Fotók: Tuba Zoltán [origo]

Jože Hradil sokat tett és tesz a magyar irodalom népszerűsítéséért: elkészítette az első és egyetlen szlovén-magyar, magyar-szlovén szótárat, fordított többek között Jókait, Petőfit, Adyt, a kortársak közül Nádastól az Egy családregény végét. Az Európa kiadó a könyvfesztiválra adta ki Hradil családregényét. A Képek arc nélkül egy multikulturális család gyökereit tárja fel, és azt, hogyan hat a nyelvi, nemzeti sokszínűség a személyiség alakulására. Hradillal többek között a Jókaival való találkozásáról, a magyar irodalom szlovéniai népszerűségéről beszélgettünk, és arról, hogy mi akadályozta meg Weöres Sándort abban, hogy leérjen hozzá.

 

Amikor a nyolcvanas években elkezdett magyar irodalmat fordítani szlovénre, egyfajta küldetéstudat dolgozott önben vagy érdeklődés mutatkozott Szlovéniában a magyar irodalom iránt?

Nem volt érdeklődés. Magyarország kis ország, Szlovénia ötször kisebb. Nem ismertük, és ma sem ismerjük egymást igazán, hiába élünk egymás mellett ezer év óta. Nem ismertük József Attilát, a magyarok Ivan Cankart. Az volt a szerencsém, hogy megtanultam magyarul, így láthattam, milyen fantasztikus ez az irodalom, és szerettem volna közvetíteni a saját népemnek Adyt, Jókait, Gárdonyit. Akkor még nem volt szótár, miközben fordítottam, összegyűlt a kicédulázott szavakból egy magyar-szlovén szótárra való adag, megszerkesztettem, kiadták, később megjelent a szlovén-magyar is már nagyobb tartalommal, és tíz éve kiadták a kibővített magyar-szlovént is.

Az Egy magyar nábob volt az első fordítása. Hogyan találkozott Jókaival?

Szinte hihetetlen a történet. A nagynénim férjhez ment egy magyar nyomdászhoz, ez a nyomdász 1870-ben született és nyomtatott könyvet személyesen Jókai Mórnak is. A nagybácsim 106 évig élt. Mesélt az életéről, a munkájáról, a kapcsolatáról Jókaival, ennek hatására kezdtem el Jókaival foglalkozni. Nehéz volt lefordítani, tele volt olyan szavakkal, amelyeket korábban soha nem hallottam.

A szlovén közönség hogy fogadta Jókait?

Ma sajnos másként lenne, de abban az időben ez a  régi, patináns irodalom nagyon népszerű volt, és a hetvenes években relatíve sok olvasó és könyvvásárló is volt. Ma a szlovén könyvpiac a nagy nyelvek irodalmát keresi, Kelet- és Közép-Európa nem olyan érdekes ebből a szempontból. Jókainak most nem találnék kiadót. Ha egyáltalán van érdeklődés a magyar könyvek iránt, az a nagy kortársaknak, például Nádasnak, Esterházynak szól. Ma sem Petőfi, sem Ady, sem Jókai nem menne.

Barátságban voltak Weöres Sándorral is. Milyennek emlékszik rá?

Az Európa Könyvkiadóban találkoztunk a hetvenes években. Jóska, te csak hívjál Sanyinak – mondta, amikor találkoztunk. A nyersfordításokat készítettem magyarra, amikor ő a szlovén költészet négy kiemelkedő alakját (Dragotin Kettét, Josip Murn Aleksandrovot, Ivan Cankart, Oton Župancicot) ültette át. Nagyon könnyedén dolgozott, kimondottan perfekcionálni tudta a szavakat, nemcsak iparos volt, hanem átérezte a verseket. Például egyszer egy szót rosszul fordítottam, olvasta a nyersforídtást, és mondta, hogy itt valami nem stimmel a kontextusban, az érzelmi hullámaiból megérezte, hogy abban a négy sorban valami nem jó. És igaza volt. Másodpercek alatt reagált. A macskákat nagyon szerette, imádta az állatokat. Úton volt hozzánk, egyszercsak hívott, hogy nem jön, mert a kocsija elgázolt egy kismacskát, és hagyta ő Szlovéniát, csak a macskával törődött.

Említette a pontosság fontosságát. A Képek arc nélkülben egymás megértéséhez elengedhetetlen a hajszálpontos kifejezés, több helyen a szavak és a tettek tulajdonképpen egymás szinonimái lesznek, kiemelt szerep jut a nyelvvel való megbélyegzésnek, a nyelvváltásnak, a nyelvi kódok játékának. Milyen esemény hatására kezdett el érdeklődni a nyelvek iránt?

Maga a nyelv nagyon érzékeny kérdés. Jugoszlávia több ok miatt esett szét, de az egyik ok az volt, hogy a szerb nyelv, a szerb irodalom akart uralkodni. Volt tíz-húsz szerb író, arra jutott egy szlovén, egy horvát. Szlovéniában tanulnunk kellett a szerbet, Belgrádban nem kellett tanulni a szlovént. De vissza a családom történetéhez: amikor 1944-45-ben Muravidéken újra tanították az iskolában a magyar nyelvet, apám már akkor látta, hogy ez rövid életű lesz, és nem is jutottunk vele messzire. Akkor kezdtem el komolyabban tanulni, amikor érdekes lett számomra, mi lehet az unokatestvéreimmel: apámék kilencen voltak testvérek az árvaházban, mindnek gyerekei voltak, meg akartam ismerni őket. Szlovén volt az anyanyelvem, Ljubljanában angolt végeztem, ezekkel a nyelvekkel nem jutottam volna sokra. Kellett egy közvetlen nyelv, és ez a magyar volt.

A Hardil család szétszóródott Közép-Európában, édesapja például a debreceni árvaházból jutott Muraszombatra. A rokonsági sokszínűség hogyan hat az identitásra?

Minél idősebb az ember, annál erősebb benne a nosztalgia. Egyre többet gondolok vissza azokra a történetekre, amiket az apám, a nagybátyám mesélt. Sok apró esemény, élmény él bennem ezekről. Apám 1905-6-ban volt a debreceni árvaházban, az erről szóló történeteiből is dolgoztam, sokszor gondoltam arra, vajon mit jelenthetnek egy mai olvasónak. Még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1911-ben apám hajóra szállt Fiumében azzal a céllal, hogy elmegy Amerikába. Már rajta volt a hajón, de leugrott róla, amikor az a nagy valami elkezdett mozogni alatta. Muravidéken maradt, ott ismerkedett meg anyámmal. Trianon után a terület a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz tartozott. Apám azon gondolkozott, hová menjen, hová is tartozik. A bánsági Egres, ahol született, a románoké lett, a debreceni árvaházból szétszórodtak mindenfelé a testvérek. Ott maradt Muravidéken, ahol még hatvan évet élt le. Megtanult szlovénül, beilleszkedett, húsz évvel később szlovén nyelven újságot szerkesztett.

Jurijéban valamennyire a saját történetét írta meg. A főhőse hat éves a regény elején. Nehéz volt visszaemlékeznie a második világháborútt megélt kisfiúra, az ő érzéseire?

Bár gyerek voltam, a háború alatti élmények olyan erősek voltak, hogy nem tűnhettek el. A német katonák, Horthy, majd az orosz katonák bevonulása, az érzések, amiket az egyenruhák kiváltottak, élénken élnek bennem ma is. Az orosz katonaság szabadította fel Muravidéket. A 11 évvel idősebb bátyám utálta Jugoszláviát, önkéntes magyar katona lett a háborúban, mivel imádtam, utánoztam mindenben, átvettem az érzéseit. Majd két év múlva visszatért orosz katonaként, úgy éreztem, az álmaim összedőltek. Nem ezt akartam, a szép német egyenruhát vártam, erre kopott oroszban jött haza. De kisfiú voltam, most, amikor a regényhez újrarendszereztem az élményeket, az emlékeket, megpróbáltam  megérteni, miért érezhettem így.

A párbeszédek jelölésénél nem lehet eldönteni, belső monológot vagy párbeszédet olvasunk. Mintha Jurij zavarodottságát tükrözné ez a technika.

Eruptívan dobtam ki magammból, amit átéltem és az agyamban meg a szívemben maradt. A koncepcióval kicsit próbáltam sakkozni, de aztán úgy voltam vele, ha így jött ki belőlem, az nem véletlen, végül így tartottam a regény szerkezetét is.

Mennyire próbálta eltakarni az önéletrajzi tényeket? Nehéz volt egyensúlyozni a képzelet és az átélt élmények között?

Első személyben írtam ezt a regényt, amikor nekikezdtem, nem volt még Jurij, csak én voltam. Úgy éreztem, így más viszonyt alakíthatok ki az olvasóval. Mert ha mint Jurij meséltem volna, másként gondoltam volna vissza, más viszonyom lett volna az emlékeimmel. Amikor kész lettem az első változattal, átírtam magam is Jurijjá. Bizonyos epizódok sérthetnek másokat. Eltakartam a neveket, más városokról írok, hogy nehezebb legyen magukra venni, de van két-három élő ember, aki ha elolvassa a regényt, nem biztos, hogy szóba áll még velem, mert intim dolgokról is írok, amelyeket más, aki ugyanerre az eseményre emlékszik, másképpen élhetett át. Például amikor azt állítom, az anya elhanyagolta az egyik fiát, nem biztos, hogy az anya is így érezné.