Kjell Askildsennek két válogatott novelláskötete olvasható magyarul – és ezzel az életmű közel kétharmadához férhetünk hozzá. A norvég író leghíresebb ciklusát (Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára) is tartalmazó A thesszaloniki kutyák (Noran Kiadó, 2004), után az idei Könyvfesztiválra jelent meg az Úgy, mint azelőtt. Az új kötetbe a fordító-szerkesztő, Pap Vera-Ágnes az írói pálya kezdeteitől a legfrissebb szövegekig válogatott. Noha több évtizedet ölel fel a gyűjtemény, az olvasó nem érez különbséget: Askildsen novelláiban nincs semmilyen nyom, ami meghatározná a mindenkori pillanatot, a novellák örök témája a különböző kapcsolatok feszültsége.
A novellák elbeszélőinek nem fontos, hogy néznek ki, hány évesek a körülöttük lévők, milyen környezetben élnek. Az elnagyolt helyszínmegjelölésből csak sejteni lehet, éppen hol, milyen körülmények között tépik egymást a szereplők – és igazából ez mindegy is. A norvég városokban, erdőkben, nyaralókban, verandás házakban, tengerpartokon egyazon problémával küzd mindenki: az együttélés, az el nem vágható családi szálak terhe és öröme között ingadoznak. Az ábrázolás minimumához szikár elbeszélésmód társul: Askildsen szűkszavú mondatai, elharapott párbeszédei csak érzékeltetik a feszültséget, az okok azonban homályosak maradnak. Túlságosan ismerős helyzetekbe vezeti be az olvasóját, ahol aztán magára hagyja, hogy a személyes tapasztalatai szűrőjén át értelmezze azokat. Olyan ez a kispróza, mint egy zavarosan tükröződő felület, amely mögé nehezen látni, mert visszaveri a leskelődő olvasó körvonalait.
A leselkedés gyakran visszatérő motívuma a novelláknak: a szereplők távcsövön, el-elkapott pillantásokkal, elrejtőzve figyelik hol a számukra teljesen idegent, hol a szeretett vagy gyűlölt családtagot. A szereplők közti távolság azonban nem csak fizikai. Az elbeszélő legtöbbször egy külső nézőponton keresztül láttatja a többieket, feleséget, férjet, testvért, szülőt, szomszédot. Az eltávolítást tovább fokozza a valódi párbeszéd hiánya: Askildsen szereplői alig beszélnek egymással, de mindig van egy elméletük arról, mit gondolhat, hihet róluk, a kettejük közti kapcsolatról a másik. „A fia vagyok, tehát azt hiszi, hogy szeret, hogy szeretnie kell” – gondolja egyikük, de nem próbál beszélni erről az apjával. Ő is, mint a novellák szereplői oly sokan, görcsösen ragaszkodik az elméletéhez, és amikor lehetősége volna kérdezni, inkább hallgat, vagy hezitálása miatt lekési a pillanatot.
A meg nem fogalmazott kérdések, ki nem mondott fontos szavak miatt a kapcsolatokban élő szereplők voltaképpen falat húznak maguk köré, onnan kémlelik egymást. A feszültség tetőpontján az elfojtott indulatok előtörnek, a problémák megfogalmazásában járatlan, közös nyelvet nem beszélő szereplők azonban képtelenek elmondani, mit éreznek. A tehetetlenségből fakadó düh miatt a másik ellen fordulnak, a kapcsolatokban válnak igazán társtalanná. „Eléggé gyermek voltam ahhoz, hogy az ember magányát azzal mérjem, hogyan tölti a karácsonyt” – jegyzi meg valaki. Az Úgy, mint azelőttben a magány ezer arca jelenik meg, a legfájóbb talán az, hogy a novellák természetes egyszerűséggel mutatnak rá arra, hogy a magány nem az egyedüllétből, hanem az (el)hallgatásból születik. A szereplők így hol erőszakosabban, hol kíméletesebben, de saját magukat szigetelik el. Például: „Ingrid úgy tett, mintha aludna, de égve hagyta a férfi éjjelilámpáját. Nem tudja, hogy én tudom, mikor jött haza, gondolta a férfi. Nem tudja, hogy én tudom, hogy nem alszik, és nem mondhatom meg neki, hogy tudom. Úgy tesz, mintha aludna, hogy ne tudjam, hogy csak most jött meg, jobb színben akar feltűnni, mint amilyen valójában.”
Bár Askildsen prózája szenvtelenül ír arról, hogy hősei nem látnak a másik tekintete mögé, nem értik egymást, nem ismerik fel a saját érzéseiket sem, és még csak nem is tesznek ezek ellen, a minimalista képek közé néha mégis belekeveredik egy-egy érzékenyebb ábrázolás. Többször megfogalmazódik a szereplőkben a vágy, hogy bárcsak értenék egymást, bárcsak valamilyen harmónia volna közöttük. De – ahogyan az egyikük mondja – „az ember arra gondol, amit nem tesz meg, amit képtelen megtenni”. Az Úgy, mint azelőtt novelláiban senki nem cselekszik, mindenki céltalanul bolyong a maga által épített zárt terekben, miközben az agya a kiúton, a menekülésen kattog, de leblokkol, amint közel kerül a szabadsághoz, az őszinteséghez.
Korábban:
A jó művészet fájdalmas - interjú Kjell Askildsennel
Kjell Askildsen: Úgy, mint azelőtt, fordította Pap Vera-Ágnes, Európa, 2012, 234 oldal, 2900 Ft
