Az erős vadnyugati hőst mindenki ismeri: bátran veti bele magát a harcba, a gyengék védelmezője, cserzett arcán magabiztos mosoly ül, az indián hercegnőt is meghódítja. De milyen egy „érzékeny cowboy”? Fogyókúrázik, szívesen fogadja a fogpaszta termékmintáját, magában vívódik, nehezen jön ki a testvérével. Patrick deWitt kanadai író anti-western regénye, a Testvérlövészek 2011-ben elnyerte a legfontosabb kanadai irodalmi díjakat és jelölték a Man Booker Prize-ra. Hangulatát Tarantinóhoz és Cormac McCarthyhoz is hasonlítják. A Libri Kiadónál megjelent könyv bemutatójára Budapestre látogató szerzőt a westernhez és a fekete humorhoz fűződő kapcsolatáról kérdeztük.

Mit jelent az „érzékeny cowboy”? Milyen kép lebegett a szemed előtt, amikor először leírtad ezt a szókapcsolatot?

Korábban nem foglalkoztak különösebben a neurózissal a westernregényekben, a főhősök gyengeségei nem vagy csak minimálisan kerültek elő. A cowboyok nem gondolkoztak csendben azon, kicsodák, nem voltak kétségeik, csak cselekedtek. Nem aggódtak a súlyproblémáikon, nem utálták saját magukat. Amikor először leírtam ezt a szókapcsolatot, még egy novella lehetőségét láttam benne, végül azonban a Testvérlövészek született meg belőle. Kicsit számomra is meglepő, hogy egy regény lett, de nagyon gyorsan rátaláltam a karakterekre – különösen Eli-ra. Ha egy klasszikus westernhőst választok, beleuntam volna az írásba, mert ő mindig biztos lenne magában, mindig a helyes dolgot tenné.

A Testvérlövészek bátyjai egymással is rivalizálnak, keresik helyüket a világban. Miért a kaliforniai aranyláz idejére helyezted Eli és Charlie Sisterst?

Azt hiszem, a testvérpár története játszódhatna a jelenünkben is. De szerettem volna megmutatni, hogyan nézhetett ez ki a múltban, érdekel ez az időszak. Biztos vagyok abban, hogy a mai problémáktól szenvedtek a vadnyugati bérgyilkosok, szerencsevadászok is, csak ez nincs dokumentálva. Először egyébként csak homályosan láttam magam előtt két civakodó férfit. Az első könyvem, az Ablutions (’Megtisztulások’) megjelenése után találtam egy könyvet az aranyláz időszakáról 25 centért, benne egy képpel, amin egy rongyos ruhájú aranyásó egy jókora aranyrögöt tart, a fotó sűrítette a reményt, a nehéz körülményeket. Ha nem találom meg ezt a könyvet, talán nem is írtam volna meg a Testvérlövészeket. De egyszer csak azt vettem észre, hogy egy westernen dolgozom.

Olvastál gyerekkorodban westernregényeket?

Nem, korábban nem igazán érdekeltek. És írni sem tervezek többet.

Az elbeszélőd, Eli Sisters hasonlít rád?

Igen, sokkal inkább, mint a bátyja, Charlie. De mindkettőben felismerem magamat. Bár azt gondolom, én jóval kíváncsibb személyiség vagyok, nincs annyi kétségem, mint Eli-nak, ennek ellenére valamennyi problémájával, érzésével rokonszenvezek.

Ahogyan Eli-éknak, úgy neked is megvan a saját ősellenséged?

Igazából nincs. De én elég csendes, kis életet élek, és azt hiszem, ezért nincs. Nem igénylem a nagy társaságot, a barátaimmal és a családommal vagyok legszívesebben.

Az aranyláz időszakából mi a legérdekesebb számodra?

Mindenképpen az, hogy a kalandorok hogyan láthatták az akkori Kaliforniát, hogyan reagáltak a nehézségekre, mit tettek, mi járhatott a fejükben. Érdekel, mi történhetett akkor, amikor a hosszú utazás után, nagy becsvággyal megérkezett embereknek csalódniuk kellett, amikor elvesztették és aztán visszaszerezték a reményüket. És lenyűgöz, hogy ezek az emberek az otthonukat hátrahagyva elindultak egy nagy kalandra, felkerekedtek szerencsét próbálni egy elképzelés, egy ötlet miatt.

Többször mondtad, hogy nem kifejezetten a zsáner vonzott, amikor írni kezdted a Testvérlövészeket. Írás közben gondoltál paródiaként, anti-westernként a könyvedre?

Nem, és semmilyen konkrét elgondolás nem vezetett, csak a két cowboyt láttam magam előtt. Nem ültem le tudatosan az íróasztalhoz, hogy akkor most papírra vetek egy paródiát, egyszerűen csak leírtam, ami éppen, természetesen jött tervek és preferenciák nélkül. Az elkészült könyvre sem úgy gondolok, mint egy anti-westernre vagy egy paródiára, ettől még persze az olvasók érezhetik annak. Az olvasás személyes élmény, nem akarom és nem is feladatom megmondani, hogyan olvassák a könyveimet, és elfogadom, amit mondanak rá. Szóval oké, legyen anti-western a Testvérlövészek.

A kritikák többek között Tarantinóhoz, a Cohen testvérekhez, Cormac McCarthyhoz, Charles Portishoz, Mark Twainhez hasonlítanak. Kit érzel igazán közel a Testvérlövészekhez?

Talán hasonlít a könyvem az ő munkáikhoz, de alapvetően két könyv volt előttem, amikor elkezdtem írni. Charles Portis A félszemű című regénye nagyon fontos a számomra, illetve a szerencsejáték-függő Jack Black You Can't Win című, önéletrajzi könyve ihletett még. Viszont értem, miért hasonlítanak a többiekhez, utólag én is felfedeztem a közös pontokat, de a Testvérlövészek írása során nem gondoltam például Tarantinóra, nem befolyásolt Mark Twain, pedig nagyon szeretem. Láttad az In Bruges (Erőszakik) című filmet? Ahhoz is szokták hasonlítani a könyvem, mert szintén két, egymáshoz közelálló bérgyilkos vicces kalandjairól szól. Pedig csak a Testvérlövészek után láttam. Egyszerűen létezik már egy csomó dolog, amiről az ember nem is biztos, hogy tud, de az ötlete hasonlít rá. Egyébként a filmek legalább olyan fontosak számomra, mint a könyvek.

Van kedvenc filmed?

Nincs kedvencem, de hirtelen az Alan Sillitoe regényéből készült film, a Saturday Night and Sunday Morning (Szombat este, vasárnap reggel) jut eszembe, ami az ötvenes évek angol munkásosztályáról szól, szomorú humorral. De a The Servant (A szolga) is kiváló.

És ki a kedvenc szerződ?

Nehéz párat kiemelni, de Charles Portis általában is fontos nekem. Jean Rhys csodálatos. És szeretem még Harry Mathews, Knut Hamsun és Robert Walser könyveit is. És így tovább.

Az életben az erőszak elég távol áll attól, amit viccesnek mondanánk. Kaptál esetleg olvasói kritikát a fekete humorod miatt?

Az egyéni ízlések nagyon sokfélék, van, akinek bejön, másoknak kevésbé. De az erőszakra általában szokatlan, durva dologként gondolunk. Nem vagyok, soha nem is voltam erőszakos, és olvasóként untat az erőszak, de egy brutális kort választottam, amiben ez a mindennapok része volt. Olyan utat kellett találnom az ábrázolására, amit az olvasó, vagyis ebben az esetben én élveznék. A fekete humor egyébként is jellemző rám, szükségem van rá, hogy igazán élvezzem a munkám, az életem.

Fontosnak tartod, hogy nevessünk az erőszakon?

Nem csak az a fontos, hogy az erőszakon nevessünk, hanem hogy mindenen, amin csak lehet. Többször kellene nevetnünk. Nyilván igyekszünk komolyan venni az életünket, de ha mindig csak komolyak volnánk, az őrült dolog volna. Szükségünk van a viccekre, a nevetésre, és én különösen szeretem a vicceket, bármin tudok nevetni, magamon is.

Élvezed a sikert, ami most körülvesz?

Nem igazán, elég tartózkodó vagyok. De a könyveim körüli sikert azért persze élvezem. Nagyon jó élmény volt látni, hogy szívesen fogadták az első könyvemet, jó megélni, hogy az íráson keresztül kapcsolatba kerülök rengeteg emberrel.

*

Patrick deWitt pályáját forgatókönyvíróként kezdte, de kezdeti sikertelensége és anyagi nehézségei miatt kénytelen volt pultosként dolgozni Los Angelesben. Egyik átmeneti munkahelyén ismerte meg mai ügynökét, Peter McGuigant. Az 1975-ben, Vancouverben született író első könyve, az Ablutions 2009-ben jelent meg, de a világhírt a 2011-ben kiadott Testvérlövészek hozta el számára. A Testvérlövészek kiérdemelte mindkét rangos kanadai irodalmi díjat, a Governor-General’s Literary Awardot és a Rogers Writers’ Trust Fiction Prize-t. A kanadai siker után a könyv jogai nagyon gyorsan keltek el külföldön. Patrick deWitt jelenleg Portlandben lakik a feleségével és 7 éves fiával.

Fotó: Pályi Zsófia