Miért keveri össze egy kisgyerek a háborút a valósággal? Hogyan buktatja meg egy író rajzaival a saját könyvét? Milyen érzés a saját gyötrődéseidet oroszul visszahallgatni? Háy János új regényében, A mélygarázsban három szereplő (egy szerelmi háromszög) monológjait olvashatjuk. A jövő heti könyvfesztiválon ezzel a kötettel indítja az Európa kiadó az író életműsorozatát. Háy János az ablakon ugrana ki a fejlődés fogalmától. Interjú. 

Éppen egy kiadóváltáson vagy túl. Az Európa Könyvkiadó a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon indítja az életműsorozatodat.  Életműkiadás – sokkolt ez a szó?

Először nem, de annyian megkérdezték már, hogy azóta már baromira sokkoló. Az életműkiadás számomra egy könyvkiadói megfogalmazás: van egy író, annak van egy csomó könyve, köztük olyan, amit régebben írt meg olyan is, amit majd meg fog írni, és akkor egy kiadó ezt az egészet elkezdi gondozni, ahogy eddig tette a Palatinus, most pedig az Európa. Nem gondoltam egy pillanatig sem, hogy az életműkiadásról szóló szerződéssel a halálos ítéletemet írom alá.

Voltál már egyedül mélygarázsban?

Rühellem a mélygarázsokat, soha nem találom meg az autómat. Ha tehetem, nem megyek le. Kínos emlékem is van: amikor először voltam mélygarázsban külföldön, nem tudtam, hogy kell kijönni, elindultam, felmentem a kacskaringós meredekeken, s a sorompónál, ami az istennek sem akart felnyílni, derült ki számomra, hogy lent kellett volna fizetnem egy kis kártyácskával, közben persze mögöttem állt már vagy nyolcvan autó.

A Mélygarázs könyvtrailere

Az 1996-os regényedben, a Dzsigerdilenben azt írod, „minden boldog vitéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan". A most megjelenő A mélygarázs mintha ezt a gondolatot folytatná például ott, ahol azt olvashatjuk: genetikailag belénk kódolt boldogtalanság csak elviselhetetlenebb a jobb életkörülmények mellett. Rokonnak érzed a két regényt a boldogtalanság szempontjából?

A két idézet bár rímel, de a teljes szöveg ismeretében rögtön látszik, hogy nem ugyanonnan van a világ szemlélve, merthogy már én sem állok ugyanott. A Dzsigerdilen egy érzelmekkel, szerelemmel mélyen átfűtött boldogságkeresés. A két főhős közül az egyik a törökellenes küzdelem pozitív hőse, a másik épp az ellenkezője: áruló, de ennek a két embernek mégis valahol közös a sorsa. Amikor írtam, az foglalkoztatott többek között, hogy a fájdalom képes közösséget teremteni, morális szempontok szerint ellentétesen értékelt emberek között. A fájdalomban egyek vagyunk. A Dzsigerdilen az ember lelki működését próbálja megérteni, nem a rárakódott dizájn, a társadalmi minták követése felől, hanem belülről. A A mélygarázsból vett idézet arra vonatkozik, hogy a boldogságtól való távolság nem szűnik. Mindig az a cél, hogy közelebb kerüljünk hozzá, hogy csökkenjen az életünk és a boldogság közötti távolság, de valójában csak a kényelemhez jutunk közelebb, jobb ruhákhoz, lakásokhoz, autókhoz. S ez persze nem kevés, pontosan tudom, milyen fűtetlen szobában aludni, rossz ruhákban járni, éhezni. De ezzel csak az életszínvonal változik, a boldogság, mint Cserháti Zsuzsának, ezen az úton nekünk se jön haza. Van bennünk valami, ami megakaszt minket. Egy olyan típusú világban szocializálódtam, ahol a társadalom alapértéke a fejlődés volt. Ez volt a szocializmus. A fejlődés fogalmától az ablakon ugranék ki, annyira utálom. Mi fejlődik? Az autógyártás meg az építéstechnika meg az orvostudomány évről évre fejlődik, de a legfontosabb az volna, hogy az emberrel belül mi történik, lehet-e kevesebb gyötrődéssel, több örömmel megélni az életünket.

A mélygarázsban saját magukat zárják be a hősök azáltal, hogy nem beszélnek a szenvedésükről, holott pontosan tudják, mi okozza. Mintha ez a típusú boldogtalanság fájdalmasabb volna, mint amiről a Dzsigerdilenben olvashatunk.

Szerintem a polgári világ legnagyobb átka a valódi problémák elhallgatása, a boldogságnak sokszor épp az állandó alakoskodás, hamisjáték a gátja. Picit erre reflektál a könyv, hiszen polgári környezetben mozgó szereplőkről van szó. Azzal, hogy a szülők nem beszélnek a gondjaikról, bezárják a gyerekeiket is ebbe a hamis, bénító kommunikációs rendszerbe. A gyerekek nem tudják, hogy viszonyuljanak például a házassági válsághoz, hisz a szülők az elhallgatással esélyt sem adnak arra, hogy megértsék. Ez az otthonról hozott minta borítékolja a gyerekek számára, hogy ha felnőttként hasonló helyzetbe kerülnek, ők se tudjanak beszélni róla, s persze a megoldáshoz sincs kulcsuk.

Ezek a felnőttek hiába látják a veszélyét, képtelenek kitörni abból a szerepből, amit a neveltetés során magukra vettek.

Számomra nagyon fontos, hogy mennyire tudod reflektíven látni a magadat. Teljesen nyilván nem lehet, mert fogja vagy a saját börtönödnek, de ha picit mégis el tudsz mozdulni és rá tudsz látni arra az emberre, aki te vagy, akkor talán rájössz, milyen irányban lehet változtatni a sorsodon. Amikor fiatalabb voltam és jól tudtam oroszul, a bajaimat lefordítottam oroszra. Idegen nyelven visszahallgatni a lelki gyötrődéseidet annyira komikusan hangzik, hogy már ettől félig rendbejöttél. Persze nem elég reflektíven rálátni önmagadra, az igazi változtatás csak akkor lehetséges, ha van szabad mozgástered. És ez egy állati nagy kérdés, hogy mégis mennyi jut ebből. A mélygarázs egyik központi gondolata, mennyire vagyunk kiszolgáltatottjai a saját sorsunknak, a biológiai, társadalmi, mindenféle meghatározottságainknak, és hol van ebben a szabadság, létezik-e egyáltalán?

A nagyvárosi, polgári világban sem jut belőle elég?

Hát nem. Mielőtt Budapestre kerültem, falusi státuszból szemlélve idealizáltam a polgári világot, azt gondoltam, hogy a szabad gondolatáramlás, az emberek közötti eleven érzelmi viszony, a kreativitás, az őszinteség, a világ legkülönbözőbb dolgaira való figyelem jellemzi. Óriási csalódás, szinte trauma volt számomra szembesülni azzal, hogy nem így van. A Herda Pityu a vámosmikolai kocsmából több elementaritást tud hordozni az életből, mint egy magas beosztásban dolgozó, polgári közegben élő értelmiségi.

Olyan közösségben születtem, ahol még nem értesültek arról, hogy Freud megszületett, szóval volt némi távolságtartás a gyerek és a szülő között, túl sok ölelés, simogatás nem jutott. Azt gondoltam, a polgári világban tök másként van, de rájöttem, hogy nem: formálisan nagyon kimutatják a szeretetet, de inkább látszik ebben önzőség, mint őszinteség. Vidéken, ha meg tudod a betonelemet emelni a pajszerrel, akkor te vagy a jani, a fater meg jobb, ha lekopik és átadja a helyét a hierarchiában. A polgári családban azonban – és amikor ezt a könyvet írtam, gondolkodtam magamról is, mint szülőről – a halálos ágyamig a zsebemben tarthatom a buksza vagy a kapcsolatrendszer kulcsát. Tulajdonképpen életed végéig fent tudod tartani a hatalmi státuszod, amit a gyerekek nem tudnak megingatni, mert mindig lesz valami a kezedben, amivel fogságban tarthatod őket.

Mit jelent számodra ma a szabadság?

A szabadság alapcélja volt az életemnek. Kis közösségből jöttem, egy olyan falu, mint Vámosmikola, nagyon sok pozitívumot ad azok számára, akik beleillenek a közösségbe, de abban a pillanatban, hogy kilógsz, a közösség megvonja tőled a biztonságot adó akol melegét. A kis közösség belülre figyelve gondolkodik a világról, elfogadja a saját maga számára felállított szabályrendszert. Én nem tudok így élni. Nem tudtam, mi a szabadság, persze valami hagymázas kép élt bennem, hogy színes ruhákba öltözve hálózsákban aludni egy szabadtéri koncerten, előtte marihuánát pöfékelni, meg lányokat szeretni, és szellemi nyitottságot is vártam tőle, azt, hogy merjünk nyíltan a másikhoz szólni, hogy ne legyenek alá-, fölérendelt kapcsolatok. Aztán folyamatosan megtapasztaltam, hogy ez nem így működik, a legszabadabb társadalmaknak sem az a célja, hogy önálló gondolkodású, egyedi utat járó emberek alkossák, hanem hogy az emberek tökén tartsa a markát és belekényszerítse a standardba.

Ma szerintem nagyon rosszul állunk a szabadsággal. A posztindusztriális társadalom, amelyben élünk, minden szintre kiterjesztette fogvatartásunkat. A munkaidő szétsztreccsesedett, nem tudod elválasztani a szabadidőtől. Ha azt mondtam volna neked, hogy este 8-kor találkozom veled, akkor te este 8-kor, ha azt mondtam volna, reggel 6-kor, akkor reggel 6-kor dolgoznál ezen az interjún. Nem döntheted el, hogy meddig tart a munka, hol kezdődik a lazsálás. Jártam Indiában, láttam, milyen kiszolgáltatva lenni a mindennapi megélhetésnek, vidéken nőttem fel, tudom, milyen, amikor télen hideg van, nincs fűtés és fázni kell. A napi létfenntartás kiszolgáltatottságában élve vágykép alakul ki benned a szabadságról, de a kiszabadulás után ráismersz arra, hogy ugyan másfajta, de továbbra is korlátozó rendszerbe kerülsz.

A drámáidban, regényeidben, ha nagyon leegyszerűsítem, az általános, tipikus helyzetektől jutunk el az egyedi sorsok problémáiig. A mélygarázsban ellentétes irányt lehet látni, a hősök az általánosítás mögé bújva próbálják eltávolítani magukat a közösségen belül.

Ne felejtsd el, hogy itt három monológról van szó, nincs írói narráció, miután ez nincs, ezért a szereplők úgy beszélnek, ahogyan általában beszélünk a világról. És mivel általában tipikusságokat jelölünk meg, ezeken keresztül értelmezzük a világot, a szereplőim ezt követik.  Az irodalmi mű alapja, hogy ebben az általánosságban fel tudja-e villantani az egyediségét. Egyes szám első személyű monológokban ezt teljesen másként kell megoldanom, mint egyes szám harmadik személyű elbeszélőként. Mindhárom elbeszélő a monológjában arra törekszik, hogy a világot önmaga számára értelmezze. A főszereplő fizikus a kutatása során is folyton belecsúszik abba, hogy a világ nem értelmezhető. Mégis újra és újra megpróbálja elhelyezni magát, újra és újra megpróbál irányokat, trendeket, prognózisokat felállítani, mert ha nem próbálod meg a lehető legszűkebbre húzni a lehetőségek skáláját, megőrülsz. Nem tudsz élni abban a tudatban, hogy semmiről nem tudsz semmit, hogy elfogadod, hogy bármi bármikor megtörténhet veled.

Teljesen egyértelmű volt számodra, hogy ezt egy fizikusnak kell végigjárnia, akiről azt gondolnánk, a mérhető törtvényszerűség kutatója?

Teljesen, mert veled szemben úgy gondolom, a fizikus a művészek közé tartozik azzal együtt is, hogy vizsgálati tárgyai az empirikus valósághoz is köthetők. Einstein és Heisenberg óta a fizika beemelte a véletlent a törvényszerűségek rendszerébe, ettől kezdve a newtoni alaptörvények stabilitása megbomlott, ez tudományosan olyan megrendítő világgal szembesített minket, amitől össze lehet omlani. A kvantumfizika a kétszerkettő alól húzta ki a talajt, aki ezzel foglalkozik – és ismerek ilyet – tényleg egy lépéssel van csak attól, hogy próféta legyen, vagy megőrüljön.

Olvastam egy régebbi interjúban, hogy irodalomtörténetet tervezel írni. Hogyan ragadnád meg?

Az irodalomtörténet újkori találmány, egyik nagy erénye, hogy megőrzi és a figyelem középpontjában tartja azokat a műveket, amik korábban születtek. Mára viszont átcsúsztunk a másik oldalra, aktualitás alig van, szinte már csak a tradíció él. A jelen irodalmához sokszor még a magyartanárnő is úgy viszonyul, hogy az az, amit nem lehet megérteni. Ez tök hülyeség, mert aki József Attilát megérti, annak Tandori sem okoz nehézséget. Számomra a tradíciónak csak akkor van értelme, ha eleven, egy posztamensre állított hérosz nem érdekel, így nem érdekel Csokonai, Petőfi, Arany, de mint elevenség nagyon is érdekelnek az irodalomtörténet alakjai.  A műalkotások célja, hogy megszólítsanak téged, hogy a világról, önmagadról beszélgessenek veled, ebből a szempontból szeretnék irodalomtörténetet írni. Nem mondom, hogy közel vagyok hozzá, de egy része már kész van, terveim szerint négy-öt év múlva áll össze a könyv. Ezekkel az írásokkal az a baj, hogy nagyon sokat kell olvasni ahhoz, hogy azt a nyomorult tíz oldalt meg tudd írni. Felkérésre most éppen a Weöres-fejezeten dolgozom.

A kiadó tervei szerint az életműsorozatodban évente váltják egymást az új és a korábban már közölt művek. Mit írnál szívesen a következő évben?

Szeretnék egy drámát írni a háborúról. Mindenben, amit írok, személyesen is érintett vagyok. Nagyapám a mai napig is talán a legfontosabb ember a családomból, apám nem tudott mesélni, így ő mesélt nekem esténként, viszont csak a háborúról tudott történeteket, ennek következtében két-három éves koromban összekevertem a valóságot a háborúval, csak arról tudtam beszélni, mit csináltam tegnap a háborúban. Ez egy kicsit riasztó volt, de hál’ istennek nem polgári környezetben nőttem fel, és így anyámék nem vitték el pszichológushoz, gondolták egyszer majd csak visszajövök a háborúból. És tényleg vissza is jöttem, de a mai napig van valami nagyon elemi közöm ehhez a világhoz, ugyanakkor pacifista vagyok, Hérakleitosszal szemben nem hiszem azt, hogy a háború a fejlődés motorja, de szeretnék írni róla, méghozzá a nagyon alapvető emberi vonatkozásairól.

A Palatinusnál te rajzoltad a borítókat egy kevésbé szerencsés eset után. A mélygarázs borítóján viszont már nem a te rajzod szerepel.

Mindig azt szerettem volna, hogy a könyveim külsejükkel is képviseljék azt a látás- vagy gondolkodásmódot, amit a belső tartalom hordoz. Ez első könyveimnél voltak negatív tapasztalataim, de a slusszpoén az volt, amikor egy érzelmileg nagyon pozitív kötet borítójára egy guillotine-re hasonlító konstruktivista szobor került. Kétségtelen, hogy az első általam rajzolt borítóm, ami a Dzsigerdilenhez készült, megbuktatta a regényt, mert a játékos külső miatt a felnőttek gyerekkönyvnek hitték, a gyerekek, mikor belelapoztak, látták a véghetetlen betűömlenyt, nekik meg azért nem kellett. Két vevőpólus között a semmibe hullott a könyv, s onnét kapaszkodott vissza, s ebben segítettek neki a későbbi könyveim. A legutóbbi könyvem, a Háyland a képeim, rajzaim gyűjteménye volt, minden kép, szín, figura, ami a fejemben volt, belekerült, vizuális gondolkodásomból tulajdonképpen mindent elárultam. 51 éves voltam a megjelenéskor, szomorú pillanat volt látni harminc év munkáját egy kötetben összefoglalva. Valahogy az volt bennem, hogy ennek vége van. Nagyon fura lett volna, ha a számvetés után ugyanonnan folytatom, változtatni kellett. Óriási dolog, ha egy kiadónál az ember olyan könyv- és borítótervezőt kap, akinek eredeti látásmódja van, s a könyvhöz lényegileg kapcsolódó képzőművészeti alkotást tud létrehozni. Vonzódom ahhoz a vizuális világhoz, amit Gerhes Gábor képvisel, persze az olvasó meg fog találni ebben a könyvben rajzolóként is, csak kicsit másképp, mint a korábbiakban.

Fotó: Hirling Bálint [origo]