Senko Karuza (1957, Split) népszerű horvát író, magyarul a Libri Kiadó gondozásában jelent meg első kötete, a Szigetlakók. A könyvben olvasható rövidprózákat a szerző két korábbi kötetéből válogatták, a történetek közös pontja, hogy rámutatnak arra, milyen hamis kép él egy városlakó fejében a “földi Paradicsomról”, a szigetvilágról. Karuza gyerekkorát a turisták elől elzárt Vis szigeten töltötte, a Zágrábi Tudományegyetemen szerzett diplomát, ma a sziget és a nagyváros között ingázik, így gyakran tapasztalja a két világ ellentéteiből fakadó feszültséget. A magyar nyelvű kötet megjelenése alkalmából Budapestre látogató íróval beszélgettünk a földi Paradicsom kiirthatatlan illúziójáról, az elnéptelenedő horvát szigetekről.

A Szigetlakók rövidprózáinak hangulata, de maga a borító is alapvetően kedélyes, üde, mégis a feszültségek szervezik a kötetet: a szigeten élők és a városlakók, illetve a vendéglátók és a turisták próbálják megérteni egymást. Gyakran fordul elő az írásokban a "megmagyarázni" kifejezés. Úgy érzi, nem igazán értik egymást ezek a csoportok?

A viszonyok közötti különbségeket, ellentéteket meg kell magyarázni, mert ezek nem egyértelműek. Ha azok volnának, nem kisprózát írnék, hanem esszét, amiben csak felsorolnám a problémákat, de valójában még mi, sziget- és városlakók sem vagyunk tisztában ezekkel. A kontinensen és a szigeten lakók közti alapvető különbségeket, azok változatos formáit próbáltam meg bemutatni ezekben a történetekben. A szigetlakóknak mindene megvan, ami a kontinensen élőknek nincs, és a kontinensen lakóknak mindene megvan, ami a szigetlakók életéből hiányzik. A két világ markáns eltéréseit az események sűrűjéből, a mindennapokon, a kultúrákon keresztül bemutatva, krónikásként jegyzi fel az elbeszélőm. A legérdekesebb talán, hogy mindkét világ ugyanabból az igényből táplálkozik: mindkettő boldog akar lenni. De míg a kontinentális ember egy sziget formájában képzeli el vágyai tárgyát, addig a szigetlakó a kontinensre vágyakozik egy jobb élet reményében. A világok ellentéteiből sajátos félelem, egyfajta türelmetlenség születik a másikkal szemben. Az elbeszélőm nem akar állást foglalni egyik oldal mellett sem. A Szigetlakók  történeteiben az utóbbi időkben bekövetkezett változásokat akartam megmutatni: az ipari turizmus hatására a szigetvilág teljesen átformálódott, mostanra a szigetlakók kultúrája a múzeumokba szorult, amit a turista lát, egy hamis világ, csak a felszín. A szigetek valódi élete a turizmus elől rejtve marad. A titokzatos horvát szigetlekók mindennapjait próbáltam egy semleges, hidegvérű krónikás bőrébe bújva elmesélni.

Érdekes, hogy ezt mondja, számomra nem egy semleges, hidegvérű krónikásnak tűnt az elbeszélő, inkább olyannak, akire ezek a változások, konfliktusok mélyen hatnak, felzaklatják. Például a hosszú összetett mondatok kényelmes, lassú tempóban hömpölyögnek, amit hirtelen megszakít, sőt legtöbbször le is zár egy-egy éles, díszítetlen rövid mondat.

Nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert az előző válaszom valójában nagyon diplomatikus volt, de igazából csak a szándékomat, az alapötletemet írtam le. Valójában én is inkább úgy látom, hogy a szigetlakók oldalán állok a rövidprózákban, de ez valahol természetes is, hiszen onnan jöttem, ott élek, ott írok, a szívem feléjük hajlik. Ezért használom a többes szám első személyt is, hogy azonosuljak a szigetvilággal, hogy a személyiségem feloldódjon a közös élményben. Így egy közösség képvisletében írok, és nem bíráskodom, nem vonok le végkövetkeztetéseket. Tulajdonképpen ebben a körülbelül hetven kisprózában egy olyan mondat sincs, amiben értékítéletet mondanék, csak meg akarom érteni azt a két közösséget, amelyek között ingázom.

A két világ közti különbségek élesen kirajzolódnak az étkezési szertartásokban is, több történetben kifejezetten hangsúlyos szerepet is kapnak a gasztronómián alapuló feszültségek.

Bármelyik közösség identitásában nagy szerepet játszik a gasztronómia, a városban azonban mára elveszett a közös éltkezés szertartásos jellege. A szigeten az asztal köré gyűlés azonban még mindig szentségnek számít, tisztelik a közösségformáló erejét, nagy vétség, ha valaki nincs ott. Talán a vasárnapi ebédek őriznek még ebből valamit a városban is, de mivel ezek sem rendszeresek, a városlakók nem érthetik, miért számít tragédiának a szigeten, ha egy szék üresen marad. Ilyenkor érezhető ugyanis a leginkább a hiány, az üresség, az, hogy valaki elhagyta a szigetet.

Az elszigetelődés, a magány, a meg nem értettség végig nagyon hangsúlyos a Szigetlakókban. Ezek miatt kerül elő sokszor a szomorúság problémája, ami ellen az elbeszélő tudatosan próbál küzdeni. Azt írja egy helyen például, hogy nem engedi, hogy ráragadjon mások szomorúsága. Ez igaz az íróra is?

Olyannyira, hogy bele is borzongok a kérdésbe. Már gyerekkoromban meg kellett tapasztalnom ezt a szomorúságot, magányt. Vis sziget a Jugoszláv Néphadsereg bázisa volt, a külföldiek elől sokáig el volt zárva. Nagyon ismerem tehát az izoláció szülte szomorúságot, de az én helyzetem mégis kiváltságos, mert Zágrábhoz is kötődöm. A városban lehetek művész és író, de bármikor visszatérhetek az elszigeteltségbe, és ha fojtogat a magány, a kétségbeesés, szedhetem a horgonyt, és visszamehetek a városba. Ez persze nem tisztességes a szigeten élő barátaimmal, mert nekik muszáj maradniuk. Ha létezik pokol, akkor az egy szigetlakó szempontjából a végtelen nyaralással írható le. Eleve az kérdéses, hogy lehet-e karrierje annak, aki egy szigeten él? Például miután visszatértem az egyetem után Zágrábból, a családom számára ez egyet jelentett a kudarccal, mert a természetes az lett volna, ha elhagyom a szigetet, és a kontinensen karriert építek. A mamám egy hétig nem is beszélt velem. A mindentől való elzárást választottam, feláldoztam egy szigetlakó álmát, cserében megkaptam azt, amiről a karrierrel rendelkező emberek álmodnak: az életemet tölthetem a szigeten, miközben mások arra spórolnak, hogy csak egy hónapot is eltölthessenek a “földi Paradicsomban”.

“A magány a legnagyobb társadalmi esemény” - olvashatjuk a kötet egyik írásában. Mi a különbség egy szigetlakó és egy városlakó magánya között?

Amikor a városi ember érzi a feszültséget és a frusztrációt, a gondolataiban a szabadság a szigettel kapcsolódik össze, elvágyódik egy teljesen más közegbe. De ez csak illúzió, ezt sokszor meg is írtam. Az öböl című írásban például egy zágrábi család egy hetet akar eltölteni egy félreeső, elhagyatott öbölnél nomád körülmények között, áram és víz nélkül. Megérkeznek, de már a második nap szaladgálnak, keresik a társaságot, nem bírnak önmagukkal összezárva lenni. Amikor a család szembesül ezzel, menekül vissza a szociális magányba. De valójában ezt senki nem bírja. Ontológiailag mindenki magányos, mindenki önmagában üres, a szocializációban a másik embert hordozzuk, ebben a viszonylatban értelmezzük magunkat és azt is, magányosak vagyunk-e valójában. A szigetlakók magánya más természetű: ez tulajdonképpen a beszélgetés a természettel, és hiába vágyakoznak ez után a városlakók, a valóság az, hogy kis falvak halnak el, mert az irigyelt szigetlakók amint egy kicsi esély is adódik rá, elhagyják a szigetet és nem is térnek vissza.

És ők hogy élik meg, hogy városlakókká válnak? A teljesen más közeg miatt nem nehéz számukra a váltás?

Tulajdonképpen ez nem is váltás, hanem egy természetes folyamat, az élet része. Ha van mondjuk középsikola egy szigeten, legkésőbb annak elvégzése után a fiatalok elhagyják a lakhelyüket. Nagyon kevés az olyan sziget, ahová visszatérnek az emberek, ilyen például Korcula, ahol laknak annyian, hogy egy egyetemet végzett ember is találjon munkát. De általában egy szigeten nincs munka, nincs miért visszamenni, és ha valaki vissza is költözik, nem tud kilépni, nem tud csak úgy beszállni az autóba és elmenni oda, ahol van munka.

Akkor mondhatjuk azt, hogy az úgynevezett földi Paradicsomban nincs helye az embernek?

A földi Paradicsom jelentése nagyon relatív, a legjobban ezt talán egy Kornat szigetcsoporti szólás tudja megvilágítani. A Kornati Nemzeti Park rengeteg apró szigetből áll, az emberek olajbogyóval próbáltak kereskedni, tartottak néhány állatot, de mindig nagyon nehezen éltek. Az ott élők azt mondják, lehet, hogy Kornat a mennyország, de nekik ez a pokol. Nap mint nap megküzdöttek a megélhetésért egy olyan kopár szigetcsoporton, ahol az olajfa is alig él meg, holott a nemzeti parkot rengeteg ember látogatja és paradicsominak látják. A hamis vágyak miatt pedig soha nem fogják ezt a börtönt a városlakók másnak látni, csakis földi Paradicsomnak.

Csak kisprózákat ír. Magyarországon érezhető az olvasók és kritikusok részéről is a nyomás, hogy regények jelenjenek meg. A regényt várja mindenki Horvátországban is?

A regénydominancia szempontjából tökéletesen megegyezik a helyzet Magyarországgal. Az én írógenerációmból mindenki, aki kisprózával kezdte, mára befejezte a nagyregényét, mert ott is úgy tartják, hogy manapság a regény az irodalom királynője, nem lehet valaki komoly író regény nélkül. Ennek a nyomásnak én szándékosan ellenállok, mert a kisprózában megtalálom a kifejezés lehetőségét, és amíg ez így marad, addig nem fogok regényt írni. Monogám típus vagyok, egyszerre csak egy nőt elégítek ki.

Senko Karuza: Szigetlakók, fordította Halmos Ádám, Libri, 254 oldal, 2990 Ft