Felejtsük el a kliséket, felejtsük el azt a biztonságos történetmesélést, amely a nyájas olvasó kis lelkiismeretét megóvandó, szemlesütve kerül bizonyos témákat! A The Walking Dead – Élőhalottak képregényeket nem érdemes szombat délután puha párnák közt, gőzölgő teát kortyolgatva olvasni, mert a legváratlanabb pillanatokban képes sokkolni, úgy, hogy még sokáig a gyomrunkban érezzük hatását. És ehhez a zombik pusztán díszletül szolgálnak.
A nagysikerű zombis sorozat, a The Walking Dead alapjául is szolgáló képregények a tévésorozatnál is jobbak, sőt nagyjából egész egyszerűen zseniálisak. Az első kötet magyar nyelvű kiadása már tavasszal az év képregény-szenzációjának számított (itt írtunk róla), nemrégiben pedig gyors egymásutánban lefordították a második (Úton) és a harmadik (Menedék) részt is.
Az első füzet, a Holtidő lefutotta a kötelező köröket: rejtélyes módon oszló-foszló, hörgő és beleket húzó zombik lepik el a városok utcáit, hivatalos segítség nincs, a civilizáció összeomlott. Egy kisvárosi rendőrt, Ricket még a járvány kitörése előtt meglőttek, ezért hónapokig kómában feküdt, de a történet elején felébredt az üres kórházban, ahol rajta kívül már csak zombik tucatjai nyüzsögtek. Miután halálra rémülten kijut az épületből, hazarohan, ám feleségének és gyerekének már csak hűlt helyét találja – elindul hát, hogy megkeresse őket és mellesleg kiderítse, hogy ugyan, mi a pokol történt, míg az ágyat nyomta.
Nagyjából így kezdődik bármelyik zombitörténet. Az alaphelyzet tehát adott, a folytatásban Rick a túlélők kis csapatának élén próbál valami biztonságos helyet keresni – és nem mellesleg túlélni. Robert Kirkman, a sorozat írója már az első kötet végén is egy olyan fordulattal hagyta magára olvasóját, ami alapján sejteni lehetett, hogy a The Walking Dead nem egy akciókra kihegyezett mészárszék lesz.
Az Úton és a Menedék már teljes egészében az emberekre összpontosít: Kirkman mesterien bontja ki, ki hogyan reagál a megváltozott életkörülményekre, az örökös menekülésre, arra, hogy gyakorlatilag bármelyik pillanatban bárki meghalhat. Kirkman tehát nem siet, szépen, ráérősen építgeti karaktereit, hogy aztán a megfelelő időben szétcincálhassa őket – és nem mindig szó szerint. Szereplői sokat beszélnek, a dialógusok remekül vannak megírva: egy-egy párbeszédes, kétszereplős jelenet általában sokkal élvezetesebb, mint amikor zombik hordáját öldösik halomra. Az írói körültekintés pedig olyan apróságokra is kiterjed, mint például, hogyan lehet egy csavarhúzóval gyorsan és hatékonyan elpusztítani a dögöket, úgy, hogy lehetőleg a csavarhúzó ne maradjon a fejükben.
Nézz bele a The Walking Dead 3 - Menedék című képregénybe!
Lényegi változás az első kötethez képest, hogy rajzolóváltás történt. Charlie Adlard rajzai jóval egyszerűbbek, mint Tony Moore munkái, olykor egyenesen suták, néhol pedig bizony lapozgatni kell, hogy beazonosíthassuk a szereplőket. Ezt még nehezíti az az egyszerű tény is, hogy egy posztapokaliptikus világban nincs sok idő és lehetőség a borotválkozásra, a férfiemberek viszont szőrösödnek, vagyis egy idő után még nehezebb megkülönböztetni őket egymástól. Eleinte nehéz volt megbarátkozni az új rajzokkal, de furcsa módon mégis jobban áll a történetnek Adlard stílusa. Tony Moore kissé rajzfilmes beütésű, részletgazdag, gyönyörű rajzai ugyanis egyszerűen túl szépek voltak Kirkman megalkuvás nélküli, komor történetéhez.
Nézz bele a The Walking Dead 1 - Holtidő című képregénybe!
A The Walking Dead a tökéletes példa arra, hogy a képregény nem holmi gyerekeknek szóló butaság – már, ha akad még olyan, aki efféle marhaságokat gondol. Nem véletlenül áll 16-os karika a kiadványok borítóján, és korántsem a zombik miatt: a The Walking Dead az élők pokoljárása – és van egy olyan érzésem, hogy még semmit sem láttunk abból a bizonyos pokolból.
Robert Kirkman-Charlie Adlard: The Walking Dead - Élőhalottak 2. Úton, Képregénynagyker, 2011, 2290 Ft
Robert Kirkman-Charlie Adlard: The Walking Dead - Élőhalottak 3. Menedék, Képregénynagyker, 2011, 2290 Ft
Korábban: Kukacok a fejből, golyó az agyba
