Fotó: Magócsi Márton [origo]

Nem bírja sem az anyák, sem a politizáló írók közösségét, most angolul megjelent 2002-es vámpírregényét a Nyirő-ügy felől olvasta a Guardian brit lap. Szécsi Noémi soha nem gondolta volna, hogy gyerekkönyvet fog írni, a tudálékos vámpírok, vegetariánus hentesek, anarchista biciklisfutárok, szabadságharcos emigránsok után most megjelent könyve mégis az elfoglalt szülők, a csonka családok gyerekeiről szól. A Mandragóra utca 7. megjelenése apropóján a tekintélyfüggő magyar irodalomról, az ijesztő anyaságról, zsarnok iskoláról, kelet-európai történetekről beszélgettünk az írónővel.

Emigránsok, politikában sodródó henteslegény, anarchista biciklisfutárok, vámpírok, elhanyagolt kislány, önző anya – csupa marginalizált karakterrel dolgozol. Van valamilyen személyes oka ennek?

Jane Austennál már az is újításnak számított, hogy Elizabeth Bennet nem kifejezetten szép lány, mégis férjhez mehet Pemberley urához. A 20. század során egyre nagyobb teret nyert az antihős. Ha a 21. században, a paraolimpiák, esélyegyenlőségi programok és "másságok" megélésének világában körülnézek, azt látom, hogy a marginális lesz a mainstream. A főhőseim rendszerint olyan emberek, akik valamilyen értelemben a társadalom szélére sodródtak, de szerintem a kisodródott ember gyengesége csak látszólagos. Ezek a figurák rendkívül izgalmasak számomra, jelenleg is olyan regényen dolgozom, amelyben egy siket kisfiú a főhős.

A regényeidben legtöbbször mágikus, de legalábbis párhuzamos világ védi a prózai, valóságos mindennapoktól a hősöket. Ez önvédelem vagy egyszerűen csak írói fogás, mert a traumatizált környezetben jobban érvényesülnek a jellemek?

Azt gondolom, minden ember megtapasztalta a saját életében is, hogy ha mélyre süllyed, vagy lelki válságot él át, valamilyen irracionális tevékenységet választ, hogy jobban feldolgozza a valóságos élet problémáit. Ez önvédelmi reakció, én is többször választottam ezt annak kiküszöbölésére, hogy szembe kelljen néznem a saját életemmel. Nem vagyok az ilyen típusú irodalom olvasója, de az ősi toposzok sok lehetőséget engednek meg és jól használhatóak, hiszen beleíródtak már a lelkünkbe. Ezért tudatosan választom a népszerű irodalom témáit – mint a Finnugor vámpír esetében a vámpírokat –, viszont nem fikciót, inkább irodalomelméletet olvastam ennek kapcsán, a metaforikus jelentésrétegek mentén haladtam.

Ugyanez a tudatosság jellemez az intézményesített irodalmi élettől való távolságtartásban is. Pedig, ha jól sejtem, magányos fiatal íróként nem volt könnyű boldogulni a magyar piacon.

Nagyon meghatározó manapság, hogy valamilyen tekintély javasol nekünk olvasmányt, és egyre ritkább, hogy valaki csak úgy, saját ízlésére hagyatkozva böngésszen az interneten vagy egy könyvesboltban. A Finnugor vámpír [itt írtunk róla - a szerk.] bizonyos körökben népszerű volt, de a könyvet az első megjelenéskor csak néhány helyen lehetett megvásárolni, internetes kereskedés sem létezett akkoriban. A kismama naplója jelen volt internetes blogként, televízióban is szerepelt, ez meglátszott a fogyáson is. A Kommunista Monte Cristo ezekhez képest tragikusan teljesített, sem írószervezet, sem kiadói presztízs nem volt mögötte, így nem létezőnek ítélték a kritikusok és az olvasók is. Van, amikor az ember azt képzeli, most valami fontosat írt le, közben a külvilág azt érezteti, nem tett semmit. A külvilág reakciója és a belső érzések közötti kontraszt írói válsághoz vezetett, ami több évig eltartott, amikor nem is írtam egyáltalán.

De akkor mi az oka annak, hogy mégis távol maradsz minden közösségtől?

Az a problémám, hogy mindenféle közösségi érdekérvényesítés irritál. Másrészt a politikának egyetlen oldalával sem tudok azonosulni, mindegyikből végleg kiábrándultam, az írószervezetek pedig, erősebben vagy gyengébben, de politikai kötődésűek, ezért nem akarom vállalni egyiket sem. Iskolába is azért nem szerettem járni, mert csoportban mozogtunk.

Mit írsz nehezebben: személyes kötődésű vagy történelmi vonatkozású könyveket?

Amikor az ember a vérét is belefolyatja, sokkal nehezebb. A Kommunista Monte Cristót volt a legkönnyebb megírni, mert hihetetlen nyersanyaggal lehetett dolgozni, abból válogatni. Minden olyan könyvnél, ahol mérlegelnem kell, mit merek beletenni abból, amit én vagy a környezetem megélt, lassabb és fájdalmasabb a processzus.

A legújabb könyved, a Mandragóra utca 7. gyerekeknek szól, egy elhanyagoló anya, külföldön dolgozó apa miatt borzasztóan magányos kislányról, aki egyébként közel egyidős a te lányoddal. Gondolom, ennél a történetnél elég nehéz volt távolságtartónak maradni.

Nem is akartam. A lányom nagyon élvezte, hogy végre ő adhat nekem tanácsokat, és én is igyekeztem feltárni magamban az egykori riadt gyermeket. Azért annak örülök, hogy azok a lelki kínok, amiket a gyerekek megélnek – az iskola zsarnoksága, a szenvedés a szűk mozgástértől, a kamaszodás nehézségei, a család által felállított korlátok – személyesen már nem érintenek. A népszerű vélekedés ellenére nem könnyű gyereknek lenni.

Egy olyan hektikus osztályfőnök, mint a könyv Dalma nénije, nem hozza ki belőled az anyatigrist?

Az anyatigris úgy jön elő belőlem, hogy megírom ezt a vicces történetet a büntetésben és állandó fegyelmezésben hívő pedagógusról, mást nem tehetek.

Kiabáltál már iskolai portárssal? Vontál már vállat blőd intők miatt?

Azt szoktam a lányomnak mondani, hogy nekem nem az a fontos, hogy jó jegyeket hozzon, hanem hogy jól érezze magát az iskolában. Aztán a múlt héten mégis kiabáltam vele azért, mert énekből hármast kapott, kicsit szégyelltem is magam emiatt. Anyaként olyan vagyok, mint minden másban: nem tudok mozgalmár módra feloldódni a közegben, nem vagyok az a típus, akinek ha megszületik a gyereke, onnantól kezdve fórumozik, a játszótéren más anyukákkal vitatja meg a tapasztalatokat, vagy állandóan gyerekprogramokra viszi a csemetéjét. A kezdet kezdetén leginkább azt találtam félelmetesnek az anyaságban, hogy úgy éreztem, iszonyú nagy, sőt korlátlan hatalmam van a gyerekem felett. Azóta mozgok ebben a szerepben otthonosabban, amióta lehet a lányommal érdekeseket beszélgetni, lehet őt erre-arra tanítani, olvasmányokat ajánlani neki.

Mennyire követed a kortárs gyerekirodalmat? A Mandragóra utca 7.-ben inkább a klasszikusok, például P. L. Travers Mary Poppinsát lehet érezni.

Annyira tájékozódom ebben, amennyire a lányom olvassa, ő a Harry Potter nagy rajongója elsős kora óta. A népszerű Rumini viszont már nem olyan vonzó számára, mert szinte kötelező olvasmány, a tananyag része lett, és mint minden ilyen, ez is némi ellenállást vált ki belőle. Egyszer régen névnapomra megkaptam a Mary Poppinst, de nem vágytam saját pótmamára, és a Mandragóra írása közben sem jutott eszembe. Tündi néni figurájában csak azt akartam ábrázolni, hogy a felső-középosztálybeli családokba egyre inkább visszatér a sokszor majdnem bennlakó pótmama, akivel a gyerekek néha szorosabb érzelmi köteléket alakítanak ki, mint a szüleikkel. Másrészről a Mandragóra pótmamája egyben paródiája is a hivatalos gyerekvédelemnek.

A Finnugor vámpírban az elbeszélő azt mondja, a felnőttekével szemben a gyermeki lélek képes arra, hogy „befogadja azt a tragédiát, amit a vágyak beteljesülése jelent”. Egyetértesz ezzel? A Mandragórában nem tűnik úgy, hogy feltétlenül teljesül a gyerekhős vágya.

Nem mindig tudok azonosulni a Finnugor vámpírból vett idézetekkel, de itt éppen igen. A Mandragóra végén valóban felcsillan a reménysugár, de egészen biztosan tudom, hogyha folytatnám, nem lenne minden rendben. A gyerekek nyilvánvalóan arra vágynak, hogy a szüleik együtt maradjanak. A lányom barátnőjének szülei elváltak, ezért a gyerekek mindig „két Lottisat” játszanak: ők az elcserélt ikrek, akik összebékítik a szüleiket. Ez szívfacsaró, de érdekes dologra mutat rá: A két Lotti sikere nyilván annak köszönhető, hogy egy klasszikus gyerekvágyat teljesít be. De ahogyan lépkedünk előre az iskolában, egyre több gyerek marad csonka családban, egyre több szülő költözik külön. Ezért a 10-14 éves korosztálynak, függetlenül attól, hogy milyen a kapcsolat a szülei között, meg kell tapasztalnia ezt a problémát, és valahogyan viszonyulnia kell hozzá. A Mandragóra egy lehetséges módot mutat meg.

Az Utolsó kentaurt társadalmi regényként is lehet olvasni. A Mandragórával esetleg egy társadalmi gyerekkönyvet akartál írni?

Pontosan azért is mentem bele ennek a megírásában, mert nagyon érzem magamban a vágyat, hogy a körülöttem lévő világra reflektáljak. A Kentaurban nem tudtam megtalálni ehhez a megfelelő nézőpontot, azt gondoltam, lehet, hogy ezt egy gyerekkönyvben meg tudnám valósítani. Remélem, ez most sikerült. A Mandragóra illusztrátora, P. Szathmáry István amúgy is évek óta kapacitált, hogy készítsünk közösen gyerekkönyvet, de korábban azt mondtam, szó sem lehet, hogy megihlessen a didaktikus, eszképista fantáziavilág. Azt viszont nagyon szerettem volna, hogy ő rajzoljon a könyvembe, így mikor eldöntöttem, hogy 9-12 éveseknek írok meseregényt, legelőször neki szóltam.

Mi volt a kedvenc gyerekkönyved?

Amikor elkezdtem tanulni olvasni, Pöttyös Pannista voltam, később a pöttyös és a csíkos könyveket szerettem, különösen a híres nőkről szóló Kertész Erzsébet-regényeket, mondjuk Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő történetét. Soha nem írnék valóságos személyről történelmi regényt, de gyerekként imádtam ezeket.

Imádtad a történelmi ifjúsági regényeket, most történelmi regényeket írsz. Hogyhogy nem lettél történész?

Valami törés következett be a gimnáziumban, ami miatt második körül úgy döntöttem, nem a történelem szakot választom. De nem is lennék jó tudósnak, mert bizonyos pontokon túlságosan elragad a fantáziám. A Nyughatatlanokhoz [itt írtunk róla - a szerk.] nagyon sokat kutattam, de olyan sok a fehér folt, a hiányzó, hozzá nem férhető forrás a magyar nők történetével kapcsolatban – hogyan tapasztalták meg a nőiségüket, szexualitásukat, anyaságukat –, hogy kénytelen voltam külföldi forrásokat használni, a maradék lyukakat pedig a fantáziám segítségével betömni. A 19. században aligha írt arról egy nő – még leveleiben, naplójában sem –, milyen a házasélete, vagy hogyan folyt le a terhessége, a szülése. Női történelmet kellett kreálnom.

Nagyon érdekesnek tartom, hogy az eladási mutatók alapján milyen népszerűek a híres emberek magánéletéről szóló történetek, és talán azért van erre úgy kiéhezve a magyar társadalom, mert a korábbi prüdéria miatt nem lehetett a kultúránk, történelmünk tekintélyeinek esendőségéről beszélni. Amikor például a történelmi regényeimhez kutatok, mindig izgalmas pletykákat találok, amelyek emberközelivé teszik számomra a figurákat. Például, hogy Batthyány Lajos a sógornőjével, Károlyiné Zichy Karolinnal folytatott viszonyáért kér bocsánatot a feleségétől a siralomházból írott levelében, Károlyi Mihály és Horthy Miklós testét egyaránt borította tetoválás, és Jászai Marit, a nagy tragikát pedig akár azért is feminista ikonnak lehetne tekinteni, mert kíméletlen nyíltsággal írta meg, hogyan erőszakolták meg 15 éves korában. Elég olvasmányosan írok, de a témaválasztásaim miatt mindenképpen erős kulturális érdeklődést és világnézeti rugalmasságot várok el. De nagyon nehéz igazán nyitottnak lenni. Például a Monte Cristóban a politikai oldalakat kell váltogatni, ahogyan a történet szempontja vált oldalról oldalra. Ez nekünk nehezen megy, nem is meglepő, hogy nagyon ellentmondó véleményeket hallok vissza a regényről.

A Kommunista Monte Cristo 2009-ben elhozta neked az Európai Unió Irodalmi Díját, ezt követően kezdtek jobban figyelni rád. Miért lehet ennyire meghatározó szerepe valamilyen tekintélynek abban, hogy elismernek-e vagy sem egy könyvet vagy szerzőt? Ennyire nem bíznak itthon pusztán a szövegben?

Magyarországon most kezd megerősödni az a szórakoztató irodalom, ami a ponyva és a magasirodalom közötti űrt tölti be. Ez a rendszerváltozás előtt inkább csak fordításokban jutott el a magyar olvasóhoz, az utóbbi időben azonban egyre nagyobb az igény arra, hogy magyar szerzőktől is jelenjenek meg ilyen könyvek. A kiadók pedig szívesen kiszolgálják ezt az igényt. Itthon egyébként nagyon erős a megbélyegzési kényszer, mindenki úgy próbálja magát felfelé pozícionálni, hogy a másikat lefelé rúgja. Már csak a nagyon ismert nevek tudnak nagy példányszámban magasirodalmat eladni, de az ő olvasótáboruk is egyre zsugorodik. Sokan szeretnék a régi status quot fenntartani, és bár nem én vagyok a példányszámok királynője, mégis úgy érzem, onnantól kezdve, hogy ha csak egy kicsit népszerű az, amit írok, már nem tehetek jót, elkezdődik a savazás. Holott ezen a nagyon kicsi magyar piacon csak mócsingok felett marakodhatunk.

Most ősszel jelent meg angol kiadásban a Finnugor vámpír, amiről a Guardian pozitív kritikát is írt. Milyen érzés sikert elérni a rendkívül zárt brit piacon?

Amit a brit kiadással kapcsolatban megéltem, nagyon fontos nekem. A Stork Press egy kis független kiadó két tulajdonossal, az egyikük lengyel származású, aki lengyel fordításban olvasta a Finnugor vámpírt. Megtetszett neki, és megkeresett azzal, hogy megjelentetnék angolul. Sokkal gyorsabban történt az egész és sokkal messzebb eljutott, mint reméltem: a könyv tisztes fogyást mutat, jónéhány mainstream fórumra eljutott, három brit irodalmi fesztiválra került be, és a London Film School A4C-projektjének része. Ez a kiadó nem a Harper Collins, nincs mögötte presztízs, hagyomány, mindezt azzal értük el, hogy a regényből vett szövegrészlettel pályáztunk. Joanna és Nancy révén megtapasztalhattam, hogyan vihető sikerre egy nők által alapított vállalkozás a munka, a lelkesedés, és a közösségi média révén.

A politikához való viszonyod miatt nem zavart, hogy a Guardian kritikusa a magyar aktuálpolitika felől olvasta a 2002-ben írt szöveged, megemlítve a Nyirő-vitát, a politikai megosztottságot?

Zavart, nem örültem neki, de a kritika többnyire a kritikus önmegvalósításának a tere. Hozzáteszem azért, hogy Magyarországon mindig ugyanaz történik, így ebből a szempontból több dolog miatt is aktuális lehet a szöveg. A Finnugor vámpír egy előző konzervatív kormány idején íródott, ez nyilván érződik is benne, és a magyarok mindig is idiótán viselkednek, ha politikáról van szó. Sok tekintetben pedig most ért igazán haza a regény, egy csomó utalás kelt életre ugyanis az angol kiadásban. Angol szakos voltam, és ez a regényen is meglátszik, például a Hörcsögről és a Vakondról szóló meseparódia az angolszász kultúrában népszerű Wind in the Willows (magyarul: Szél lengeti a fűzfákat) című Kenneth Grahame-mesére utal, erre Magyarországon nem figyeltek fel, de a brit kritikusok azonnal észlelték.

A regény brit sikere egyértelműen az angolszász kultúrában kódolható részeknek köszönhető? A Kommunista Monte Cristo is lehetne ilyen sikeres?

Az angol könyvpiacon három százalék a fordítások aránya, nem mondható nagyon nyitottnak. A Stork Press kelet-európai irodalommal foglalkozik, de az előbbiek miatt olyan könyveket választ, amelyeknek az angol kultúrában is van hívószava, többek között kiadtak afganisztáni női közösségben vagy brüsszeli eurokraták között játszódó történetet és egy Londonban élő lengyel drogdealerről szóló regényt is. A Monte Cristo ott nem lenne érdekes, mert igazi kelet-európai történet.

Fotó: Magócsi Márton [origo]