Kertek, szobák, verandák. Fojtogató terekbe zárt szereplők, akik között valamilyen feszültséget érezni. Hogy pontosan mit és miért, azt sem a novellák hősei, sem az olvasó nem tudhatja biztosan. Kjell Askildsen kisprózája a mindennapok tapasztalataiból építkezik, a szűkszavú, feszes novellák szuggesztíven beszélnek az emberi kapcsolatok feszültségéről. A legnagyobb skandináv elismerést, az Északi Irodalmi Nagydíjat is elnyert norvég szerző friss magyar nyelvű könyve, az Úgy, mint azelőtt bemutatójára érkezett a Könyvfesztiválra. Interjú.

Az írásait a minimalizmushoz kötik, a kafkai elidegenedést, a becketti pesszimizmust, a camus-i közönyösségét rokonítják velük. Depresszívnek tartja kisprózáját?

Nem hiszem, hogy depresszív volna, de a minimalizmus ellen folyamatosan tiltakozom, mert szerintem ez a fogalom nem illik a prózához. Csak azt írom le, kizárólag arra szorítkozom, amire szükséges, és nem szeretem, amikor ehhez más művészeti ágakból származó fogalmakat társítanak. Újra meg újra felteszem magamnak a kérdést, miért bosszantanak azzal, hogy minimalistának neveznek, de talán azért van, mert a novelláim tulajdonképpen az elbeszélőmód lecsupaszított formái. Amikor az utolsó kötetem 2005-ben megjelent, egy kritikus, aki soha nem mondott rólam jót, egyszer csak egy fantasztikus, majdnem talpnyalósan szép szöveget írt, ő nevezett ebben elsőként minimalistának. Később találkoztam vele egy írótalálkozón, ahol őt is, és többeket megkértem, hogy fogalmazzák meg nekem, mi is a minimalizmus az irodalomban, de nem tudták.

A témái a magány, az elidegenedés, az emberi kapcsolatok feszültsége. Mintha az emberi magány állandó és feloldhatatlan lenne, függetlenül a körülményektől.

Nem az elmagányosodással foglalkozom, hanem az emberek közötti kapcsolatokkal, azok mindennapiságát mutatom meg. Függetlenül attól, hogy a szereplők mennyire szeretik egymást, mennyire különböznek, mennyire közömbösek, az emberi kapcsolatokat csak feszült helyzetek által tudom megmutatni.

Sokszor hallottam azt, hogy szinte fájdalmas olvasni a novelláit, fáj szembesülni ezzel a feszültséggel.

Ha valaki fájdalmasnak érzi, az számomra nagyon pozitív visszajelzés, mert azt gondolom, a fájdalmas veleérzés a jó művészet ismérve. A novellák sikere talán annak köszönhető, hogy az olvasók ráismernek a saját életükre.

A szereplők hiába ismerik fel a problémáikat, a novellák végén minden marad a régiben, „úgy, mint azelőtt”. Nem hisz abban, hogy változtathatunk az életünkön?

Sokszor hangsúlyozom, hogy nem feltétlenül olyasmiről írok, amit átéltem, sőt nagyon sokszor olyasmiről írok, amit nem éltem át. De az emberek közti feszültség tartja életben a novellát. Mindig törekszem arra, hogy olyan helyzeteket teremtsek, amelyekben az olvasó felismeri a saját életét is, a mindannyiunkat érintő problémákat. Nagyon tudatos döntés, írói metódus az, hogy szabadságot biztosítok az olvasónak: soha nem mondom meg, hogyan néznek ki a szereplők, hogy kék vagy fekete a szemük, mennyi idősek, nem rendezem be a tereket. Ezzel biztosítom a lehetőségét annak, hogy bárki felismerje a saját élethelyzeteit. Csak arra szorítkozom, ami történik, és az olvasóra bízom, hogyan egészíti ki, értelmezi a novellát a saját tapasztalatai alapján.

Magyarul most jelent meg a második könyve. Mindkét könyv válogatáskötet a különböző kötetek, évtizedek munkáiból. Hogyan látja, milyen hangsúlyváltozásokon ment át a prózája?

Nem tudom, változott-e valami az írásomban, csak azt tudom, hogy egyre szigorúbb lettem magammal szemben. Nagyon lassan írok és nagyon keveset, sokszor vannak olyan periódusaim, amikor egyáltalán nem írok, amikor viszont igen, akkor is naponta csak egy-két órát, igaz, az egy erősen koncentrált munka. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármiféle felületes vagy plusz dolgot engedjek a novelláimba, erősen megszűröm a szövegeimet. De nem is baj, ha néha nem írok, mert legalább nem írok rossz dolgokat. (Nevet.)

A hetvenes évek közepéig hat regényt írt, de aztán végérvényesen visszatért a novellához. Miért? Miben más vagy több a novella?

Azt gondolom, igazából nem írtam soha regényeket, hanem mindig is novellákat írtam. Például az Omgivelser (’Körülmények’) című könyvem ugyan a kiadói ragaszkodásnak engedve regényként jelent meg, szerintem ez is inkább egy novelláskötet. A novella nagyon erős koncentrációt kíván, sűrítetten jelennek meg benne a dolgok, ezek miatt közelebb áll a szóbeliséghez, mint a regény – és ez az a forma, amit szeretek.

Magyarországon egyértelműen népszerűbb a regény, így van ez Norvégiában is?

Nem tudom megítélni, pontosan mi a helyzet. Viszont azt látom, hogy Norvégiában nagyon sok novellaíró van, de közülük többeket nem tartok annak, mert úgy értelmezik a novellát, mintha csak egy rövidebb elbeszélés lenne. Számomra viszont a novella egy egész műtárgy.

A skandináv irodalom az elmúlt pár évben meghódította a nyugati olvasókat különösen az egyéni és a közösségi válságok tematizálásával. Hogyan látja, miért lett ez ennyire fontos a skandinávoknál?

Mert egyszerűen ehhez van kedvük. Norvégiában az erős támogatottság miatt relatíve sokkal több könyvet adnak ki, mint másutt, most már sok íróképző kurzus is működik. Megjegyzem, azzal, hogy ilyen hatalmas a könyvkiadás és rengeteg mű születik, az is együtt jár, hogy egy része értéktelen.

Fotók: Hajdú D. András

***

A magyarul 2004-ben megjelent kötet, A thesszaloniki kutyák (Noran Kiadó, 2004) tartalmazza Askildsen leghíresebb ciklusát, a Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára címűt, valamint a legjellemzőbb novelláit. A 2012-ben kiadott Úgy, mint azelőtt (Európa Kiadó) a kezdetektől a legutolsó kötetig válogatott az életműből. „Askildsen, mivel nagyon keveset ír, ezért szinte egyenlő színvonalon alkot, a két magyarul olvasható kötetben az életmű majdnem kétharmada megtalálható” – mondta Askildsen magyar fordítója, Pap Vera-Ágnes. A fordítót arról is kérdeztük, olvasnak-e magyar irodalmat a norvégok: „Norvégia 1956-ban háromezer magyar menekültet fogadott be, akkor beindult az érdeklődés az irodalmunk iránt is, de korábban semmilyen kapcsolat nem volt. Hosszabb szünet után a nyolcvanas évek végétől, a kilencvenes évek elejétől azonban újra felélénkült a norvégok érdeklődése: Kari Kemény azóta válogat jó ízléssel, fordít magyarokat, például Esterházy Pétert, Konrád Györgyöt, Kertész Imrét, Nádas Pétert, Szabó Magdát.”