A szörnyek könyve inkább rendetlen művészettörténeti egyveleg, mint hiánypótló és átfogó szörnytan gyermeki fantáziájú felnőtteknek. Szép a borító, és szépek a képek, de egy tudományos igényű szörnykatalógustól többet várna az ember.
A Szörnyek könyve avagy a képzelet állatkertjea magyar borító alapján először egy gyerekeknek készült áttekintésnek tűnik, melyben mindenféle és -fajta különleges teremtményekről lehet olvasni, sárkányokról, trollokról és koboldokról. Az élénk zöld borítón barna lények tekergőznek, a tapintásuk pedig olyan, mintha egy hüllő bőrét simogatnánk. Ígéretes. Minden élénk képzelőerővel bíró, meséket szerető ember fellelkesedik ezen. Amikor azonban kinyitjuk a könyvet, a jó minőségű, vastag papíroldalakon szörnyeket ábrázoló festmények, grafikák, szobrok képeit nézegethetjük. Első átlapozásra tehát a Szörnyek könyve egy albumnak tűnik, melyben a képzőművészet szörnyábrázolásaiból kaphatunk ízelítőt. Rendben, akkor így állunk hozzá.
És itt az első elbizonytalanító dolog a könyvvel kapcsolatban: az illusztrált borító tökéletesen ellentétes hatást kelt, mint a tartalom: a válogatott képek között Bosch, Goya, Dürer rémálmai elevenednek meg, japán metszetekben gyönyörködhetünk, miközben a borító alapján valamiféle modern és fiatalokat megcélzó tartalmat várnánk.
Természetesen a borítóból nem lehet, és nem is érdemes következtetéseket levonni a könyv tartalmáról, ám a Szörnyek könyve besorolásán a szöveg sem sokat segít. A művészettörténészként bemutatott szerzőtől, aki a londoni Courtauld Institute of Art iskolában végzett, igen meglepő, hogy szinte semmiféle szakmai nézőpontot nem érvényesít, ráadásul bőven akadnak tévedések vagy pontatlanságok a szövegben - félrevezető megjegyzés például, hogy a Grimm-mesék rémségei "nem kímélték a gyermekeket", hiszen a Grimm-testvérek mesegyűjteményének eredetileg nem a gyerekek voltak az elsődleges célközönsége. Dell hoz még példákat az irodalomból a szörnyváltozatokra, de ezek aligha csigázzák fel az érdeklődésünket, vagy mondanak bármi újat, mivel még az abszolút laikus számára is ismerősek: például a Biblia Leviatánja és Sátánja, vagy Shelley Frankensteinje. Ráadásul a leírások nyelvezete meglehetősen puritán, szerény szókinccsel dolgozik.
Elképzelhető az is, hogy a nyelvezet vagy a szerencsétlen utalás a Grimm-mesékre nem a szerzőnek róhatóak fel, hanem esetleg a fordító nem volt elég alapos - ezt sem ok nélkül gondoljuk. A könyv vége felé szerepel, hogy: "Az ókori görögök legnagyobb szörnyölő hőse Héraklész (magyarosan Herkules) volt." A görög név magyar átírásban Héraklész; ennél magyarosabban nem lehet bemutatni, pláne nem úgy, ha a nagy igyekezetben a Héraklész név latin változatát, a Herkulest akarjuk magyarosnak beállítani.
A fordítás tehát nem tűnik megbízhatónak, a könyvben viszont annyira súlytalan a szöveg, hogy ha nagyon jóindulatúak vagyunk, akkor akár legyinthetünk is rá: a közel 200 oldalból ugyanis nagyjából 20 oldalnyi az amúgyis szellős leírás, mely különben sem nyújt művészettörténeti áttekintést. A fejezetek többé-kevésbé az ábrázolt szörnyfajták szerint rendeződnek, a képeket egy-két oldalas bevezető előzi meg. Ezekben éppen olyan érintőlegesen kerül említésre egy-egy művész vagy képzőművészeti technika, mint az érdekes vallástörténeti, irodalomtörténeti, néprajzi adatok. Lényegében vázlatos, elnagyolt szörnytanná áll össze a könyv. Ezt erősítik a szerző szubjektív, gyakran humoros megállapításai is: a szörnyekről egy helyen azt írja, "istentelenül rondák", máshol pedig vicceskedve ír le egy-egy kreatúrát, például a kappát: "A szörnyek között tehát a legcivilizáltabbak közé tartozik, de háziállatnak nem a legalkalmasabb."
Aki művészettörténetet, vagy legalábbis színvonalas és megbízható ismeretterjesztést vár, az csalódni fog, be kell érnie a képek forrásadataival, és olyan tudomány- és szociológiatörténeti felfedezésekkel, mint hogy "az éjszaka mindig is tele volt rémekkel és bizonytalansággal, különösen a villanyvilágítás bevezetése előtt." A könyv műveltséganyaga a legáltalánosabb közhelyekből építkezik: a mitológia, a folklór legismertebb lényei (pl. a Cerberus, a sellők) említődnek meg; és még Nietzschétől is csak egy unalomig idézett sor került a kiadványba: "Aki szörnyekkel harcol, vigyázzon, hogy maga ne váljék azzá."
A művészettörténeti hiányokat ellensúlyozza, hogy a világ minden tájáról, több kultúrájából is viszonylag sokféle szörnyet mutat be a könyv. Éppen ezért Christopher Dell összeállítása szörnykatalógusnak már inkább tekinthető, viszont nincs koncepciója: a fejezetek hol a teremtmények fajtái, hol a velük való küzdelem alapján állnak össze. A tematikusnak szánt egységekben a képek úgy követik egymást, mintha egy rendezetlen mappa tartalmát lapozgatnánk. Nincs időrend, világnézet, tájegység, stílus vagy technika szerinti építkezés, egyszerűen csak véletlenszerű módon követik egymást az alkotások. A kötet bevezetőjében olvashatjuk, hogy "könyvünk mindenekelőtt az ember hihetetlen, lázas, elpusztíthatatlan képzeletéről szól." Lehet, hogy ezt akarja visszaadni a szerkesztés is: olyan, mint egy lázas, kaotikus álom.
Kétségtelen, a Szörnyek könyve nem átfogó művészettörténeti kézikönyv kíván lenni - sokkal inkább szeretne ízelítőt adni a különböző szörnyábrázolásokból, és így kedvet hozni a képzőművészethez. Akkor viszont kár, hogy a képleírások, az alkotók és a képek őrzési helye a fejezetek végén találhatóak, ráadásul ömlesztve. Egy népszerűsítő albumban lehet, szerencsésebb lett volna az adatokat a képekhez közelebb szerkeszteni.
A Szörnyek könyve szórakoztató és érdekes kiadvány, az érdeklődők az apró utalások nyomán számos irányba továbbindulhatnak. Azonban nem szabad túl komolyan venni: ez egy színesen válogatott, de nem rendszerezett népszerűsítő képkatalógus, ámde - a szövegtől eltekintve - igényes kiadásban.
Christopher Dell: Szörnyek könyve, avagy a képzelet állatkertje, Corvina Könyvkiadó, 2010, 192 oldal, 4990 Ft, (ford.: Árokszállásy Zoltán)
