Hátizsákokban tiltott irodalmat rejtegető áltitkárok és sötét társbérleti szobákban szamizdatokat szerkesztgető bölcsészek ellenzéki világába visz Ljudmila Ulickaja most megjelent Imágó című regénye. A legnépszerűbb orosz írónő férfias és komor regényt írt a nyolcvanas évekbeli szovjet értelmiségi létről. Ulickaja egyik korábbi könyvéből sem tudtunk meg ennyi mindent a Szovjetunió fojtogató politikai klímájáról.
Ljudmila Ulickaja nem tud rossz könyvet írni. Az Imágó is nagyon messze van attól, hogy rossz legyen; bár jobb volt olvasni például tavaly az Elsők és utolsók címmel megjelent elbeszéléseket. Valószínűleg erről a téma tehet: szívesebben hallottunk farsangi jelmezekben hancúrozó szovjet kislányokról, mint másolt irodalommal üzletelő depressziós ellenzékiekről, akiket morális zsákutcába kerget a KGB.
A kötet középpontjában három férfi áll: a talpraesett fotós és szamizdatcsempész Ilja, a komolyzenébe menekülő Szanya és az érzékeny lelkű, siket gyerekekkel foglalkozó Miha. Kiskamaszként ismerjük meg őket, amikor irodalomtanáruk keresztbe-kasul cipeli őket a városon, hogy orosz írókról magyarázzon nekik. Felnőve előttük áll a feladat, hogy megrakodva azzal a sok nemes és szép dologgal, amit tanultak, megpróbáljanak boldogulni egy romlott világban.
A könyv központi gondolata –a cím is erre utal – a felnőttség és az erkölcsi érés kérdése (az imágó a bábállapotból kiszabaduló kifejlett rovart jelenti). Az irodalommániás tanár hosszan mereng, hogyan növekednek, majd válnak felnőtté a tanítványai. A srácok sorsából érdekes válasz bomlik ki: mindhárman erkölcsileg megkérdőjelezhető dolgokba futnak bele. Egyikük besúgó lesz, másikuk öngyilkos, a harmadik elbújik az élet elől (ketten végső megoldásként a disszidálást választják). Vitatkozni lehet azon, hogy ezzel beteljesítették-e tanáruk magasztos várakozásait. Másfelől lehet, hogy a szocializmus hazug és fullasztó világában nem léteznek erkölcsi hőstettek.
Miközben a srácok élete bonyolódik, a háttérben kirajzolódik a szovjet ellenzéki értelmiségi életforma: kiismerhetetlen csodabogarak, léhűtőnek látszó titokzatos figurák, idealista fiatalok zsúfolódnak a lapokon - amolyan szovjet hippik. Betekinthetünk a szamizdatgyártás részleteibe, bár a különböző költők szerkesztgetése hőstett helyett fiatalos bölcsészhóbortnak tűnik. Egészen odáig, amíg egyikük bele nem hal. A KGB komikus és félelmetes egyszerre – a szocializmus abszurdja.
Ulickaja egyik eddigi könyvében sem ment bele ennyire a politika mindennapjaiba, mint most: egyszerűen távol tartotta magát tőle. Az Imágó-ban viszont megtudjuk, hogy szerzett tudomást a Szovjetunió lakossága Sztálin haláláról, milyen eltusolt gyilkos tömeghisztériához vezetett a személyi kultusz, hogyan menekült fedőállásokba az értelmiség a közveszélyes munkakerülő címke elől, és miért kap a krími tatárok miatt három év kényszermunkát az ember.
A könyv legnagyobb furcsasága az összevissza ugráló szerkesztés. Egyszer csak ott hagyjuk az éppen csak leérettségizett fiúkat, hogy elmerüljünk egy Olja nevű káderlány életében (aki a három srác egyikének felesége lesz, Iljáé). Majd visszakanyarodunk az időben, hogy a másik két barát történetét is megismerjük epizódokra szabdalva és állandó kitérőktől megakasztva. A könyv mintha novellák szoros füzére lenne, nem is regény. Ulickajánál regény és elbeszéléskötet nem két külön dolog, hanem egy skála két végpontja. Visszatérő szereplőivel az Elsők és utolsók a novelláskötet felé esett közelebb a skálán, az Imágó pedig a regényhez – de egymástól nincsenek messze. Maximum hangulatukban. Ez a könyv azoknak a férfiaknak lesz ideális olvasmány, akik nem olvastak még Ulickaját, de egyet kipróbálnának. És persze azoknak, akik minden ősszel lesik évi Ulickaja-adagjukat.
Ljudmila Ulickaja: Imágó, Magvető, 2011, 632 oldal, 3990 Ft (ford. Goretity József)
Korábban: "Az írógépen keresztül jutottak el hozzám" - interjú Ljudmila Ulickajával
A sztálinizmus diszkrét bája - az Elsők és utolsók című novelláskötetről
