Már három hónapja annak, hogy Hannának nyoma veszett, méghozzá olyan titokzatos körülmények között, hogy csak egy gyerekész képes megsejteni az igazságot.
Zsófi és Tibi egy percig sem kételkednek abban, hogy az időgép működésbe lépett és elröpítette barátnőjüket az 1790-es évekbeli Bécsbe. Hosszú és eredménytelen nyár van a hátuk mögött, ezért segítséget kérnek az iskola két nagyokosától, Bulcsútól és Ervintől, majd a csapathoz csapódik Szabika és Edina is. Amellett, hogy ezzel a fogással a könyv az egyik legerősebb vonására – a hiteles, ízig-vérig kamasz karaktereire – támaszkodik, szert tesz egy szuperlendületes kezdetre is, amiben észrevétlenül foglalja össze az előző kötetben történteket a csapat újdonsült tagjai, és velük együtt a foltos emlékezetű olvasó előtt is.
Az Időfutár új kötetében Hanna múltbéli kalandjait a lány furfangosan a jelenbe juttatott naplójából ismerhetjük meg, az immáron hat fősre bővült csapat Skype előtt végigült délutánjai során. Az időutazásnak köszönhetően az idősíkok megduplázódnak (na jó, esetleg megtriplázódnak), de az Időfutár esetében ez csak még több izgalmat jelent: a jelenben konspirálni, és rendőröket, Bujdosónét és a Felemásszeműt megvezetni éppolyan mozgalmas, mint az erősen a hamupipőkei sorsot idéző múltban fiúruhában színházi inasként szaladgálni és boszorkánytól kiskacagva kardozni tanulni. Bár állítólag Sándor terve szerint a múltbéli kirándulásnak csak egy pillanatnak kéne lennie, az időgépbe egy kis hiba csúszik, és Hannaék öt évvel korábban landolnak a múltban, minthogy a hazavivő gépet egyáltalán feltalálná Kempelen Farkas. Arra csak néhány, bővebben ki nem fejtett utalásból következtethetünk, hogy nem véletlenül Hanna az, akit Sándor magával vitt a múltba. A tartózkodás ideje tehát egy kissé megnyúlik, és míg Hannának az életben maradás a fő feladata, önjelölt nyomozóbarátaink hamis nyomokat gyártanak, figyelmet terelnek el és lázasan bújják Hanna naplóját az információszerzés végett. Olyan nagyon elfoglaltak, hogy a lány hazajuttatásának tervezésére szinte nem is marad idejük.
De ez érthető is. Hanna, úgy tűnik, a történelem egyik legzsúfoltabb időszakába érkezik. A szabadkőművesek nap mint nap gyűléseket szerveznek Born Ignác vezetésével, a boszorkányokat üldözik, Wolfi (azaz Mozart) épp A varázsfuvolát komponálja a szerinte tehetségtelen Schikanederrel karöltve, Galvani békatetemeket sokkol árammal, Kempelen a sakkozó törökkel foglalatoskodik, Bécs utcáin szennyvíz és rongyszedők hömpölyögnek. Hannának tehát rendes kis kultúrsokk szakad a nyakába, de úgy tűnik, veszi az akadályokat. És az olvasó pedig veszi vele együtt, mert a történet működik, méghozzá anélkül, hogy bárki megkérdőjelezné, vajon tényleg egy hárpia volt-e ez a Jozefa, aki az Éj királynőt játssza, sőt! Létezett-e ez a Jozefa egyáltalán? A történelmi tények és adatok kiszorulnak az elbeszélés köréből, a fűzők, titkos járatok, kürblik és lovashintók kosztümös aláfestéssé szelídülnek és egyáltalán nem lázadoznak főszerepért.
Azt sem mondhatjuk azonban, hogy az Időfutár ezzel elvesztette volna az ismeretterjesztő vonását, amit az első kötetben úgy kedveltünk. Inkább csak két másik, ha lehet, a diákok szívétől még távolabb eső területet választ ki magának: a természettudományok és a készségfejlesztő tárgyak területét. Mennyivel könnyebben ragadnak meg a békakísérletek, ha az ember élő tudósításból követheti, ahogy Galvani az egyik drótot ide, a másik békacombot odadugja. Vagy mennyivel figyelemfelkeltőbb máris a komolyzene, ha a szerzőt egy karambol-parti kellős közepéből kell kirángatni. Az új izgalmakért cserébe perifériára kerül a magyartanárnő Rogyák Mária és vele együtt Géza bá is, de talán nem is baj, hogy szerelmi őrlődésüket nem kell kimerítőbben megismernünk. A humánszférát most egyedül Zsófi erősíti és a hamis napló, amivel még egy kis csavart illeszt a történetbe és figyelemelterelésül Hannát egyenesen Egyiptomba küldi vissza macska-szolgálónak. Így elleshetünk pár hálószobatitkot Ehnaton fáraó életéből is.
De kit érdekel Hanna?
Az Időfutárt tehát még mindig viszi magával a lendülete, még mindig egy ültő helyben elolvasható regény, de ebben a nagy izgalomban kissé felszínessé válik, pedig lenne mit kicsit mélyebben is megvizsgálni. A szöveget olvasva érezhető, hogy talán nem jó, ha minden könnyen megoldódik, ha nincs semmi súlya a dolgoknak. És itt most nem arra gondolok, hogy Edina törött körmét tovább kellett volna gyászolni, de nyomtalanul múlnak el a kisebb-nagyobb összeveszések, hoppon maradások és szóváltások. A gyereklelkek és gondolatok alárendelődnek a történetnek és megfoghatatlanná válnak. Zsófi és Tibi félresikerült találkozójának utóélete megmarad pár napnyi sírásnak és céltalan falatozásnak, de aztán egy „Szia, itt vagy?” Skype-bejelentkezéssel elsimul minden. És főként Hanna eltűnése válik furcsán súlytalanná a történetben. Egy tizenéves kislánynak nyoma veszik, de együttérzéssel vagy bánattal alig találkozunk. A gyerekeknek ezt persze nem lehet felróni, hiszen az ő világuk abban a pillanatban elkülönül a felnőttekétől, hogy feltétel nélkül képesek elfogadni az időutazást, és ebben a feltétel-rendszerben továbbgondolkodni a különböző eshetőségeket. Viszont a felnőttek közül sem az üggyel foglalkozó nyomozó, sem a tanári kar nem tűnik különösebben együttérzőnek vagy megértőnek a megtörtségüket sírással és „én olyan zaklatott vagyok” kijelentésekkel megteremtő szülőkkel kapcsolatban. Persze, az Időfutár nem földhözragadt történet, de ez nem jelenti, hogy Hanna eltűnését ne kéne komolyan venni.
A könyv hátoldalán található „SZÖVEVÉNYES, KALANDOS, VICCES!” valószínűleg az első három jelző, ami eszébe jut valakinek, ha egy kalandregényt akar eladni, és valóban: az Időfutárnak ez már a második kötete, amit úgy teszek le, hogy a szabadkőművesek minden kincsét odaadnám a következő részért. Az igazán türelmetlenek egyébként már hallgathatják a harmadik évadot a Kossuth rádión.
Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István, Vészits Andrea: Időfutár 2. - A királynő palástja, Tilos Az Á Könyvek, 2013, 360 oldal, 2990 Ft.
