A kortárs magyar gyermekkönyv-illusztráció új reneszánszának indulását több eseményhez köthetjük. Egyike a lehetséges pontoknak 2003, a Csimota könyvkiadó alapítása, hiszen a kiadó elmúlt tíz esztendeje önmagában is reprezentálja a hazai gyermekkönyvek megújuló vizualitását. A Csimota a tőle megszokott eredeti módon ünnepelte tavaly év végén jubileumát: első kiadványának, Tóth Krisztina A londoni mackók című, akkor az év gyermekkönyvének választott verseskötetének új kiadásával. Sajátos duplacsavar: a varázslatos átbucskázás végén ugyanis a kötet úgy marad ugyanaz, hogy mégis egészen más lesz. Ami egykor úttörő volt a maga idejében, új köntösében ismét az. De miben újított a kötet? Elemzés.
Tíz évvel ezelőtt a tíz füzetre bontott verseket hét fiatal művész képei kísérték. Újszerű és meglepően eredeti volt a tálalás, a füzetekben ugyanis szöveg és kép egyenlő súllyal jelent meg. Tóth Krisztina nyelvileg leleményes, ugyanakkor nem gügyögő és szépelgő, életszerű szituációkra alapozott írásainak minden versszakára jutott kép. Nem is akármilyen képek voltak ezek: technikailag kísérletező kompozíciók, festmények mellett kollázsok, fotók, árnyképek. A kiadónak nyilvánvalóan nem volt célja, hogy Pap Kata, Magyar Gergő, Ruttkai Bori, Simon Hilda, Csáki István, Szentesi Csaba és Catherine Burki illusztrációit egyformára csiszolja. Eklektikus összképüket egy törekvés hangolta össze: merész elcsatangolás a babás illusztrációk virágos rétjéről, expresszív, kísérletező képi eszközök felvállalása. A képek domináns, stilárisan szabadon változó folyama azt sugallta: ugyanaz a hangulat, tárgy olvasója (vagy rajzolója) képzelete nyomán mindig más testet ölthet. Közeli rokona volt ez a három évvel később indult designkönyvek alapgondolatának, amely immár a szöveg teljes kiiktatásával foglalt állást a képi interpretáció, és ennek nyomán a személyes értelmezés szabadsága mellett.
Nem csak csinos
A londoni mackók új kiadása (az újrakiadáskor készített interjú itt olvasható) kinőtte saját határait: Takács Mari újrahangolt képi arculata csak látszólag eklektikus, valójában professzionálisan megoldott, minden részletében átgondolt egység. Alapgondolata a nosztalgia, ahogy Takács Mari blogján maga fogalmaz: az „antikváriumi illat”. A visszatekintést közvetlenül indokolja, hogy egy tíz évvel korábbi kötet új kiadásáról van szó. Tóth Krisztina verseinek hőse közben iskolás nagyfiúvá érett, aki úgy lapozgatja a kicsi koráról szóló verseket, mint egy emlékkönyvet. Ám Takács Mari nosztalgiázása nem érzelgős elvágyódás, inkább a régi kacatok szeretetteljes számbavétele, mindez pedig a bájos gyermekversek egészét az emlékezés idézőjelébe helyezi. Ami a füzetes kiadványok képein még eseménydús történés volt, az most az emlékezés sajátos fonalaiból szőtt asszociatív háló, ami hol merengően nosztalgikus, hol vagányul retró. A kötet egyedi íze ebből a távolságtartásból ered. Takács Mari nem ad testet a versek hőseinek, a tíz évvel ezelőtti képektől eltérően nem jelenik meg sem a főszereplő, sem annak konkrét környezete. Munkája sokkal inkább a szó eredeti értelmében „illustrare”, azaz a szöveget, annak belső köreit „megvilágító” kép.
Takács Mari átkötötte Tóth Krisztina verseit. A szó legteljesebb értelmében, hiszen olyan kötetet tartunk a kezünkben, amely nem pusztán szövegek mellé rendelt képek összessége, hanem önálló vizuális arculattal bíró könyv-tárgy, könyvészeti mű-tárgy. Mindez nem csupán azt jelenti, hogy a képek és szövegek tipográfiailag csinosan egymáshoz illesztettek. Takács Mari a kötet egészét, azon belül az egyes verseket és oldalpárokat önelvű vizuális egységnek tekinti, amelyben a vers szövegteste éppúgy önálló látványelem, mint az oldalsíkokat beborító képi formák. Ezek a formák nem korlátozódnak a papír véges síkjára, csak áthatolnak azon, jelezve, hogy egy tágabb világ lakói, akik átutazóban bekacsintanak a könyv lapjaira.
Annak ellenére, hogy sem a képnek, sem a szövegnek nincs kötött helye, a kötet vizuális egésze hibátlanul egységes. Az egység legfőbb alapelve ugyanis a változatosság szabadsága, a folyamatos megújulás, meglepő képi szenzáció. Az eklektika mint szervezőerő a maga szürreális tobzódásával folyamatos izgalomban tartja a nézőt, folyvást új szerepbe helyezve őt, szabadon skálázva az érzelmestől az ironikusig.
A stílusjáték idézőjelei már a borítót is meghatározzák. Hivalkodástól és szépelgéstől mentes az összkép – ami könyvpiacilag cseppet sem előnyös –, ám félreérthetetlenül üti fel az alaphangot. A költő nevét éneklő (tengerész tetoválásról ide származott) kis madarak keretezik, maga a mackó pedig egy régi tévé képernyőjén szemlélődik moccanatlanul. Takács Mari saját nevét egy olló formájába applikálta, jelezve, hogy képalkotásának legfőbb eszköze ezúttal nem az ecset, hanem a képkivágatokat megformázó olló. Gesztusa tudatosan a kollázs nagy múltú művészettörténeti hagyományához köti munkáját.
Takács Mari egy gyermekkönyv kereteihez igazítva tartózkodik a motívumok halmozásától, a dadaista abszurd helyett pedig inkább a gyermekvilághoz közelebb álló szürreális képi társításokat bontja ki. Ugyanakkor már rögtön a címadó első vers képeinek elhelyezésekor jelzi, hogy néző-olvasóját olyan kötetlen játékra hívja, ahol a vers sorai egy teafőző kiöntőjéből csordogálnak, ahol egy nyúzott játék mackó egy századfordulós metszetről kölcsönzött repülő szárnyán ül, felette éneklő reneszánsz angyalkák szárnyas fejecskéivel. Ehhez az asszociatív stílusjátékhoz tartozik az oldalszámok versenként változó, ötletes megformálása.
Radikálisan felrúgja a gyerekkönyvek egyik alapszabályát
Könyvének legnagyobb erénye az a mód, ahogyan az egymástól gyökeresen eltérő képi stílusrétegeket egységben tartja. A stílusrétegek között való szabad közlekedés valódi vizuális kalandparkba kalauzolja nézőjét, ezen a hullámvasúton a természettudományos ábrát egy érzelmes, 19. századi metszet követi, dédanyáink világából egyszerre csak a hatvanas években találjuk magunkat, onnan vissza a biedermeier nyomatok körébe, menet közben retusált fotók, régi játékok fotói tűnnek fel. Takács Mari mindezzel radikálisan felrúgja a stílusegység (gyermek)könyvek illusztrálására vonatkozó alapszabályát. Számítása beválik, mert napjaink vizuális dömpingjében edzett néző-olvasója gond nélkül vált a képi formák egyik csatornájáról a másikra. Mi több: a Z-generációnak ez a vizuális anyanyelve, az összképet időcsúszásai közben felvillanó képtöredékekből, az interneten böngészve rakja össze. (Mindez jól illik az elmúlt tíz év alatt óvodásból kamasszá cseperedett Marci világához is, akinek jelenlétét Tóth Krisztina a régiekhez illesztett újabb versei is tudatosítják.)
Takács Mari illusztrációi nem szolgálói a szövegnek, a tárgyszerű leírásokban és eseményekben gazdag versek számtalan részletéről nagy önuralommal lemondanak, hogy végül egyetlen, ám annál koncentráltabb motívumot emeljenek ki. A sötétségtől való félelmet megfogalmazó Tigris című vers mellett egy kicsiny papírtigris les be az oldal széléről, a képsík legnagyobb részét a megnyugvást hozó fényt varázsoló villanykapcsoló uralja. A Brummogda szövege aprólékos részletességgel írja le a mackójavító műhelyt, míg a képen csak egy régi mackó archívra restusált képe tűnik fel, ahogy a kis bocsot magára kötő, kiránduló anya alakját is csak a medvehagyma botanikailag hiteles, tudományos ábrája kíséri. Tóth Krisztina verseinek szójátékait Takács Mari képi-stiláris játékokkal bővíti ki. Virágevő Zsiráf Dezső alakja valamennyi képen új alakot ölt: előbb egy századfordulós lakóház ablakán tekint ki, majd az ötvenes évek műszaki kézikönyveinek stílusát megidéző borítón kap új formát, hogy végül a hatvanas évek pop stílusában hajoljon egy mikrofon felé. Másutt Takács Mari kompozíciója emblematikus sűrítményét adja a versnek, mint a Megfelelési vers esküre emelet kezű „szupermen kiszese” vagy a Marci és a vonat ötvenes évek reklám kliséiből kölcsönzött sematikus nőalakja. Utóbbiak megidézése azt sugallja, a kötet képei több nemzedék vizuális emlékképeinek gyűjteménye, amely az olvasó nagymamákból egészen más emlékképeket hívnak elő mint unokáikból. Takács Mari stiláris alakváltásai olykor némi posztmodern ízt sem nélkülöznek, mint Warhol leveses konzervjét átíró kutyaeledel vagy a szürrealizmus legnagyobbjait idéző cápafeje.
Takács Mari kötete ily módon a nézőt az alkotótárs szerepébe helyezi. Hasonló ez ahhoz a pozícióhoz, amit sok kortárs művész is elvár szemlélőjétől. Amit nyújt, nem vizuális rágógumi, hanem az alkotói ösztönöket megmozgató partneri viszony. Miért gondolnánk, hogy erre a partnerségre épp a gyermek nem alkalmas, aki pedig a kötet által lefedett 3-10 éves korában kreativitásának csúcsán van? Mikor rákérdeztem az egyik oldalszám mérőszalagjának jelentésére, saját hétéves kisfiam a legtermészetesebb módon vágta rá: „az az idő másik vége”.
A hazai gyermekkönyvek többségének képei kiszolgálják nézőjüket, gondosan és hűségesen testet adva a szavakból kirajzolódó hősöknek és eseményeknek. Nem feltételezik róluk, hogy a puszta megfeleltetés megnyugtató azonosságán kívül másra is képesek. Tandori Dezső medvéit így kelti életre Agócs Írisz tündéri mackói. Takács Mari viszonya Tóth Krisztina verseihez sokkal távolságtartóbb: érzelmesség helyett humoros, önironikus, olykor groteszk. Ezzel olyan hosszú, ám szélesen biztonságos kötelet feszít ki a szöveg és képek közé, amelyen a néző-olvasó felnőtt és gyermek egyaránt élvezettel közlekedik.
Révész Emese
