Végre nem a pirospaprika és a Rubik-kocka mentén beszélünk magunkról egy új könyvben, ami a Magyarország szubjektív atlasza címet kapta, és időnként lehengerlően jó. 

Első ránézésre feltűnik a kellemes forma és a tetszetős design. Belelapozva - és még Parti Nagy Lajos frappáns előszava után is - kell azért egy kis idő, míg az ember megérti, mi is ez: korlenyomat identitásunkról, kép(ek) arról, milyen is az aktuális magyar valóság. Címében ugyan tartalmazza a szubjektív szót, de ez a szubjektivitás nagyon is általános.

Kimagasló példa erre Barcza Gergely és Kovács Zoltán fotósorozata, amelyben az alkotók a magyar vidék elmúlt fél évszázadára annyira jellemző sátortetős kockaházakat listázzák fotógyűjteményükben. Négy oldalon keresztül mutatják be az uniformizált, egymástól minimálisan eltérő házakat, majd az ötödiken jön a trükk: ezer kockaház átlaga egy homályos képen - ami pontosan úgy néz ki, mint bármelyik korábbi ház szürkületben vagy hunyorogva.

Ezer kockaház és azok átlaga

A Mi a magyar most? – kérdésre 2010 végén válaszoló alkotók között van tervező, képzőművész, építész, informatikus, tolmács; a legfiatalabb 21 éves, a legidősebb 63, a többség 1980 körül született. Munkájukat a Kitchen Budapest médialabor és Annelys de Vet holland tervező fogta össze. A végeredmény pedig egyszerre érdekes magyaroknak és külföldieknek.

Utóbbiak közül igazán azok érthetik, akik eltöltöttek már egy kis időt itt a - több kép tanulsága szerint is - pillangó alakú országban, és rendelkeznek némi magyarságismerettel. Máskülönben az egymásba folyatott főzelékfélék színes pacniját látva jó eséllyel asszociálnak hányásfoltokra, és alighanem azt sem értenék, hogy mit akarnak az alkotók a paradicsomlevessel, melynek betűtésztái a jelenlegi országot, kontúrja pedig Nagy-Magyarországot ábrázolja. Csupa olyan jelenség, amit csak az itt élők tudnak kikódolni - hiába követi a magyar szöveget szorosan az angol fordítás.

Középen a papírzacskót cipelő nő

Van olyan rész, ami látszólag egyenesen külföldieknek készült. Mindennapi érintkezéseinket vette sorra rajzokon és szövegeken Bölecz Lilla és Budavári Dóra, az egyik képen egy csordultig tömött papírzacskót lóbáló retikülös nő látható. Mellette rövid okosság, mit kell tenni ahhoz, hogy valódi magyarnak látszunk: „A nagyobb cuccaidat (mappa, kardigán stb.) egy drága üzletben kapott márkás papírzacskóban hordd magaddal, hogy mellette használhasd az apró, de divatos retikülödet.” Itt az is kiderül, hogyan koccintunk, pusziszkodunk, mozgólépcsőzünk és kitől várjuk a karácsonyfa érkezését. Kimagasló Steiner Balázs Mikló Hungarikum-színskálája is, ahol minden szín egy jellegzetesen magyar élőlényt vagy tárgyat jelöl. Így van például vizsla-bézs, pörkölt-piros, tokaji-sárga.

Oktató képek külföldieknek xenofóbia ellen, görbe tükör magyaroknak önismereti jelleggel. Egyre-másra a „húha, ez milyen igaz” felismeréssel lapoz tovább az olvasó és ez a felismerés ismétlődik oldalakon át a könyv végéig.

A gyakran kritikus, de mégis szeretetteljes munkák kerülik az aktuálpolitikát, de nincs az embernek hiányérezete; minden nyűgével-csúfságával együtt láttatják Magyarországot. Kiegyenlítetten jó a könyv, olykor lehengerlően jó, és bár akad egy-két gyengébb alkotás,  azok sem kínosak. Mindből átjön az ún. üznet, ami kábé az, hogy „heló, ez 2010-ben Magyarország, tessék itt van, kezdjetek vele bármit, amit akartok!”.

Nem okoz nagy meglepetést, amikor a hátsó függelékből kiderül, több alkotó hosszabb-rövidebb ideig külföldön élt: látszik, hogy nem a mindennapokba belefásult szemmel, hanem sokkal inkább úgy néznek a megszokott jelenségekre, ahogy egy utazó egy egzotikus virágot mustrálgat.

Magyarország szubjektív atlasza, Annelys de Vet és Bujdosó Attila (szerk), HVG Könyvek – Kitchen Budapest 2950 Ft