Amilyen nagy lelkesedéssel várjuk a soron következő Stephen King-kötetet, akkora csalódás érheti az olvasót a könyv elfogyasztása után. Nem is érdemes nagy elvárásokkal belekezdeni King ötödik, elbeszéléseit tartalmazó gyűjteményébe. És hiába terpeszkedik a borítón az író neve, sajnos már csak a megszokás miatt figyelünk fel rá - a zsigerekig ható félelem ezúttal is hiányzik.

Sokan mondják, hogy Stephen King, a horror királya már nem ír olyan jól, mint régen. Tény, hogy az utóbbi években az emberek félelmei helyett inkább az érzéseit helyezi a középpontba, és hogy drogos-alkoholista korszakában alkotta meg a legemlékezetesebb horror-történeteit, de ez nem azt jelenti, hogy kiherélődött volna. Az érzelmekkel is lehet olyan jól zsonglőrködni, mint a legsötétebb gondolatainkkal.

Az általam csak csöpögős és kommersz King-ciklusnak nevezett időszak terméke a Napnyugta után is. Ha ez a kötet olyan olvasó kezébe kerülne, aki még egy művet sem olvasott a Nagy és Híres Írótól (bár ez felettébb valószínűtlennek tűnik), olyan egyszerű történetecskéket látna, amelyeket teljes egészében a szomorúság hat át. A hangsúly mindegyiknél a lelki szenvedésen van: a kisbaba elvesztése, a férj megcsalása, a kényszerbetegség mind-mind olyan ötlet, amely köré bármelyik szépirodalmi író könnyen történetet tudna kanyarintani. Azonban King történetfűzésének egyik jellemzője, hogy megpróbálja az elképzelhető élethelyzetet egy kis szürrealitással fokozni. Így kerül A mézeskalács lány-ban a babáját sirató nő egy sorozatgyilkos fogságába, és így lesz az N-ben a pszichiátert felkereső kényszerbeteg a világ rendjét kézben tartó álisten.

Bár az elbeszéléseket csak egyenként, önmagukban érdemes olvasni, egy rövid idő elteltével szinte biztos, hogy nem fogunk visszaemlékezni rájuk. Ahhoz képest, hogy az író a rémtörténetek helyett ezúttal az érzelmekre helyezte a hangsúlyt, a szereplők kidolgozatlanok, felszínesek, és csak egy-két vonásuk van kiemelve. Ráadásul felhagyott a leghatásosabb eszközével: azzal, hogy a cselekmény végét nyitva hagyja, és a folytatást az olvasó fantáziájára bízza - így előre tudjuk, mi fog történni az elejétől a végéig. A történetekre pedig nem is érdemes szót pazarolni, mivel mindegyiket láthattuk már máshol is: A pokol macskájá-t az Állattemető-ben, a kötelékeitől szabaduló asszonyt pedig a Bilincsben-ben, hogy csak néhányat említsek. Hiába van mindegyik történet stratégiai pontján elhelyezve néhány random hulla, ha csak szánalmat érzünk irántuk - teljesen felesleges volt a haláluk.

Hamarabb lehet rásütni a Napnyugta után-ra, hogy jól szervezett marketingfogás, mint eredeti alkotás, ugyanis a benne szereplő írások többsége egy antológia megszerkesztése után jelentkező ihlet eredménye. King hiába zsonglőrködik a marionettbábuival, az elbeszélések csak nyomokban tartalmaznak mérget, nem többek kidolgozatlan, felejthető, papírra hányt gondolatfoszlányoknál. Ha az író célja tényleg annyi volt, amennyit a bevezetőben taglalt, azaz hogy elüssük az időt az olvasással, megtörtént. De ne várjuk a bummot: ahol a gyutacs eltűnt, a lőpor pedig vizes, ott még a csoda sem segíthet.

Stephen King: Napnyugta után, Európa Könyvkiadó, 2010, 472 oldal, 2600 Ft (ford. Gy. Horváth László, Holbok Zoltán, M. Nagy Miklós, Müller Bernadett, Szántó Judit, Uram Tamás)