Martin Booth 1991-es, A Very Private Gentleman című regényét nálunk csak idén, megfilmesítése alkalmából adták ki, a George Clooney főszereplésével készült film nyomán Az amerikai címmel. Nem kell bedőlni annak, hogy kriminek titulálják: a regény a műfaj kívánalmaival szemben éppen azt bizonyítja, hogy a bűnöző élete is csak olyan, mint bármelyikünké.
Izgalmas-e a bérgyilkos-üzletágban dolgozni? Tonnányi krimiregény és film felel lelkes igennel. Martin Booth Az amerikai című krimiregénye viszont fricskát mutat a műfajnak azzal, hogy négyszáz oldalon és egy hónapon keresztül úgy kíséri végig egy bűnöző életét, mintha csak egy karosszérialakatos hétköznapjaiba nyújtana bepillantást. Türelmetlenebb olvasók számára valószínűleg az lesz a tanulság, hogy ha elvesszük a mesterségesen hozzáadott drámát, akkor egy alvilági figura élete is épp olyan unalmas, mint bármelyik átlagemberé, akit viszont elkap Booth komótos elbeszélése, azt szűrheti le, hogy mindenki élete izgalmas, ha elég közelről és alaposan figyeljük.
A különböző álneveken ismert főhős - nevezzük Eduardónak - mesterember: fegyvereket készít és alakít át bérgyilkosságokhoz. Szakmájával jár, hogy folyton költözik - jelenleg egy olasz kisvárosban teljesít megbízást -, hogy senkivel nem alakíthat ki intim viszonyt, hogy az élete állandóan veszélyben forog, és hogy adott esetben ölnie kell, hogy megvédje magát. Ezekhez a szükségszerűségekhez nem tapad morális ítélet: ahogy egy gyári munkásnak be kell tartania a biztonsági előírásokat, vagy egy újságírónak a helyesírási szabályokat, úgy kell vigyáznia Eduardónak, hogy senki se tudja meg az igazi nevét vagy a lakcímét, és mindig legyen menekülési útvonala. Hivatása az átlagosnál talán több macerával jár, de ezeket megszokta, olyan rutinosan rázza le követőit, ahogy egy titkárnő legépel egy levelet.
Azt az érzésünket, hogy semmi izgalmas nincs abban, amit a főhős művel, tovább erősítik Eduardo közhelyes mélázgatásai a történelemben betöltött szerepéről, amelyek sokkal inkább árulkodnak kicsinyességéről, mintsem különleges mivoltáról, no meg a részletes tájleírások a szépséges olasz vidékről, amiket inkább éreznénk odaillőnek egy Napsütötte Toszkána-típusú kedves limonádéban, mint egy krimiregényben.
Persze nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy Az amerikai-ban egyáltalán nincsen feszültség. A történetet mesélő Eduardo packázik velünk: elhallgat dolgokat, fokozatosan csepegteti az információkat, és időnként felhívja rá a figyelmünket, hogy talán hazudik nekünk. De végül mindig az derül ki, hogy ezeknek a kis tréfáknak igazából nincsen tétjük, mert mit számít az, hogy milyen nemű a megbízója, hogy valójában hogy hívják az olasz kisvárost, ahol lakik, vagy hogy a nyomában kajtató idegen pontosan miért akarja lepuffantani.
Mondhatnánk, hogy Booth viccet csinál a műfajból, de nem lennénk igazságosak. Semmi nem utal rá, hogy ne venné komolyan saját regényét. Kicsit olyan ő, mint egy természetbúvár: szenvtelenül, közelről figyeli alanyát, olyan közelről, ahol már eltűnik az érzelmi töltet, csak cselekedetek és következmények vannak. Egy gyilkosság nem más, mint mozdulatok egymásutánja, a zsebünkből előhúzzuk a fegyvert, gondosan célzunk és lövünk. Nem sokban különbözik attól, mintha precízen kimért összetevőkből süteményt sütnénk vagy összeszerelnénk egy apró fogaskerekekből álló órát.
Ettől még Eduardo nagyon is emberi. Feljár két prostihoz, az egyikükhöz egyre közelebb kerül, bár tudja, hogy ez számára veszélyes. Fokozatosan formálódik, halad valami felé a viszonyuk, mégis túlzás lenne ezt szerelmi szálnak nevezni. Nincs benne annyi érzelmi töltet, nincs benne annyi drámaiság. Csak okok vannak és okozatok, amelyek szépen, tisztán sorjáznak egymás után a megkapó olasz tájban. Aki ezek után még klimaxra számít, magára vessen.
Martin Booth: Az amerikai, Athenaeum Kiadó, 2010, 432 oldal, 3490 Ft (ford. Gellért Marcell)
Olvasnivaló: Clooney ráérősen puskázik (kritikánk a könyv alapján készült filmről)
