
