Most már biztos, hogy a páros évek jobbak a videojáték rajongóknak. 2008-ban a Narratívák sorozat hetedik kötete segített eligazodni a játéktudományban elmélyülni vágyóknak a narratológia és játéktudomány (ludológia) területén. 2010-ben fél éves időszaki kiállítással ünnepelte a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum a Space Invaders játék (és magyar klónja, az Űrhódító) születésnapját, az év végére pedig megjelent Beregi Tamás a videojátékok első ötven évét összefoglaló könyve, a Pixelhősök.

A Pixelhősök a negyvenes évek legvégén kezdi a történetmesélést, az első katódsugárcsöves játékgéppel, de hamar eljut az ötvenes-hatvanas évek nagy elsőihez. Az első komolyan vehető játék - Tennis for Two -, aminek egyik kései leszármazottja Magyarországra is eljutott a Videoton által gyártott tévé tenisz formájában. A számítógépek erejének bemutatására szolgáló űrcsata játék, ami annyira sikeres lesz, hogy hamarosan  automatát is készítenek belőle. Végül pedig jönnek az első, egymást perelgető játékcégek, és a piac 1983-as megroppanása.

A Pixelhősök derekát az ezt követő időszak feldolgozása adja: Commodore és Spectrum játékok leírásai követik egymást, a keretes anyagokban pedig megismerkedhetünk a korszak tizenéves zsenijeivel és két-három főt foglalkoztató cégeikkel. A könyv nem tárgyalja külön a két gépet és a rájuk készült játékokat, a nyolcvanas évek nagy ellentéte mára feloldódott, a lassan kialakuló játékműfajok szerint vannak csoportosítva a címek. Sajnos ez azzal is jár, hogy a fehéringes, nyakkendős  mérnökökkel teli első fejezet után az olvasónak az akciójátékok hosszú felsorolásával is meg kell küzdenie. Az igazán jó sztorik csak a századik oldal körül kezdenek el megjelenni.

Mikroszámítógép - a megnyert forradalmunk

A könyv legerősebb és legfontosabb részei azok, amelyek a magyar játékkultúrával, klubokkal, számítógépes újságokkal foglalkoznak. Az egyik interjúból megtudhatjuk, miért nem jutott egy forint sem a  Commodore 64-re készült legendás The Last Ninjá-t fejlesztő magyar programozóknak. Hogyan nőtte ki magát az egy darab Spectrum számítógéppel rendelkező Csokonai Művelődési Ház számítógépes klubja akkorára, hogy többször megtöltötték rendezvényeikkel a BME auláját. Szó esik a Novotrade által futtatott csapatokról, a másolópartikról, és a csokonais rendezvényekből kinövő magyar videojátékos sajtóról is. A részt  a "Csoki"-t azóta is igazgató Tóth Lajos sztorijai és az egy generáció számítógéphez való viszonyát meghatározó CoVboyjal készített interjú fogja keretbe.

Hasonlóan nagy élmény a kalandjátékokról és az akció-kalandjátékokról szóló két fejezet. A korábbi részekre jellemző címözön enyhül, több hely jut a sztoriknak, a legendás játéktervezők életének, az egymásba átalakuló csapatok történetének. Az sem tesz rosszat, hogy ebben a két fejezetben található a legtöbb olyan játék, amit felújítottak, hogy fusson napjaink számítógépein. Guybrush Threepwood neve vagy Sam és Max neve azoknak is ismerős lehet, akik már nem játszottak Commando-t vagy Raid over Moscow-t a Commodore-on.

A korszakok és játékok megidézését segíti, hogy a Pixelhősök minden lapja képernyőmentésekkel, borítókkal, fotókkal van tele. Iszonyatos mennyiségű retro grafikát nézhet végig, aki átrágja magát a könyvön. Ez különösen azért jó, mert így egyszerűbb beazonosítani a különböző néven terjedő programokat. A nosztalgiázás lehetősége a Pixelhősök -höz járó DVD-vel teljesedik ki, amin egy Spectrum, egy Commodore és egy Amiga emulátor játékokkal megtömött ingyenes verziója, valamint néhány klasszikus PC-s játék található meg.

Néhány bájtnyi hiba

A Pixelhősök-ből két téma hiányzik fájóan. Az egyik a Nintendo Entertainment Sytemmel és a Sega Master Systemmel kezdődő konzoltörténelem. Bár a könyvből is kiderül, hogy  voltak olyan magyar csapatok, akik ismert játékok konzolos átültetésével kerestek pénzt, ezekről a gépekről mégsincs szó. A dedikált játékgépek kihagyása mellett szólhat, hogy jóval kevesebb lehetett belőlük, ráadásul másolgató szubkultúra sem épülhetett ki köréjük, mert a konzoljátékok floppylemez vagy kazetta helyett egyedi hordozókon érkeztek.

A másik hiány a PC-korszakhoz kapcsolódik. Beregi tárgyalja a személyi számítógépek, hangkártyák, és a 3D-gyorsítás megjelenésével kialakuló új játékműfajokat, de ez a rész alaposságában elmarad az aranykorról szóló fejezetektől. Aki vállalja, hogy folytatja Beregi Tamás munkáját, annak a PC-vel kell felvennie majd a fonalat, nem a kétezres évvel, amivel a Pixelhősök véget ér.

Verdikt: az év karácsonyi ajándéka

Minden hibája ellenére a Pixelhősök a kötelező karácsonyi ajándék a játékokat kedvelőknek és a videojátékok története iránt érdeklődőknek. Olyan könyv, amit nem is szabad felrakni a polcra a többi közé, hanem kint kell hagyni az asztalon, hogy beszélgetéseket indítson el. Hogy segítsen nosztalgiázni, visszaemlékezni a letűnt időkre, a magnó sikítására, a floppy apró zajaira.

Beregi Tamás: Pixelhősök, Vince Kiadó, 2010, 444 oldal, 5995 Ft