Az amerikai Chad Harbach első regényének vázlatát egy egyetemi íróprogram számára dolgozta ki, aztán majd’ egy évtizedet áldozott a megírására. Átmeneti munkákból tartotta el magát, közben barátaival irodalmi-közéleti magazint indított, és már azt hitte, sosem lesz semmi az ötletéből. Ám, ahogy a végéhez közeledett a nagy mű, felgyorsultak az események. A Vanity Fair már megjelenése előtt nagy cikkben, majd e-book formájában is feldolgozta a könyv születését, a licitháborúban 650 ezer dollárt ért végül a kiadás joga, a borítón pedig maga Jonathan Franzen bíztatta meleg szavakkal vásárlásra az olvasót és az HBO is egy lehetséges sorozatot kezdett fontolgatni.
A könyvből tehát bestseller, tengődő írójából sztár lett, és akkor még csak A védekezés művészete keletkezéséről beszéltünk, pedig a tartalma is nagyon amerikai: egy esélytelennek gondolt iskolás baseballcsapat idényét mutatja be.
Bár az eredeti megjelenés borítóján szándékosan igyekeztek elkerülni az egyértelmű társításokat, a magyar változaton már messziről feltűnik egy nagy baseballkesztyű, és a mellékelt könyvjelző is baseball-labdát formáz. És hát tényleg, a regény eseményeit a baseball uralja, de ahogy általában lenni szokott - mint például Bernard Malamud Őstehetségében vagy az olyan filmekben, mint a Brad Pitt-féle Moneyball - a játéknál sokkal többről van benne szó. A védekezés művészetében történetesen a képzeletbeli középnyugati, Melville-mániás főiskola csapata, a Szigonyosok számára a pályán kívül egy másik jellegzetes, ismerős amerikai terepen, a campuson is folyik az élet. Barátságok és szerelmek szövődnek vagy mennek tönkre, a csapattagok a továbbtanulás és a felnőtté válás problémáival küzdenek, és egy egykor 15 percig híres professzor is színre lép.
Baseball ettől még nagyon sok van a könyvben, ez azonban ne tántorítson el senkit az olvasásától: a szabályok totális ismerete nélkül is könnyen befogadható. Egyrészt a végén még egy szószedet is eligazít a szakkifejezések között, de azt csak megértjük, ha valaki elüt, elkap, vagy eldob egy labdát, vagy hogy az elkapó felé olyan labda jön, ami lepattan a földre, ennél pedig nem kell sokkal több erőfeszítés. Persze ez Harbach érdeme is, aki valós feszültséggel tölti meg az ezerszer begyakorolt mozdulatok élesben már sorsdöntő kivételezéseit, és ha átéltünk már valaha élőben bármilyen izgalmas sporteseményt, akkor még hatásosabb az élmény.
Az eredeti borító (via)
A shortstop pozíciója nagy mozgékonyságot és gyors reakcióképességet kíván, nagyon sok labda érkezik ide, amiket egyből továbbítani kell. Henry Skrimshander a poszt megszállottja, egyik pillanatban még egy középiskolában játszik, de hamar a főiskola hihetetlen szériát futó csapatának legnagyobb tehetsége és komoly játékosmegfigyelők célpontja lesz. Igazából nem az eredményért, a csapattársakért vagy a nézőkért teljesít, a baseball nála az önkifejezés egyetlen sikeres eszköze, aminek mindent alárendel, és amiben a tökéletességet keresi. Két örök társa van: a kesztyűje és a legendás csúcstartó shortstop, Aparicio Rodriguez könyve, amelyben zen bölcsességekként sorakoznak a shortsop feladatai.
Henry hirtelen meglóduló karrierje óhatatlanul magában hordozza a bukást. Azonban nemcsak az önmagából tökéletes masinát építő fiú kudarca, spirituális majd önsanyargató válsága jelenti a drámát (bár kétségkívül ezek a regény legsötétebb és legfájdalmasabb jelenetei), ahogy a katarzist sem feltétlenül az ebből való kilábalás pillanatai, egyúttal a csapat menetelésének végkimenetele hozza el, hiszen párhuzamosan további viszontagságos sorsok alakulását is nyomon követhetjük.
A könyv talán legszerethetőbb figurája Mike Schwartz csapatkapitány, a huszonévesen is már öregembernek kinéző, szakállas óriás, a főiskolai sportélet központja, Henry felfedezője, önjelölt és kőkemény hajcsárja, aki Marcus Aureliust olvasva eddzi magát. Mike tudja, hogy belőle sosem lesz profi, de a legjobb bajtárs, akit kívánhat az ember, karaktere pedig gyakran Henryt is háttérbe szorítja. Vele együtt izgulhatunk, hogy sikerül-e bejutnia valamelyik nagynevű egyetemre, hiszen más célkitűzés szóba sem jöhet, vele együtt ropognak csontjaink és vele együtt irigykedünk a gazdagabb iskolák sokkal zöldebb gyepére.
Rajtuk kívül megismerhetjük még Henry meleg-mulatt szobatársát, Owent, és Pellát, az igazgató lányát, aki éppen kiugrott egy házasságból, de még mindig annyira fiatal, hogy teljesen tanácstalan. Egyetlen idős főszereplőnk pedig maga az igazgató, a mindenki által tisztelt Melville- és Moby Dick-rajongó Guert, aki hatvanévesen önmagát is meglepve a romantikus férfiszerelem útjára lép.
A jól ismert környezetbe és jól ismert szituációkba helyezett sokféle karakter története nem klisék mentén bontakozik ki, viszont ha olvastuk Jonathan Franzen műveit, akkor a klasszikus amerikai nagyregények szellemében írt könyv szeretetteljes, de már majdnem lemondó, nem túl bonyolult mondatokkal dolgozó stílusa némileg utánérzésnek tűnhet. Engem például Guert figurája többször is a Szabadság Walter Berglundjára emlékeztetett, bár Franzen könyve 2010-ben, A védekezés művészete pedig 2011-ben jelent meg, és Harbach valószínűleg nem az utolsó utáni pillanatban dolgozta ki egyik fő karakterét.
De mégis, többek között a természetvédelmi kérdések felvetésének módja is a Szabadságra hajaz (miközben sokkal kevésbé látványos), ugyanakkor az is igaz, hogy Franzen jóval keményebben bánik hőseivel, ott csöppnyi ragyogás sem jut a számukra. Harbach egyébként ebben a Paris Review-interjúban a pályatársaival együtt ikonként tisztelt Don DeLillóra hivatkozik mint inspirációs forrásra (egészen pontosan az End Zone című amerikaifocis regényre), és többször nyilatkozott arról, hogy David Foster Wallace Infinite Jest című regényének teniszjelenetei is megihlették. (Wallace 2008-ban lett öngyilkos, Franzennel együtt a közelmúlt amerikai irodalmának legnagyobb feltűnést keltett alakjai.)
A védekezés művészetén látszik a hosszú évek munkája, ahogy az is, hogy ha már ennyit dolgozott vele, akkor Harbach mindent bele akart gyömöszölni, amit kitalált. Ez majdnem sikerül is neki, igényli a figyelmet és fenntartja az izgalmat, de valahol a 449. oldalon túl, már egyre gyakrabban jönnek szembe felesleges bekezdések az amúgy pár oldalas, lendületes fejezeteivel könnyen olvasható könyvből. Talán a részlet volt már sok, talán a mélység volt kevés, viszont azt sem lehet elfelejteni, hogy első regénnyel van dolgunk. A védekezés művészete remek szórakozás az elit és a népszerű irodalom határáról.
