A Virágzabálók gigantikus torzszülöttje után Darvasi László az idei Könyvhéten elbeszéléskötettel jelentkezett. A tematika igencsak változatos: időben és térben szinte száguldanak a szövegek, miközben a belőlük áradó hangnem és az elbeszélői technika alapvető homogenitása kiegyensúlyozza az elbeszélések sokféleségét.
Darvasi szövegeit átjárja a mítosz, a mese, a varázslat: méghozzá úgy, hogy közben a prózajáték köznapi gondoktól és realitástól elemelkedett szférája egyfajta mélabúval és rezignációval kevert derűt áraszt. Az olvasó sokszor érezheti úgy, hogy a korábbi kötetekből jól ismert poétika jegyében születő írások egyszerűen elszabadulnak, akár a megbokrosodott lovak: a szerző intuíciója, ihlete, fantáziája meglódul, és csak száguld oldalakon keresztül. A történetek emiatt alapvetően súlytalanok abban az értelemben, hogy nem az epikai hitel, hanem magának a történet születésének, kitalálásának és megírásának irányába lejt a pálya. Ahogy A lojangi kutyavadászok című novelláskötet (2002) írásainak folytatásaiként tekinthető kínai novellák bölcs tanítómesterei nem tudnak hagyományos értelemben vett válaszokat adni a nagy és végső kérdésekre, úgy a kötet történetei is az emberi viszonyok megfoghatatlan alakulására és dinamikájára támaszkodnak a krimiszerű izgalmak, vagy akár a bármiféle epikumból kihámozható tanulság helyett. Pedig az epikai hitellel való játék fontos: Jézus és tanítványai, Júdás, vagy a fülét vesztett Malkus katona bibliai történetek parafrázisaiként létrejött szövegekben szerepelnek. Ám az elbeszélések csak kerülgetik a fenti nevekkel is jellemezhető nagy történeteket, és mindig valami periférikuson akad meg a tekintetük. Ezzel valójában a kötet egésze a mikrotörténetek kontinuitását sugallja, szemben az elszigetelt, kiemelkedő történetekkel.
A kötet címe, a Vándorló sírok nemcsak azért találó, mert a halál mindegyik írásban megjelenik – hol ironikus, hol abszurd díszletek között – hanem azért is, mert metaforikusan érzékelteti a kötet poétikájából is következő halál-felfogást. Az egyik novellában szó szerint vándorol egy sír, azonban tágabb értelemben mindegyik írásról elmondható, hogy a halál a világegész szempontjából kifejezetten mellékes szerepet tölt be. Inkább jelzésértékű: hiszen fel lehet támadni, zombiként is lehet élni, sőt az ember halála éppenséggel egy új születést is jelenthet. Az az ős-egység, amely e novellák hátterében fölsejlik, nem engedi a halál tragikus misztifikációját, egyszerűen másképp adódik, mást jelent: a halál itt többnyire az élet természetes folytatása, nem pedig lezárás.
Nagyon jellemző, hogy a metafizikára való fogékonyság és az ornamentális prózastílus efféle halál-víziót vonultat fel, ami köré aztán önmagát szervezi. A jelenségek, a beszéd, az élet mögül mindig kikandikál valami mélyebb, igazabb, más lényegű, ami nem feltétlenül üzenet, talán maga a létezés titka. „Mondani bármit lehet. És akkor ennek köze van a hallgatáshoz. Ha csak azt mondod el, amit mondani akartál, akkor voltaképpen meg sem szólaltál. Mert amikor szólsz, mindig szól valami más is, mint ami nem te vagy, egy másik hang, egy másik valaki, egy másik világ” – olvassuk A Boromirok című elbeszélésben. Ez az idézet mutatja a nyelv és a metafizika összefüggéseit. További lényegi kapcsolódásokra derítenek fényt a hangsúlyosan önreflexív, metapoétikus részek, mint például az, ahol Antonio de Nebrija, aki nyelvkönyvében „nem kevesebbet állít, mint hogy az uralkodás legfőbb eszköze a nyelv”, ezt mondja: „Nem hinném, hogy a halál olvasna, hogy a halálnak lennének szavai, hogy a halál beszél, hogy a halál mozdul vagy közlekedik. Azt sem hihetem, hogy a halál válaszol!” (Ricardo de Cruz vándorló sírja) De a halál eredendő nyelv-nélkülisége, vagy inkább nyelven kívülisége, amely tehát faggatásának módját, annak lehetetlenségét is jelzi, nem jelenti a semmirekellő beszéd, az üres szavak érvényességét. A kötet írásaiban sokszor tematizált beszéd és írás mindig valami alapvetően leküzdhetetlen akadályt próbál meg leküzdeni, olykor technikai, olykor nyelvfilozófiai értelemben. Voltaképpen mindvégig az egyén és a világ közötti „kommunikációs zaj” elhárítására tett kísérletről van szó. Ahogy a művésznovellákban is: a Csin Akadémiával rendre konfliktusba keveredő művészek (festők, szobrászok) is a világ leképezésének feloldhatatlan ellentmondásaival kerülnek szembe, meg egy jogi útvesztővel, amely alapján minden művészre bármikor lecsaphat a hatalom (le is csap): a mindenkori határhelyzeteket próbálgató és feszegető művészet Darvasinál ön- és közveszélyes.
A Vándorló síroknak határozottan van íve, annak ellenére, hogy maguk a szövegek néhány kivételtől eltekintve nem nevezhetők lekerekítettnek, a narráció pedig néhol kifejezetten kusza, széttartó. Szimbolikusan bejárja a kereszténység legfontosabb (szöveg)helyeit is az Édenkerttől Jézus sírjáig, majd a kötet végén A Holm-féle előadásban ironikusan utal vissza a szövegekre mint előadásokra, az utolsó sorokban pedig egy talált kézirat folytatását jelenti be az elbeszélő. Az elbeszélések sokfélesége és ornamentikával túlterhelt nyelve, dialógusai miatt szerencsésebb szemezgetni belőlük: külön-külön talán nem fekszik meg az ember gyomrát.
Pogrányi Péter
Darvasi László: Vándorló sírok, Magvető, 2012, 328 oldal, 3490 Ft
