Eraszt Fandorin, Borisz Akunyin híres orosz detektívje már ismerős lehet a magyar olvasók számára is. Nem csupán az Európa Kiadónál eddig megjelent Akunyin-kötetekből, hanem a nálunk is sugárzott Fandorin-filmekből is. A cár könyvtára főhőse is Fandorin, ám nem a 19. századi nyomozó, hanem annak késői utóda, az angol történész, Nicholas Fandorine. A könyv egyébként a Nicholas-sztorik nyitódarabja, amely oroszul 2000-ben jelent meg először és még három kötet követte, amelyek remélhetőleg hamarosan magyar nyelven is hozzáférhetőek lesznek.

Nicholas Fandorine, már csak a családi hagyományok iránti tiszteletből is, kiválóan beszél oroszul és bár még sohasem járt Eraszt dédapja szülőhazájában, romantikusan naiv elképzeléseket táplál magában Oroszországról. Nicholas a történelemtudományok magisztere, aki „mintha már történész lenne”, ám egyik professzora lesújtó véleménye szerint „új elméleteket és koncepciókat soha sem fog elejteni – legfeljebb apró faktográfiai verebekre lövöldözhet”. Rááadául allergiás a porra is, legalábbis ezzel áltatja saját magát, amikor a levéltári kutatások nehézségei kapcsán saját tudományos munkásságának a hiányáról beszél. A történelem egyébként sem mint tudomány vonzza, hanem „mint a visszavonhatatlanul elmúlt idő utáni szórakoztató, varázslatos hajsza”, talán ennek is betudható, hogy szakmájában kortársaihoz képest még nem sokat ért el. Az áldatlan állapotból egy, apja dolgozószobájában talált faragott ládikó tartalma lendíti ki, egy hosszában kettétépett feljegyzés, melyet távoli őse, a 17. század végén Oroszországba vándorolt sváb muskétás és szerencsevadász, Cornelius von Dorn kapitány írt.

A fiatal angol tudós, miután megtalálta végre a történelemben a „személyes érintettség érzését” rögtön publikál is egy jelentéktelennek tűnő cikket a Királyi Történelmi Folyóiratba. Nem sokkal ezután névtelen csomagot kap Moszkvából, amely az Orosz Levéltári Híradó hasonlóan jelentéktelen közleményét tartalmazza, amely egy kromesnyiki városában zajló ásatásról tudósít, ahol egy rejtélyes tekercset és egy aranymedaliont találtak C. v. D. felirattal. Nicholasnak több sem kell ennél, a forrásban meglátva egy születendő monográfia csíráját, történészi becsvágytól hajtva rögtön Moszkvába utazik és bár ekkor még nem tudja, de Rettegett Iván elveszettnek hitt Liberejájának nyomába ered.

A komoly bonyodalmak innen kezdődnek. A kilencvenes évek orosz vadkapitalizmusával való szembesülés rögtön összetöri Fandorine Oroszországról és annak kultúrájáról alkotott rózsaszín ábrándjait, a „reményt, hogy megtalál valami ráción túli, ösztönös dolgot – az orosz vért, a szláv lelket, az ősök hangját”. A történet két szálon fut tovább. Egyrészt 1995 maffiakapcsolatokkal, állami-politikai korrupcióval átszőtt Moszkvájában, másrészt 1675 hasonlóan korrupt és vad cári Oroszországában. A regény meglehetősen egyvonalúan halad előre, egy fejezet Nicholas kutakodásáról és az orosz maffiával való szerencsés vagy éppen szerencsétlen találkozásairól, egy másik pedig Von Dorn kapitány kalandjairól szól az orosz arisztokrácia kegyein keresztül a hőn áhított gazdaság utáni hajszában.

Néha szinte az lehet az érzésünk, hogy nem egy regényt, hanem kettőt olvasunk párhuzamosan. A két történetszál természetesen több ponton is összekapcsolódik és a ük-ükapa egykori tettei hatással lesznek Fandorine-ra is. Moszkva és a moszkvaiak életének bemutatásánál a két idegen szemlélődő, Nicholas Fandorine és a sváb muskétás tapasztalatai gyakorlatilag egymás tükörképei, csak éppen bő háromszáz év különbséggel. Akunyin jó érzékkel használja a két Oroszország kaotikus világába csöppent idegent az orosz történelem és a kortárs orosz társadalom sajátos viszonyainak és visszásságainak bemutatására. Ugyanakkor nem kíméli a magát a civilizált szokások és viselkedés letéteményesének tartó „nyugati” kultúrát sem. Az angol történész apja, Sir Alexander például gentlemanként leli halálát a hullámokban, a süllyedő Christiania fedélzetén, mert az angol jómodor nevében udvariasan előreengedi a később kultúrember módjára egymást a mentőcsónakokból kilökdöső utasokat. Von Dorn kapitány pedig, meglepődve az oroszok rendkívül barbár kivégzési módszerein, a máglya előnyeiről és humánus voltáról kezd el elmélkedni.

Akunyin regényének erénye, hogy a két idegen kultúra találkozásából adódó problémák nyelvileg is rendkívül érzékletesen vannak bemutatva. Míg Cornelius von Dorn kaptitány barokkos körmondatokban udvarol szíve választottjának a cári udvarban, addig Nicholas, akár egy antropológus, egy külön füzetbe jegyzi fel a kilencvenes évek orosz neologizmusait. A nyelv szerepe azért sem elhanyagolható, mert az angol történészt nemegyszer éppen az menti meg a kalamajkától, hogy mindig igyekszik a helyzetnek megfelelően kifejezni magát. Amikor például oroszországi kalandja kezdetén, már a vonaton ellopják az összes holmiját (azaz „rablócskáznak”) a kalauzzal együttműködő tolvajok, a rablókat a „Halott ember vagy, vágod, csicska?” kijelentésel téríti jobb belátásra.

A cár könyvtára nem kevés iróniával fűszerezett történelmi detektívregény, amely Akunyin történeti érzékének és az orosz kultúrát illető tájékozottságának köszönhetően (szemben a műfaj több népszerű kortárs képviselőjével) egyszer sem kelti a hiteltelenség érzetét. A könyv nem pusztán a Fandorine-sorozat izgalmas nyitódarabja, hanem az orosz kultúráról történeti és kortárs metszetben is reflektált képet mutat.

Nagy Ágoston

Borisz Akunyin: A cár könyvtára, fordította M. Nagy Miklós, Európa kiadó, 2012, 478 oldal, 3200 Ft.