„Egy öregemberről akarok mesélni, egy olyan öregről, aki egy szót sem szól már, arca fáradt, túl fáradt ahhoz, hogy mosolyogjon, túl fáradt, hogy haragudjon" – kezdi egyik szokatlan meséjét Peter Bichsel. Az egyre sötétebb és hosszabb őszi estékre abszurd, indiános, dundi-bolyhos, könyvnépszerűsítő és tanító szándékkal írt meséket válogattunk.

Egy asztal az egy asztal – gondolhatnánk, hogy ilyen egyszerű a világ, de Peter Bichsel rövid, minimalista nyelven, szinte nulla cselekménnyel írt meséi éppen azt mutatják meg, hogy nem léteznek maguktól értetődő dolgok. A hét példázatszerű mese nagyobb részében a nyelvi konstrukció és a megtapasztalt világ feszültsége jelenik meg: létezhet-e az az Amerika, amit csak hallomásból ismerünk, elhihetjük-e, hogy a Föld gömbölyű, amíg saját magunk nem indulunk el egyenesen előre, hogy aztán ugyanoda visszaérkezzünk?

Az Egy asztal az egy asztal elvont történetei rámutatnak arra, hogy milyen nehéz valamit létrehozni, megérteni, milyen nehéz egynek és feltűnőnek lenni a mindennapok masszájában, megbirkózni az idegenségérzettel. Bichsel hősei azok, akik rá mernek kérdezni az emberi gondolkodás természetére: a birtoklás, a tudás, a felfedezés, az érzelmek értelmére, a nyelv működésére. Megértik az értelmetlen, állandóan ismételt hangsorokat, új nyelvek kizárólagos tulajdonosaiként vonulnak ki a hétköznapok nyüzsgéséből, ám a kezdetben még izgalmas, újszerű élmény lassan elszigeteli őket a közösségtől, meg nem értést tapasztalnak, vágyott állapotuk – az egyediség, a sajátosság – végül fojtogatóbb lesz a szürkeségnél.

A különcség-különösség azonban nem csak a boldogtalan magány forrása. Az ember, aki mindenre emlékezett című elbeszélés hőse például mindent tudott a vonatokról, mindenre emlékezett a menetrendekből, nyilvántartásokból, míg egyik nap sokként éli meg, hogy valójában nem számít különcnek: az információs iroda hivatalnoka egy könyvből kiolvassa mindazt, amit ő emlékezetből is tud. Ez az ember addig nem nyugszik meg, míg nem szerzi meg azt a tudást, ami a világ egyetlen könyvében sem található meg, ami egyedül az övé, ami ismét kiemeli a tömegből.

Az 1935-ben született svájci író, Peter Bichsel magyarul most megjelent, 13 éves kortól bármeddig olvasható és elgondolkodtató meséi 1969-ben jelentek meg először, a következő évben el is nyerték a német ifjúsági könyvek nagydíját. A magyar kötetet a kerekded, csupa mosoly gyerekarcairól ismert Pásztohy Panka illusztrálta, ezúttal Bichsel történeteihez hasonló borongós, komoly hangulatú, abszurd képekkel.

Peter Bichsel: Egy asztal az egy asztal, fordította Dévény István, Holnap Kiadó, 2012, 72 oldal, 1900 Ft

Az indiánok izgalmasak, varázslatosak és félelmetes harcosok – ezt hangsúlyozza az Aprótörpe indiánok bevezetője is, amelyből az olvasó megismerheti, kik is azok a manikok, akikhez ha elég közel merészkedik az ember, „már nem is tűnnek olyan rettenetesnek”.

Erdős István hat mese erejéig táborozik le a bátor szívű, rokonszenves manikoknál, akik a könyv alapján inkább unalmasak, mint egzotikusak. A történetek két manik indiángyerek, Táncoló Pitypang és Ásító Felhő kalandjairól szólnak, a hősökre azonban valódi izgalmak nem várnak. Hiába a mérges harapású bogarak, a félelmetes farkas, a sziklák között összetekeredve fekvő óriási kígyó, az Aprótörpe indiánokból hiányzik a jó–rossz tengely. A farkas barátságos, a csörgőkígyó gyógyfüveket gyűjtöget, a mérges bogarak pedig a szömörce füstjét megérezve azonnal messzire elrepülnek. Veszély, konfliktusok nélkül Táncoló Pitypang és Ásító Felhő kellemesen unalmas barangolásait követhetjük, akik minden akadályt nagyon egyszerűen vesznek, mindegy, hogy a haldokló törzsfőnök gyógyulása, a manik falut veszélyeztető bölénycsorda eltérítése vagy a makkpucolás a tét.  

Az Aprótörpe indiánok 5-8 éves gyerekeknek szól, akár alapozó mesekönyv is lehetne a későbbi indiánregényekhez, de az indián életérzésről, a manikok életéről, szokásairól, hagyományairól nem sok derül ki, az is inkább csak a kötet végén olvasható Kis indiánhatározóból. A manik világ bár nem ígér sok akciót, tagadhatatlanul kedves, szerethető, számos lehetőséget tartogat még, és Pásztohy Panka illusztrációin itt újra visszatérnek a mosolygó gyerekarcok, dundi gyíkok, vidám virágok.

Erdős István: Aprótörpe indiánok, Pozsonyi Pagony, 2012, 56 oldal, 2590 Ft

A Pagony kiadó A bagoly, aki félt a sötétben mesekönyvvel újabb külföldi klasszikus szerzőpárost vezet be: Jill Tomlinson írót és Anna Laura Cantone illusztrátort. Tomlinson akár első önálló olvasásra is szánt könyvei egy-egy olyan állatról szólnak, aki valamilyen lényeges dologban élesen elüt fajtársaitól. Az első kötet hőse egy kis gyöngybagolyfióka.

Hupp „dundi és bolyhos. A szeme nagy és kerek. A tolla puha és pihés. Minden szempontból tökéletes, kivéve egyetlen dolgot…” Hupp nem kíséri el szüleit az éjszakai vadászatra, de nappal aludni sem hagyja őket, hiszen ő már tökéletesen kipihente magát az éjszaka – Hupp ugyanis fél a sötéttől, ezért nem is él éjszakai ragadózónak megfelelően. Szülei rengeteg türelme is elfogy olykor-olykor, ilyenkor arra buzdítják, hogy barátkozzon az odú körül felbukkanó emberekkel. Az új barátokkal eltöltött órák győzik meg a bagolyfiókát arról, hogy a sötétség nem ronda, nem félelmetes, hanem egyenesen buli, izgalmas, sőt csodálatos. A csetlő-botló bagolyfióka a legkülönbözőbb korú és habitusú emberekkel és egy macskával beszélget a sötétségről, így több oldalról is megismeri azt. Az öreg hölgy számára a sötétség kedves, mert ilyenkor emlékezik, így nem érzi magát egyedül. A cserfes kislány szerint a sötétség szükséges, különben mégis mikor dolgozna a Mikulás?

Az illusztrációkon látható jól lakott figurák, elnagyolt orrok, pirospozsgás arcok akár tömények is lehetnének, Anna Laura Cantone játékos, kócos vonalai azonban hasonló esetlenséget kölcsönöznek a rajzoknak, mint Jill Tomlinson ironikus megjegyzései a szövegnek – így A bagoly, aki félt a sötétben éppen csak annyi dundi bolyhosságot tartalmaz, amennyi az érzékenyebb gyomornak is simán elviselhető.

Jill Tomlinson: A bagoly, aki félt a sötétben, fordította Demény Eszter, Pozsonyi Pagony, 2012, 88 oldal, 2490 Ft

Amikor minden gyerek otthonosan kezeli a legújabb multimédiás kütyüket, sokszor felmerül, hogyan maradhatnak versenyben a nyomtatott könyvek, élményforrás-e még az olvasás. Az Ez egy könyv szerint abszolút igen.  „Mi az a kezedben?” – kérdezi a szamár. „Ez egy könyv”– válaszolja a majom. Bár a könyv nem tud hangot kiadni, nem lehet görgetni benne, nem kell hozzá jelszó, mégis órákra leköti a technofil szamarat.

A könyvnépszerűsítés egyik helyes és kedvelt eszköze Lane Smith kötete, 2010-es megjelenésekor hat hónapig szerepelt a New York Times sikerlistáján, eddig húsz nyelvre fordították le. De bármennyire is ötletes, humoros és szépen rajzolt, a hatékonysága kérdéses lehet. A 4 éves kortól ajánlható Ez egy könyvet valószínűleg azok a szülők választják majd, akik egyébként is körültekintéssel vásárolnak gyerekkönyvet, olvasnak fel meséket. És az Ez egy könyvet nagyjából pont akkor, tíz éves kor körül növik ki a gyerekek, amikor már nem olvasnak velük otthon, megkapják az első kihívást jelentő kötelezőt, és ezektől nem teljesen függetlenül az érdeklődésük homlokterébe mindinkább a kütyük kerülnek. Érdekes, hogy az Ez egy könyv teljesen figyelmen kívül hagyja az e-könyvek problémáját: a szamár egy laptoppal méri össze a nyomtatott könyv erejét. Pedig a megjelenés évében az Egyesült Államokban már az összes könyveladás 6-10 százalékát tették ki az e-tartalmak, és egyre természetesebb, hogy egy könyvben is lehet görgetni, információt megosztani.

Lane Smith 1959-ben született az oklahomai Tulsában, kezdetben rangos lapok, mellékletek (többek között a The Atlantic Monthly, a The New York Times Magazine, a Time és a Newsweek) címlapjai tervezésére kérték fel, az igazi elismerést mégis a gyerekkönyvek hozták el számára. A kilencvenes évek elején, Jon Scieszka íróval közös könyveivel vált elismertté az amerikai gyerekkönyv-illusztráció területén.

Lane Smith: Egy egy könyv, fordította Szabó T. Anna, Csimota, 2012, 32 oldal, 2490 Ft

Erwin Moser népszerű osztrák meseíró, 1980 óta több tucatnyi saját maga által illusztrált kötettel jelentkezett. Első magyar nyelven megjelent könyve Az egércirkusz. Mesék őszi és téli estékre az óvodás korú gyerekeknek szól. A mesék szereplői a hagyományosan cukinak vélt állatok és a rejtélyes hegyi ember. A történetek ideálisak egy hosszú nap utáni esti felolvasáshoz: rövidek, nem bonyolultak, tíz perc alatt letudható velük a mesélés. Moser a nyelv és a képek szintjén is különösebb ornamentika nélkül darálja le Incike, az egér világkörüli útját, Max robot kálváriáját, vagy éppen Vince hörcsög lelki fejlődését. A kilenc mese egzotikus tájakra utaztatja az olvasókat, furcsa lényeket mutat be, az arányosságra való legkisebb törekvés nélkül. Bár valószínűleg inkább a felnőtt olvasót zavarja, hogy egy állatkertből megszökött, a pajtában lázasan fekvő elefántborjút két kisegér bevisz a házába, ahol ágyba fektetik, és hogy ez az elefánt éppen akkora az egerekhez képest, mint pár oldallal korábban az egefánt (ez „egy egészen kicsi elefánt, amelyik ráadásul hasonlít egy egérhez”).

A furcsaságok mellett Moser meséi kedvesek, kicsordul belőlük a jóindulat, türelem és empátia, mindenki örök barátságot köt mindenkivel. Természetesen a pimasz, felelőtlen állatok rövid időre pórul járnak, hogy aztán boldogabbak legyenek, mint valaha. Az erősen didaktikus Az egércirkusz. Mesék őszi és téli estékre 1993-ban jelent meg először.

Erwin Moser: Az egércirkusz. Mesék őszi és téli estékre, fordította Nádori Lídia, Manó Könyvek, 2012, 142 oldal, 2490 Ft